“
Úgy döntöttem, hogy ha női cipőkről van szó, lényegében sztrájkolok. Kiszállok az egész cipellő-világból, amíg nem képesek valami olyat tervezni, amiben több mint egy órán át lehet járni a táncra perdülő Gene Kelly könnyed lépteivel, és utána nem fáj a lábad egy napig. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a lábbeliekkel szembeni igényeim jelen pillanatban csupán kisebbségi érdeknek minősülnek – ki tudja, meddig dübörögnek még a Szex és New York Blahnik-ajnározásának utóhatásai –, de akkor is eltökélt vagyok. Végső soron én is láttam azokat a képeket Victoria Beckham csupasz, bütykös lábairól. Nem akarok úgy kinézni, mint azok a Contergan-hurkák. Ha egyszer elverek 500 fontot egy márkás cipőre, az olyan legyen, amiben a) tudok táncolni a „Bad Romance”-ra, és b) el tudok futni egy gyilkos elől, ha netán egyszer hirtelen üldözőbe venne. Ez a minimum, amit elvárok egy cipőtől. Hogy lehessen benne szaladni, és ne gyilkoljanak le miatta.
”
”