Ott Quotes

Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.

A fiú elhallgat, szinte meg van rettenve, dühös magára, amiért ilyen könnyen kiszakította a szívét a helyéről, és feltárta egy ismeretlen nő előtt; ott hever, ni, a kinyújtott tenyerén, mint egy vak, nyivákoló macskakölyök.

All a woman needs is a little pampering and a little perspective and she is ready to conquer the world.

Újabban verseket írok. Íme egy gyöngyszem: „Ott áll, Ő, Máday Emilia, feje mindig lila. Ugyan Emilia, ne legyen ránk pipa!" by Nagy Zsolt

Amikor korábbi önmagunkra emlékezünk, mindig ott van az a hosszú árnyékot vető kis figura, amely mint egy bizonytalan, megkésett vendég áll meg a megvilágított küszöbön egy kifogástalanul szűkülő folyosó túlsó végén.

A totalitás fogalma csak elméletben létezik, az életben soha. Még a legjobban bevakolt falon is akad valami rés (vagy reméljük, hogy akad, s az már jelent valamit). Még ha az a benyomásunk, hogy már semmi sem működik, akkor is működik valami, s biztosítja a létezés minimumát. Vegyen bár körül a rossz óceánja, zöld és termékeny szigetecskék nyúlnak ki belőle. Látni őket, ott vannak a látóhatáron. Még ha a legrosszabb helyzetben találjuk is magunkat, az is többféle összetevőből áll, s akad közöttük olyan, amelybe bele lehet kapaszkodni, mint a parti bokor ágaiba, hogy a mélybe húzó örvénynek ellen lehessen állni. Ez a rés, ez a sziget, ez az ág tart bennünket a lét felszínén.

When we reach our highest potential, we will find our highest love.

Az igazság azonban ott van a szívekben.

Ott a legjobb a szőlő, ahol honos. Ott érti meg az ember legjobban a demokrácia lényegét, ahol honos.

...a legtöbb ilyen genius locit, vagyis helyi géniuszt Szlovákiában találja. Más géniusz ott nincs is.

I turned off the griddle and shoved the heavy platter at Ottavio. "Carry these in for me, willya, Ott? And the ones on top are for you." [...] The pancakes on top had been shaped like a certain part of the male anatomy that seemed synonymous with Ottavio, to my way of thinking.

A fanatizmussal való harc nem minden fanatikus elpusztítását jelenti, hanem azt, hogy óvatosan bánjunk azzal a kis fanatikussal, aki szinte mindnyájunk lelkében ott rejtőzik. Hogy kissé kinevessük a saját meggyőződésünket is, legyünk kíváncsiak, és időnként próbáljunk meg nemcsak bekukkantani a szomszéd ablakán, hanem - és ez még fontosabb - vetni egy pillantást az abból az ablakból látható valóságra, ami szükségszerűen más lesz, mint amit a mi ablakunkból látunk.

Gondold csak el, mennyire szeretsz most – suttogta Nicole. – Nem kérem, hogy mindig így szeress, csak azt akarom, hogy ezt sose felejtsd el. Valahol bennem mindig ott él majd az a személy, aki ma este vagyok.

A romantika valahol a középtávolban zajlik. A romantika nem más, mint benézni önmagadhoz harmattól párás ablakon át. A romantika nem más, mint kihagyni bizonyos dolgokat: ahol az élet röfög és szortyog, ott a romantika csak sóhajt.

Az öreg elkísért a falu végéig, ott azután megmutatta az utat, és megmagyarázta, hogy merre kell mennem. Már akkor nem tetszett nekem a dolog. Mr. Mansfield magyarázatának a lényege az volt, hogy időnként egy bükkfaerdőn kellett keresztülmennem, amit egy nyírfaerdő váltott fel, és egy tölgyfaerdő is nagy szerepet játszott. De én, sajnos, kora ifjúságomtól kezdve városlakó voltam, és a szellemtudományok kizárólagos híve. Sose tudtam két fát megkülönböztetni egymástól.

A true champion of love and sport wears it proudly in all aspects of life.

If you cannot reach a state of utter oneness with each other, how do you expect to solve anything? Separate the world will crumble; together the world will thrive.

Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába és élete elsorvad a nosztalgiában. Amióta Rómában volt, állandóan ezt a pillanatot várta, erre készült, és már-már azt hitte, hogy sosem fog Évával beszélni. És azután egyszerre megjelenik, és akkor az ember olcsó pizsamáját a mellén összeszorítja, szégyelli, hogy kócos, borotválatlan, mérhetetlenül szégyelli lakását, és legjobb szeretné, ha nem lenne ott az, aki után kimondhatatlanul vágyódott.

Műtét után A macskám a műanyag burától nem fér ki a résnyire nyitott ajtón a mancsával feszegeti kicsit de túl nehéz a fa meg az üveg ha csak a fejét ha csak a fejét be tudná dugni kimászhatna az erkélyre és ott a rácsok közé nem tudná bedugni a fejét az ivartalanítás után megelőzi célzattal fejére húzott antenna miatt az én fejemen milyen bura lehet hogy nem férek hozzá a nyalogatnivaló sebeimhez

Egy dolog, amikor az ember arról beszél, hogy szeretne egyedül lenni, nagy horderejű tetteket véghezvinni, de más tál tészta, amikor a lehetőség megadatik. A könyvekben, amiket olvasott, a hősök szemmel láthatólag minden aggodalom nélkül vágtak neki a nagyvilágnak, de a valóságban – nos, a világ egy veszélyes hely. Mindig ezt mondták neki. És hogy segítség nélkül nem boldogulna. Ezt is mindig elmondták. Soha senki nem részletezte, hogy mi az, amivel nem boldogulna. De nem kellett megkérdeznie. A képzeletében ott sorakoztak a borzalmak.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy nyíltan beszélhessen valakivel – mondta az asszony. – Azelőtt ott volt a vallás meg a többi értelmetlenség, most meg mindenkinek szüksége van valakire, akinek mindent őszintén bevallhat, mert különben akármilyen értékes ember, magányossá lesz.

...mondtam, olyan botrány még nem volt, mint amilyen lesz a Parlamentben, ha én ott megjelenek, mit gondol, érdekel engem, mit tervezett, szőtt ott magában meg a barátaival, miközben én szerettem, ő meg nem szeretett? Szerettem őt. Hallja? Nem a fejit, a tudományát, mert az vitte el tőlem, az a nagyokos feje, tele tannal [...] Olyan bátor volt, életerős, olyan vidám, mint aki nem hal meg soha. És az a rengeteg könyv meg az a végtelen tudomány! Ki akarta azt mind megtanulni, feleljen?

Iga kordus on iga kord uus.

Only those that give luck a chance, can achieve the unusual!

Kui sa tahad leida midagi uut, siis käi vanu radu.

Maybe it’s time to set aside intellectualism and experience the wonders of things that can’t be explained.

Consciousness is the core of humanity. It can be a curse or it can be a cure. Only humanity can decide how to break the curse and be the cure.

Man has been slipping backward for ages. The more advanced we became the more primitive we grew.

She didn’t need a white knight. She needed a monster. Someone bigger, stronger, nastier than the evil stalking her.

People don't follow words; they follow conviction and without conviction the words are meaningless.

Most people's lives are fuzzy. That's the problem with the world. No one stops to think.

Ott most mindenkit átvizsgálnak, egy kutyabolha se jut be vámfizetés meg mustra nélkül.

...bokros teendőire hivatkozott, amelyek közül a bokrok valóban ott voltak a ház aljában, a teendők azonban úgy elbújtak a bokrok között, hogy semmi sem maradt belőlük...

Leo sought to tease out details but failed—Ott had the ability to insert full stops in conversations, when and where he wished them.

Ahol a törvényeket nem tartják be, ott szükségszerűen kis feudumok születnek. Posztmodern hercegségek, amelyekben a sértett fél a legnagyobb alázattal emel panaszt. Egy württembergi pap folyamodványa kitűnően jellemzi ezt a fajta hajbókoló duzzogást, zsörtölődést. Hercegének címzett levelében ezt írta: "Felséged legmagvasabb disznói felzabálták az én legalázatosabb krumplimat.

That fence has gotta 'lectric charge runnin' through it!" Duffy whispered. "Felt like I got struck by lightnin' right b'tween my shoulder blades! It crackled like when the barber turns on his trimmer." Ott had had his suspicions about the electric fence, but there had been only one way to know for sure. That's why some people were generals and others were sergeants, after all.

A fasizmus felfedezte a társadalom üledékét a politika számára. Nemcsak a parasztházakban, hanem a városok felhőkarcolóiban is ott él ma még a huszadik század mellett a tizedik vagy a tizenharmadik. Százmilliók használják az elektromos áramot, közben nem szűnnek meg hinni gesztusok és varázsigék mágikus erejében... A sötétségnek, tudatlanságnak, vadságnak micsoda tartalékai!" (Lev Trockij)

Túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé.

Mindig az jár a fejemben, hogy van valahol egy folyó, aminek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól. Úgy érzem, hogy velünk is ez a helyzet. Igazán kár, Kath, mert egész életünkben szerettük egymást. Mégsem maradhatunk együtt örökre.

I have always been a sci-fi and fantasy type of person. I always felt as a child that I belonged in those types of worlds rather than here. Reading them had always been my way of escaping from my shyness as a child.

Egyre-másra halljuk a nemzetektől: "Vissza a dicső múlthoz!" "Térjünk vissza atyáinkhoz!" (...) Ez a nosztalgia a gyenge pillanatokra jellemző. Előremenjünk tán? Mi vár ott? A jövőben nincs egyetlen szilárd pont, egyetlen biztos érték, talán már minden lehetőség kimerült, csak csalódás vár ránk, és már magunkban sem bízunk. Ó, inkább térjünk vissza a kétségbevonhatatlan, örök értékekhez, jobb visszatérni, mint tétován botorkálni a bizonytalan jövő felé. Vissza a gyökerekhez! Csakhogy (ha már a gyökereknél tartunk) ha nem mint élősködő férgek akarunk a gyökerekhez férni, akkor mit akarunk velük? Visszatér a virág, vagy a gally a gyökerekhez?

Nyugat-Európa azért látszik olykor rosszabbnak, mert ott minden gonoszság a felszínre kerül, kevés az, ami titokban marad. Oroszországban pedig minden betegség befelé húzódik, fölemészti a társadalmi szervezet legbelsejét.

Hogyha beszélsz azzal az emberrel ott fönt – mondta –, az a kívánságom, hogy mondj el Neki valamit helyettem. Mondd meg Neki, nem igazság, hogy az emberek fiatalon halnak meg. De tényleg így gondolom. Mondd meg Neki, hogy ha egyáltalán meg kell halniok, haljanak meg akkor , amikor megöregszenek. Az a kívánságom, hogy mond meg ezt Neki. Nem hiszem, hogy ő tud erről az igazságtalanságról, mert állítólag jó ember, és ez az egész már nagyon-nagyon régóta így van. Megmondod Neki?

– Íme. A hatalom ott van, ahol az emberek hiszik, hogy van. Ott, és nem máshol. – A hatalom tehát egy komédiás szemfényvesztése? – Árnyék a falon – suttogta Varys. – De az árnyak ölni tudnak. És néha nagyon kicsi ember is óriási árnyékot vethet.

- Nem ez fájt annyira, mint inkább az érzés, hogy ezt érdemlem, azt, hogy a drogos férjem beverje a drogos pofám. Gyűlölöm magam ezért. Emlékszem, ott feküdtem a földön, láttam, hogy a hűtő alatt egy ötcentes hever a földön, körülöttem a kék tál darabjai, és arra gondoltam, mindjárt jön a gyermekvédelem, hogy elvigye Bobbyt. És tényleg jöttek. Egy zsaru vitte ki Bobbyt a házamból, és az én kicsim úgy sírt utánam, és ez lett volna a legszomorúbb dolog egész életemben, csak éppen úgy ki voltam ütve, hogy nem éreztem semmit.

Mert gondolj bele: a zongora. A billentyűk kezdődnek. A billentyűknek vége. Tudod jól, nyolcvannyolc van belőlük, nem verhetnek át vele. Nem végtelenek. Te vagy végtelen, és ott, a billentyűk belsejében végtelen a zene, melyet megszólaltatsz. Azok nyolcvannyolcan vannak. Te végtelen vagy.

- Hogyan, Szókratész?! - vágott vissza Agathón. - Azt hiszed, annyira fejembe szállt volna a színházi dicsőség, hogy ne tudnám: értelmes ember szemében százszorta félelmesebb néhány bölcs az értelmetlen tömegnél? - Persze, méltánytalan volna - jegyezte meg Szókratész - ilyen faragatlanságot feltételeznem rólad. Hisz tudom: ha olyan emberekre bukkansz, akiket bölcseknek vélsz, a tömegnél többet törődöl velük. De hátha ezek nem mi vagyunk? Hiszen a színházban mi is ott ültünk, és mi voltunk a tömeg. Ha más bölcsekre bukkannál, nyilván röstelkednél, ha úgy éreznéd, valami rútságot művelsz. Vagy nem?

Gyakran rápillantott, pedig nem akart volna, de ha egyszer ott állt előtte, nem tudta türtőztetni magát. A szemébe már végképp nem mert belenézni, pedig vérlázítóan vonzotta a férfi mogorva tekintete. Nem tudta, miért, de ez az alak a feje búbjától a talpáig olyan zavarba hozta, hogy remegett a gyomra.

Vannak már zenészeink, mondta a Társaság embere. Tudom, mondtam, és nekikezdtem trombitálni. Ő csak állt ott és nézett engem, arcizma se rándult. Megvárta, hogy befejezzem, egy árva szó nélkül. Aztán megkérdezte: – Mi volt ez? – Nem tudom. Felcsillant a szeme. – Amikor nem tudod, hogy mi, akkor az dzsessz.

Mert a legfontosabb lépést már megtette a boldogság felé: egész életében ott állt a sejtjeibe, a vérébe ivódott formaságok határán, de most átlépte ezt a vonalat, most már semmi kicsinyes, hiú dolog nem zavarhatja meg a legfontosabbat - azt az érzést, ami három éven át éltette és fogja még éltetni továbbra is.

Joe and I would move to the little house and give our house to Emily and Benny so they could have children here, children who may one day marry the children of the Otts or the Whitings nearby, weaving together an ever greater parcel, because even if a person can't work the land they have, they still want more.

Don’t the stars make you feel so small?” Bastien said, and there was a slight roughness around his words from where his lip was already swollen. “People always say that,” Ott said. “I don’t understand it. The stars make me feel . . .” I could hear the gears turning, the struggle as Ott tried to cram the whole huge tapestry of his thoughts into the meager words of his vocabulary. “They make me feel big. A giant cosmic accident. Like—what are the chances that I would even happen? You know? If my parents hadn’t met, if the dinosaurs never died out . . . we might not be here. But here we are. And we get to look up at the stars at night. Who would appreciate them if we didn’t?

Meg kell vallanom: tényleg arra készültem akkor, hogy meggyilkolom Guidót! Hanyatt feküdt az alacsony falon, én meg ott álltam mellette, s hidegen, józanul mérlegeltem, mint kéne megragadnom, hogy biztos legyek a dolgomban. Aztán rájöttem, hogy nem is szükséges megragadnom. Keresztbe font karja a tarkója alatt – egy hirtelen, erőteljes lökés elég lett volna, hogy elveszítse az egyensúlyát. De hirtelen egy másik gondolatom támadt; jelentősége vetekedett az égboltot tisztogató teliholdéval: azért jegyeztem el Augustát, mert jól akartam aludni az éjjel. De hogy aludjak, ha megölöm Guidót? Ez az okoskodás megmentett; engem is, őt is. Haladéktalanul változtatnom kellett gyilkosságra csábító testhelyzetemen.

[T]hey led us through a fifteen-minute set of what I called "seven-eleven" songs. Sing seven words, and repeat the phrase eleven times.

Dee kuncogott, és egy nyalókát dugott a szájába. – Na jó, mielőtt nemet mondasz, Ashsel már megbeszéltem. – Mit beszéltél meg? – néztem rá értetlenül. – Holnap bulit rendeznek náluk. Csak mi megyünk, egypáran. Daemon is ott lesz. – Izé, nem hiszem, hogy Ash szeretne engem ott látni. – De, minden oké. – Dee úgy repdesett a nappaliban faltól falig, mint egy csapdába esett pillangó. – Megígérte, hogy nem lesz tuskó. Szerintem kezd megkedvelni téged. – Mint a benőtt lábkörmöt – morogtam. Már attól elszédültem, ha Dee-re néztem. – Nem is tudom. – Jaj, Katy, ne már. Ha akarod, még Blake-et is meghívhatod. – Na, őt aztán nem – fintorogtam. Dee megtorpant, a kezében lekonyult a nyalóka. – Gondjaitok vannak? – kérdezte reménykedve.

A vihar előtti csend pont jó kifejezésnek tűnt arra, ahogy akkor és ott beugrott: akármilyen boldog voltam is abban a percben, de az addigi életem hozzászoktatott, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, mint a szabványos hollywoodi könnyvfakasztóban. A vak lányt nem az év Oscar-várományosa játssza, a nyomorék fiú nem kezd csodálatos módon járni, és nem vigyorogva megy haza a tömeg.

Lehet, hogy az átfogó ideológiák kora leáldozott, de amíg csak emberek politikáról gondolkodnak - amíg csak egyáltalán lesznek gondolkodó emberek -, mindig ott lesz a kísértés, hogy behódoljunk egy-egy eszme csábításának, hogy a szenvedélytől elvakulva ne vegyük észre a leselkedő zsarnokságot, hogy ne vegyünk tudomást legelső kötelességünkről: a zsarnokot magunkban kell legyőzni.

Utolsó éjszakám volt ez. Fogtam a magammal hozott ruhaköteget, és egyik végéről kihúztam valamit. Egy pánt nélküli elasztikus kombiné került a kezembe, a sok hordástól elveszítette már a rugalmasságát. Meglengettem, mint valami fegyverszünet fehér lobogóját, egyszer, kétszer… a szél belekapaszkodott, és én elengedtem. Fehér pille vitorlázott ki az éjszakába, s aztán lassan leereszkedett. Vajon melyik utcába, melyik ház tetejére? Megint húztam a kötegből. A szél most is igyekezett, de nem boldogult, így aztán denevérként repült egy árny mindjárt a szemközti felhőkarcoló tetőterasza felé. Egymás után tápláltam az egész ruhatáramat az éji szélbe, és a szürke foszlányok elvitorláztak szépen, akár egy szeretett lány hamvai, hogy aztán itt meg ott, sose tudom meg, hol, leereszkedjenek New York sötét szívében.

És hogy az állati ellésnél vagy párosodásnál Ott volnának a lelkek, -más-é ez, mint szörnyü nevetség? Majd a tömérdek nem múlandó lény a halandó Testtagokat lesi, s egymással versengve cívódik, Hogy melyik legyen első, s jusson leghamarább be. Hogyha csak oly szerződés nincsen kötve közöttük, Hogy ki előbb odaszállt, az fészkeljen be először, És ne erőszakkal kelljen verekedniök érte. (III. könyv, 773-780. sor)

Ibrahim tizenhárom esztendős nagyvezérsége idején olyan rendhagyó viszonyok uralkodtak a Portán, amelyek ott korábban is, később is elképzelhetetlenek lettek volna, s amelyekben felfedezhetők az „europaizálódás” felületi ismérvei is. A görög renegát olyan gesztusokat engedett meg magának, amelyek megzavarták és megbotránkoztatták a hithű mohamedánokat. Olyannyira megtetszettek például neki a budai várban 1526-ban felfedezett hatalmas ércszobrok, hogy azokat Isztambulba szállíttatta, és – bár a mohamedán felfogás tiltotta az emberábrázolást – fel is állíttatta a város egyik legforgalmasabb helyén, az At mejdánon. Egy csípős nyelvű ortodox költő az alábbi versezettel adott hangot nemtetszésének: "két Ibrahim élt a földön, az egyik [a bibliai Ábrahám] összetörette a bálványokat a másik újból életre keltette azokat." (Ibrahim válaszul kivégeztette a verselőt.)

Buda is magyar vár, az ország szíve! – csattant fel Koháry hangja, félbeszakítva a bég mondandóját. – Másfél évszázada is megvan már annak, hogy az az átokverte Szulejmán csellel bepofátlankodott oda, ahol semmi keresnivalója sem volt, és azóta sem sikerült kiebrudalni onnan a piláfzabáló fajtátokat. Minden áldott nap azért fohászkodom az Úrhoz, hogy ott legyek majd a falai alatt, amikor az utolsó török is eltakarodik a környékéről!

Hisz ők egymástól oly távoli emberek. A szakadék pedig áthidalhatatlan, nincs út egymáshoz, bármennyire nyílik meg a szív abban a pillanatban, amikor felismeri, hogy valójában őrülten sóvárog a másik ember után. Túl nagy a távolság, mint maga a világ, vagy mint egy tátongó feneketlen szakadék, melynek két sziklaszirtjén ott állnak egymással szemben, idegenekként, árván, önmagukban, és amit mégis betölt ez a könnyed és elragadó szomszédság.

… elvesztette csodálatos irrealitásérzékét, s végül mindannyiuknak azt tanácsolta, hogy hagyják ott Macondót, felejtsék el mindazt, amit a világról és az emberi szívről tanított nekik, szarjanak Horatiusra, és bárhová kerüljenek is, mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszavonhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.

Elértük már az oltalmazó tartalékállásokat. Szeretnénk keresztülmászni rajtuk és eltűnni – s most vissza kell fordulni, újra belé a borzalomba. Ha nem volnánk automaták ebben a pillanatban, fekve maradnánk, halálos fáradtan, akarattalanul. De ismét előrevonszolnak. Akarattalanul és mégis őrülten, vadul és dühöngve, ölni akarunk, mert azok ott most a mi halálos ellenségeink. Puskáik és gránátjaik ellenünk irányulnak. Ha mi nem semmisítjük meg őket, ők semmisítenek meg bennünket.

...megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez olyan mértékben bele van szerekesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezetett sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármerre néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, a tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz, így hát ő mit tehetne, áltatja magát, azzal áltatja, hogy hagyja, menjenek a dolgok a maguk természetes útján...

A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.

Ott szeretnék lenni, ahol ő, márpedig az egyetlen közeg, ahol együtt lehetünk, a múlt: az élő nemlét. Ő már a múlt, én pedig még a jelen vagyok. Ha én is múlt lennék, akkor legalább hasonulhatnék hozzá abban a valamiben, és nem kellene hiányolnom őt, és emlékeznem rá. Egy síkon lehetnénk, egyazon dimenzióban vagy időben, és nem itt, ezen a kétes világon, amely elveszi tőlünk a szokásainkat. De ha bennünket vesz el az útból, akkor már nem vehet el tőlünk semmit. Semmi sem érhet véget, ha egyszer már végünk.

Fölöttük sorakoztak a könyvei. Neil lakásában mindenütt könyvek voltak, itt-ott elszórva – ugyanis úgy érezte, bármely szoba meztelen nélkülük, ráadásul annyi volt belőlük, hogy el sem fértek volna egy helyen –, itt a kuckóban csak a kedvenceit őrizte: klasszikus sci-fik, fantasyk (csakis a legjobb fajtából) és egy csomó kézikönyv – súlyos, történelmi témájú kötetek, főleg háborúkról, melyek közül nem mindegyiknek ért a végére. Ezeket műfajok szerint csoportosította, azon belül pedig ábécérendben tárolta őket.

Úgy érzem, meg kell védenem a dzsesszt azokkal szemben, akik alacsonyrendűnek tartják. Ami azt illeti, minden zene „alacsony" származású, mivel a népzenéből is sarjad, ez pedig szükségszerűen mindig földszagú. Végül is Haydn menüettjei csupán egyszerű rusztikus német népi táncok kifinomult változatai, akárcsak a beethoveni scherzók. Egy Verdi-operaária is igen gyakran visszavezethető a legegyszerűbb nápolyi halászokhoz. Emellett a zene s különösen a zenészek körül mindig ott lebegett a lenézés bizonyos árnyéka.

Miközben a Magasztos egyedül, magában ült ott, ez a gondolata támadt: - Ez a tan mély, nehezen felfogható, nehezen érthető, nyugalmat adó, magasrendű, ésszel fel nem érhető, titkos, csak bölcseknek szóló. Számomra világos lett. Ám az emberek vágyaik rabjai, vágyaikon csüggenek, vágyaikat élvezik. Ezért az emberek, akik vágyaik rabjai, vágyaikon csüggenek, vágyaikat élvezik, nem fogják megérteni az okok és okozatok láncolatának összefüggését, nem fogják megérteni a létcsírák kioltását, az érzelmek elvetését, a létszomj elfojtását, a szenvedély eltávoztatását, a nyugalmat, a nirvánát. Ha tehát hirdetni fogom a tant, és a többi ember nem érti meg tanításomat, csak baj háramlik belőle rám, fölösleges fáradság háramlik belőle rám. És ekkor ez az addig nem hallott vers ötlött fel a Magasztos előtt: Nehezen jöttem én is rá, másnak hiába mondanám. A gonoszság, a gyűlölség elzárja más elől a Tant. Ár ellen úszó, mély, titkos, alig látszó szikrányi fény; a gonoszság sötétsége nem hagyja megpillantani. Mikor a Magasztos mindezt végiggondolta, úgy döntött, hogy megmarad magányában, és nem fogja hirdetni a Tant.

Akinek se király, se milliomos az apja, azt egyből leteremtik, a fiúgyereket legalábbis biztosan: – Nem otthon vagy –, ami hármat is föltételez, nevezetesen azt, hogy a gyerek otthon úgy viselkedik, mint a disznó, hogy csak akkor érzi jól magát, ha úgy viselkedik, mint a disznó, és hogy végképp ne érezze jól magát, ha gyerek. Kislánynak mindig megvan a reménye, hogy jajdeédesnek minősítik, aztán kedvesek hozzá, de fiúgyerekre; ha nincs ott az apja-anyja, legelőször ráripakodni szokás. Hiszen a német fölfogás szerint minden fiúgyerek neveletlen gyerek: a mindig kimondatlan határozó – a neveletlen – egyszerűen beolvadt a névszóba. Ha valakinek az az ötlete támadna, hogy egyszer már azt a szókincset vizsgálja meg, amellyel a legtöbb szülő él, amikor gyereket nevel, akkor azt állapítaná meg, hogy ehhez képest a Bild-Zeitung szókincse is akár a Grimm testvéreké lehetne. Már nem tart soká, s a német szülők már csak Kalick-nyelven fognak a gyermekeikkel beszélni: Jaj, de édes, jaj, de ronda, s hébe-hóba majd elszánják magukat olyan differenciált nyilatkozatokra, mint „ne járjon a szád", vagy „ehhez te nem értesz".

A csoda Kár volna magamat eladnom Célért, eszméért, okért, hitért. Hogy magyarázzam az eget másoknak. Eladni magamat semmiért. Te vén szilvafa, ugye, igazam van? Te tudod, te százesztendőt éltél!… S akkor sikított, elbőgte magát A kert mellett egy vén acéltehén. Nem is acél volt, hanem drágakő. Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény. Tele gyerekekkel Kőrhinta forgott búgva, vidáman, Szarvai hegyén. És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt, Késnyelek hullottak pengétlenül A szemeibül. - Ó, mennyi dinamit lakik Én élve síró szemeimben! - A föld egyszerre elszaladt alólunk És elszaladt alólunk minden; Ég, csók, tűz, magam s a semmi. A tehén lángszőre szintén elszaladt, Aztán visszajött S a homlokomon kezdett énekelni. Fehér vízben hevertünk egymás mellett, Szivemben ő s az ő szivében én. Hátulról keresztülnéztem magamon S úgy láttam, hogy bennem él tovább A tehén. S tele gyerekekkel Kőrhinták forogtak vidáman Szarvai hegyén. Nem szúrt vele, csak fölemelte. Arrabökött, amerre elszaladtunk A föld, az ég, a tűz, a semmi s én S én szégyenverten lopózkodtam arra, Hogy embertszülő tüzet énekeljek Örökké, újra Jeges, havas Ismeretlen hegyek tetején.

– Korai lenne, nem mind bírja el a kereszt látását, meglehet, kivégeznék püspökeidet, ha túl sokat küldenél. Azt a munkát, amit el kell végezniük, nekik kell előbb a lelkükben megtenniük. Meg kell tanulniuk megállapodni, és otthont, országot teremteni. Mert elfoglalni egy helyet és otthontalanul sóvárogni mindig egy másik után, az nem vezet sehová. Ahhoz, hogy otthon legyen az a hely, az ember szívébe gyökér kell, gondoskodás és szeretet. A magyarok mindenhol otthon vannak még, de sehol sincsenek otthon igazán. Ha ez megváltozik, utána szóra kaphatnak majd ott papjaid nagyobb tömegekben is. Építhetnek templomokat az Isten igéjének, amiben megkoronázhatnak majd egy királyt.

Történelmi tény, hogy az emberiség 1913-ban búcsúzott el ember-mivoltától. Ez volt az az év, amikor Henry Ford görgőkre tette az autóit, és munkásait arra kényszerítette, hogy átvegyék a futószalag sebességét. A munkások eleinte lázadozni próbáltak. Falkákban hagyták ott a gyárat, mert képtelenek voltak a testüket az új idők tempójához idomítani. Azóta megoldottuk ezt is: mára tulajdonképpen akár velünk születettnek is nevezhetjük ezt a tempót, mivel gond nélkül tudjuk kezelni a joystickeket és a távirányítókat, százféle mozdulatot ismételgetünk anélkül, hogy akár csak észrevennénk, mit művelünk. 1922-ben azonban még újdonságnak számított, hogy az ember voltaképpen maga is gép.

Vegyük a szőlőművesek esetét. Aki hét napig dolgozik, ugyanannyit kap, mint aki utolsó nap jelentkezik. Jézus kérdése: "Megkaptátok a magatokét?" Akik hét napig dolgoztak, azt mondták: igen. "Hát akkor tudjátok, hogy a szeretet azt tesz, amit akar!" Ha én egyheti adagok annak, aki csak egy napot dolgozott, az az én szeretetem joga. A szeretet őrületének a joga. Nem jogi kérdés. A földművesek ott tévedtek, hogy jogi kérdéssé akarták tenni a szeretetet. Ez olyan, mint Antigoné esete, aki a hazaáruló öccsét éppúgy el akarja temetni, mint a hőst. Nem vagyok anarchista - mert ez már majdnem anarchizmus -, de rám a legnagyobb hatást ezek a felismerések tették. Tehát, hogy a szeretet a jognál is fontosabb és nagyobb.

Pusztafalun zsidó sem volt. Csak a kilencszázas években és egy-kettő. De hamar elérték a pusztafaluiak, hogy épp köztük ne legyenek dologtalanok. Köztük ne legyen olyan ember, aki rajtuk élősködik, belőlük akar megélni. A zsidók különben is ritka furcsa népek. Hogy mit kezdenek azzal a mérhetetlen idővel, amijük van, mert hogy tudvalevően nem dolgoznak. És akkor a sok semmihez, amivel telik a napjuk, még cselédet is fogadnak. Na nem Pusztafalun, mert ott zsidók nincsenek, és nem pusztafaluiakat, mert azok ezekhez nem mennek. Duguc Bözsit hívták szolgálónak Újhelybe, de hiába. Pedig előtte az őrsön, a határőröknél mosott, főzött, takarított, húsz-harminc emberre tízszer annyit is kellett dolgoznia, mint a zsidóéknál kellett volna, pénzt is többet kapott volna emezeknél. Meg a határőrök csak nem otthon voltak, és csak nem vigyáztak semmijükre, a szállásukra se, sokszor két vödör csikket söpört össze utánuk Duguc Bözsi. A gatyájukat is mosnia kellett, és volt, hogy nehezen sikerült rendreutasítania egyiket-másikat, de Duguc Bözsi ilyen megpróbáltatások után se vállalta volna a zsidó családot. Pedig nem is választania kellett volna a két hely közül, lévén, hogy az őrsöt elhelyezték, ottani munkája megszűnt. De Duguc Bözsi így sem ment. Igaz, hogy az anyja rögtön nekiugrott, amikor csak felemlítette, hogy ez lenne. Hogy nem lánynak való az, városban, hogy megrontják, hogy nincs ott keresnivalója, hogy inkább haljanak éhen, de ezt a szégyent, ezt nem.

Az égen nem volt egy szál felhő sem. Közben viszont az egészet az a sajátos tavaszi, sűrű, lankadt fátyol borította. És e megfoghatatlan fátyol fölül próbált az ég kékje lassanként előszivárogni. A napfény apró szemű porként hangtalanul hullt le a levegőbe, és anélkül, hogy bárki is különösebb figyelmet fordított volna rá, felgyűlt a földfelszínen. Langyos szellő rezegtette meg a fényt. Mint a madarak, akik csapatosan vágnak át a fák között, lassan úszott a levegő. A szél a vágány mentén lecsúszdázott az enyhe lejtőn, átvágott a síneken, és meg sem rezegtetve a fák leveleit, kibújt az erdőből. A kakukk hangja egyszerre csak, a puha fényen keresztül eltűnt egy messzi domborulatban. A domb vonulata néhány kisebb-nagyobb emelkedőből állt, és kuksolt ott, mint egy hatalmas alvó macska az idő fénytavában.

Minden dolog csak a nyomok miatt létezik, melyeket magán hord; az ember is csak saját nyomainak összessége. A detektív nem néz a szemembe, hogy azt mondja: Ide figyeljen, maga derék, kedves ember, meglátszik az első pillantásra. Ő rám néz, és ezt mondja: Maga a tollával keresi a kenyerét, gondolkodás közben a fejét nekitámasztja a széktámlának (ezt nyilván abból tudja, hogy hátul kócos a hajam), és szereti a macskákat; ma járt a Jindřišska utcában - fölépül ott már hamarosan az a ház? - s küldött egy levelet Angliába (hogy ezt honnan tudja, sose fogom megérteni). A detektív számára ez a mi földi világunk csak tetthely, melyet bizonyítéknak alkalmas nyomok borítanak, s én egyre várom a nagy detektívet, aki fölfedezi a csillagokon az Úristen ujjlenyomatát, a harmatos fűben leméri nyomait, és megvan a tettes!

Ez idő tájt szokásban volt az Amerikába indulók között, hogy színes fonalgombolyagokat vittek magukkal a fedélzetre, egyik végüket kidobták a partra, hogy a búcsúzkodó rokonok megragadhassák. Megszólal a Giulia kürtje, és a hajó lassan elhagyja a partot. A színes fonalak megfeszülnek a víz felett. Mindenki ordít, hadonászik, búcsúszavak harsannak, csecsemőket emelnek a magasba egy búcsúpillanatra, amire egyikük sem fog emlékezni. Felzúgnak a hajócsavarok, zsebkendők repkednek, a fedélzetről a partra ívelő fonalak megfeszülnek, ettől pörögni kezdenek, először csak lassan, aztán egyre gyorsabban, piros, sárga, kék, zöld színek cikáznak, miközben a hajó is egyre gyorsul. Az utasok tartják a fonalakat, amíg bírják, próbálják minél később elveszteni a fonal túlsó végén az arcokat, végül azonban a fonalak elszakadnak, egyik a másik után, s a végük ott himbálódzik a hullámokon, szabadon.

...a hullámok monoton bukdosása a parton, mely többnyire ütemesen s megnyugtatóan kísérte gondolatait, ahogy ott ült gyermekei körében, már-már vigasztaló ritmust verve, s akár ha a természet hajtogatná egy régi-régi bölcsődal szavaival: "Nem hagylak el - megvédelek...", máskor viszont hirtelen, váratlanul, s főleg ha figyelme elterelődött épp a pillanatnyi teendőről, mintha egyáltalán nem sugallt volna ily vigaszos jelentést, nem, de mint kísérteties dobok pergése, szólt az élet mértékeiről, hogy aki hallja, a pusztulásra gondoljon, itt e szigetére, a tenger ölén, s őt magát arra figyelmezteti, hogy napjai hiába telnek hol ezzel, hol azzal a valóságos kis teendővel, anyagtalanok csak, mint a szivárvány - ez a monotonság, mely tompán rejlezett eleddig más hangok mögé, most egyszerre ott dübörgött, mint hatalmas üregben, a fülében, s ő maga óhatatlan borzadállyal kapta fel nyomban a fejét.

Láttam Louisiánában egy tölgyfát, Egy szál magában állt, s moha csüngött alá gallyairól, Úgy nőtt ott, hogy nem volt egy társa sem, s fakasztott vidám, sötétzöld koronát, Nyers, egyenes, élettől duzzadó törzse önmagamat juttatta az eszembe, De csak bámultam, hogy fakaszthatott víg koronát, mikor csak így áll, egymaga, nincs egyetlen barát mellette, mert én, jól tudom, nem volnék képes erre, S egy gallyat törtem róla, melyen pár levél volt, és körül-kötöztem egy kevés mohával, És magammal hoztam, s úgy helyeztem el szobámban, hogy jól látható legyen, Nem mintha emlékeztetnie kellene drága barátaimra, (Mert, úgy hiszem, mostanság nemigen jár kívülük máson eszem,) De különös emlékjelül, ránézek, s róla majd a férfias barátság jut az eszembe; Mert bárhogy is van, noha ott ragyog a tölgy Louisiánában, egy tág tisztáson, egymaga, S fakaszt víg koronát, amíg csak él, s nincs egyetlen barát, egyetlen szerető a közelében, Én, jól tudom, nem volnék képes erre.

Ez az üres és kihalt lakás nem ismerte el őt, ezek a bútorok meg falak néma kritikával fürkészték. Csendjükbe hatolva úgy érezte magát, mint hivatlan vendég a víz alatti, elsüllyedt birodalomban, ahol más, külön időszámítás van. Saját fiókjait nyitogatva betörőnek érezte magát, és önkéntelenül lábujjhegyen járt, attól tartva, hogy felveri a zajos és szertelen visszhangot, mely ingerülten leste az alkalmat, hogy kitörhessen. És midőn végre-valahára, nesztelenül surranva szekrénytől szekrényig, darabonként mindent megtalált, és befejezte öltözködését a bútorok közt, amelyek némán, idegenül tűrték meg őt, midőn végre elkészült, és ott állt indulásra készen, kezében a kalappal, zavar fogta el, hogy az utolsó pillanatban sem talál rá a szóra, mely feloldotta volna ezt az ellenséges hallgatást, és lemondóan, lassan, lehorgasztott fejjel elindult az ajtóhoz — miközben az ellenkező irányba — a tükör mélyébe — a nemlétező szobák kihalt során — örökre hátat fordítva ráérősen távolodott valaki.

És keressük az igazságot Lábunk elkophat hónaljig, Sej haj, fütyülve baktatunk, Igazságot keresünk, de Nem találunk még seholse. Nincsen batyunk, csak az agyunk, Betyárkodó Ábel vagyunk, Nem kérdik, hogy szívünk dög-é, Gondolatunk az ördögé, Lelkünket meg Isten fogja Sziklaszántó ostorosba. Hogyha tél van, hát didergünk S nem is tudjuk, hogy didergünk, Szemünk, fülünk lefagy együtt, Lázas szóval melengetjük, Nem hálunk soha árnyékban, Zsebünkben is csak szándék van, Magunk vagyunk: a kenyerünk, Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk, Ínség, asszony nem bir velünk, Északnak meg délnek megyünk, Koldusokkal parolázunk, Ott a tanyánk, ahol ázunk, Összenőtt már a két kezünk S nem könyörgünk, nem vétkezünk, Nagy éhünk van s nem éhezünk, Mindig korábban érkezünk, Szájunkra a jövő hágott, Kiáltunk emberebb világot, Szeretetet, szabadságot, Szél a lábunk, arcunk áldott, Nézünk minden követ, ágot, Ahol utat ki se vágott, Sej haj, dallal, jó vigasszal, Asztaltalan szómalaszttal Keressük az igazságot.

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott, és simogatta a vizes kabátját. De akkor elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját, és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle: - Jó volt? Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt. - Jó volt - mondta csöndesen, és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A múltkor magamtól pottyantam a vízbe, akkor is láttalak a szigeten az idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is meg holnapután is! Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a Múzeum-kertben, mert ők voltak az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni... ott... Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép szőke kis fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott, és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz...

A huszadik század kezdetétől fogva rosszul megírt dráma volt. I. felvonás: kapzsiság és képmutatás népirtó háborúhoz vezet; háború utáni igazságtalanság és hisztéria; fellendülés; összeomlás, totalitarianizmus. II. felvonás: kapzsiság és képmutatás népirtó háborúhoz vezet; háború utáni igazságtalanság és hisztéria; fellendülés; összeomlás, totalitarianizmus. III. felvonás: kapzsiság és képmutatás – nem merem folytatni. És mik voltak az ellenmérgek? Logikai pozitivizmus, egzisztencializmus, száguldó technológia, űrhajózás, kételkedés a valóságban, és általános jólnevelt paranoia, az utóbbi időben kiállítási tárgyként Washington legmagasabb posztjain. És személyes ellenmérgeink: együttcsaholás, kábítószer, szubkultúrák és ellenkultúrák, bekapcsolódás, kikapcsolódás. Helybenjárás és pénzhajhászás. Új vallásos mozgalmak rohama guruizmustól Billy Grahamizmusig. És új művészeti mozgalmak rohama, konkrét költészettől John Cage csendjeiig. Katarzis itt, purgatórium ott. És mindez egy jegyben, a planetáris halál angyalának jegyében.

A férfi válla érintette a lány vállát, mellkasa a lány hátának simult. Közelségében Anasztázia hirtelen oldalra fordította a fejét, riadt madárkaként röppent volna a kar szorításából, de az idegen nem engedte el. Anasztázia moccanni sem bírt, míg a férfi csak fogta a markolatot görcsösen szorongató kezét, és várt. Talán megfontolta, mitévő legyen, lassan lélegeztek. Anasztázia lehunyta a szemét. A barbár oly halkan termett ott, a lépteit nem is hallotta, úgy járhat, mint a macska, a teste melege átsütött a szép ruháján, és Anasztázia nem akarta még neki visszaadni ezt a gyönyörű kardot. Ráadásul vérlázítón jól érezte magát, a sötét szakáll finoman a halántékához ért, a férfi egyenletes légzése végül megnyugtatta. Kedves az érintése, kellemes az illata, ahogy sugárzik belőle egy izzó, mégis félelmetes erő, ahogy immáron megmutatja neki, hogyan emelje fel, és hogyan fordítsa el a kardot a küzdelemben. Egy ismeretlen barbár, akivel ösztönösen összesimul a teste, akivel harcban edzett kardot forgat, és már nem állja, hogy kicsit ne forduljon felé újra a válla fölött, hogy közelről láthassa az arcát.

A kép általában csak kép : de néha a kép több is : megnéztem az arcokat fáklyafénynél, és láttam, hogy menekülők : elszabadultak tőlem és a falról, amelyik megteremtette és megtartotta őket, sőt még önmaguktól is. Nagyon szeretem, ha egy láb vagy mondjuk egy kéz átjön a peremen és a kereten a képen túli világba, mert a kép valóságos dolog a világban, és ez az elmozdulás ezt a valóságot jelöli : és szeretem, ha egy alak belemozdul ebbe a kép és a világ közötti tartományba, ahogy azt is szeretem, ha a test valóban ott van a festett ruha alatt, ahol valami, egy mell, egy mellkas, egy könyék, egy térd kitüremkedik alóla, és életet ad az anyagnak : az angyal térdét különösen szeretem, mert a szent dolgok világiak is, és nem így gondolkodni, hanem a szent dolgok valóságosságának teljesebb megértése. De ezek pusztán világias örömök - kedvem volna felbérelni egy apró fiút, felállítani az asztalra, és elkiáltatni vele ezeket a szavakat PUSZTÁN VILÁGIAS ÖRÖMÖK - olyankor, amikor a kép élete maga is kilép a kereten túlra. Mert akkor 2 ellentétes dolgot csinál egyszerre. Az egyik, hogy hagyja a világot látni és megérteni. A másik, hogy eloldja a nézők szemét és életét, és egy pillanatra megszabadítja őket a világától és az ő világuktól is.

Nemsokára május lesz, gondoltam. Tudtam, hogy New Yorkban már melegszik az idő, Londonban egyfolytában esik, Rómában pedig dögmeleg van. Én meg itt baszódom ezen a szigeten, ahol New York, London és Róma csak annyira valóságos, mint néhány apró pont egy térképen. Aztán eszembe jutottak a tengerészgyalogosok. Ebben a hónapban nincs hadgyakorlat. Aztán eszembe jutott az is, miért vagyok itt. Zimburger egy prospektust akar készíttetni… a befektetők számára… el kell adnod ezt a helyet… nem késhetsz, mert akkor… Napi huszonöt szaros dollárt fizetnek azért, hogy tönkretegyem azt a helyet, ahol tíz év után végre békére leltem. Azért fizetnek, hogy beleszarjak a saját fészkembe. Azért vagyok itt, mert leittam magam, elkaptak a zsaruk, és bábu lettem egy nagypályás, presztízsmentő szarakodásban. Sokáig üldögéltem ott, és sok minden eszembe jutott. Elsősorban az, hogy mi van, ha különös, féktelen ösztöneim cserbenhagynak, mielőtt még esélyem lenne megszedni magam. Bármennyire is meg akartam szerezni azokat a dolgokat, amiket pénzért meg lehet venni, egy ördögi erő az ellenkező irányba sodort, az anarchia, a szegénység és az őrület felé. Az őrjítő káprázat felé, hogy az ember tisztességesen is élhet, anélkül hogy Júdás módjára eladná magát.

Mit kutatsz különben történelemből, aha, hogy például hány csomóval ment egy hajó a középkorban az Adrián, ebből aztán kiszámítható, hány nap alatt jutott el ide vagy oda az áru. Szerinted ennek van értelme? Pontosan tudod te is, hogy nincs. Ráadásul pontatlan is vagy, mert fogalmad sincs, hogy milyen időjárási viszonyok jellemezték a 14. században az Adriát. Eszedbe se jut, hogy ezzel számolj, nem voltál földrajz szakos, de mindegy is, ha pontos az adat, ha pontatlan, az egésznek csak az az értelme, hogy alibit adjon az egyetemi létezésedhez. És tudod, hogy a kollégáid is hasonló kutatásban érdekeltek. Hatalmas részeredményekhez jutsz, ahogyan ők is, mely részeredmények ismeretét megköveteled a diákjaidtól. A te könyvedből fognak tanulni, és a teáltalad megadott irodalomjegyzékből szerzik az egyéb ismereteket. Mire végeznek, kívülről fújják az adriai tengerhajózás legérdektelenebb adatait, de semmit nem tudnak arról az emberről, aki ott állt a hajón, várta, hogy partot fogjanak, s végre megölelhessen egy lányt Piránban, akinek palotát épít, tündérpalotát, ha meg lesz rá a pénz Xanaduban. Semmit nem tud arról, hogy mit érzett, mikor a szívében megroppantak a palota terveinek a falai, mert az a lány titokban, míg a kereskedő a tenger túlpartján járt, más férfival hált.

Herbert mindenkinek, akivel csak megismerkedett, természetesen megmondta, hogy náci és antiszemita volt, hogy viszont utóbb „a történelem fölnyitotta a szemét". Közben még egy nappal azelőtt, hogy az amerikaiak bevonultak Bonnba, ott gyakorlatoztatta a srácokat a parkunkban, azzal, hogy: – Amint meglátod az első büdös zsidót, beleereszted ezt a micsodát. – Engem az anyám jour fixe-ein a hazatért emigránsoknak az ártalmatlansága idegesített. Annyira meghatotta őket az a töméntelen bűnbánat meg világgá kürtölt demokrata hitvallás, hogy egymást érték a testvéresülések és az egymás nyakába borulások. Nem jöttek ezek rá arra, hogy a rémségek titka a részletekben búvik meg. Nagy dolgokat megbánni gyerekjáték: politikai tévedést, házasságtörést, gyilkosságot, antiszemitizmust – de ki bocsát meg kinek, ki ért meg részleteket? Brühlnek és Herbert Kalicknak azt a pillantását, ahogy apámra néztek, amikor ő a vállamra tette a kezét, vagy Herbert Kalicknak azt, amikor tajtékzó dühvel verte az asztalunkat, rám meresztette azt a holt szemét, és azt mondta: – Keménység, könyörtelen keménység –, vagy ahogy grabancon kapta Götz Buchelt, és odalökte a felsősök elé, s azt mondta, bár a tanítójuk halkan tiltakozott: – Ezt nézzétek meg: hát ha ez nem zsidó?! – Túl sok pillanatot őriz az emlékezetem, túl sok részletet, apróságot – és a szeme se változott meg Herbertnek.

Genoa surrendered on June 4, by which time around 30,000 of its 160,000 inhabitants had died of starvation and of diseases associated with malnutrition, as had 4,000 French soldiers. Another 4,000 soldiers who were fit enough to march out were allowed to return to France with the honours of war, and a further 4,000 sick and wounded were transported to France in Royal Navy ships under Admiral Lord Keith, who had blockaded the port but saw the advantage of evacuating so many French away from the theatre of war.19 Masséna’s health was broken, not least because he had insisted on only eating what his troops did. He never wholly forgave Napoleon for not rescuing him. Equally, Napoleon – who was never besieged in the whole of his career – criticized Masséna for not having held out for ten days longer, recalling when in exile on St Helena, ‘A few old men and some women might have died of hunger, but then he would not have surrendered Genoa. If one thinks always of humanity – only of humanity – one should give up going to war. I don’t know how war is to be conducted on the rosewater plan.’20 He even castigated Masséna in his memoirs, contrasting his actions with those of the Gauls under Vercingetorix when besieged by Caesar at Alesia. If Masséna had indeed managed to hold out another ten days, Ott might not have arrived in time at the battlefield of Marengo.

Ha valami csapás éri az embert, a dologhoz hozzá tartozik, hogy a szenvedésünk sokkal tovább tart, mint azok türelme, akik hajlandóak meghallgatni minket és mellettünk maradni; az önzetlen alárendeltség sosem tartós, ha a monotonitás szele egyszer meglegyinti. S így a szomorú lény előbb vagy utóbb magára marad, noha még nem ért véget a fájdalma; nem beszélhet többé arról, amiben még mindig létezik; ez a búskomor világ mások számára ijesztővé és fojtogatóvá válik. Észre kell venni, hogy minden szerencsétlenségnek van egy „társadalmi szavatossága”; hogy senki nem rendezkedhet be más fájdalmának a szemléletére, s hogy ez az „előadás” csak rövid ideig tart, addig, amíg némi együttérzést válthat még ki a közönségből, ugyanakkor némi fölényt és fontosságtudatot sugall nekik: az érzést, hogy hasznosak, nélkülözhetetlenek és életmentők. Miután azonban rájönnek, hogy semmi sem változik, és az érintett személy nem lép se előre, se hátra, úgy érzik, feleslegessé váltak és lefokozták őket, szinte megsértődnek, és eltávolodnak tőle: „Talán nem vagyok elég jó neki? Miért nem mászik ki a gödörből, ha egyszer ott állok mellette? Miért ragaszkodik a fájdalmához, amikor annyi idő eltelt már, és én folyamatosan szórakoztatom és vigasztalom? Ha nem képes helyrerázni magát, hát süppedjen bele a mocsárba, és vesszen el.” S ilyenkor az összeomlott személy így is tesz: visszavonul, eltűnik és elrejtőzik.

Senki sem írta le nála [Salingernél] pontosabban a jelenlegi világot: ez a világ két táborra oszlik. Az egyikben ott vannak a komoly emberek, a nyakkendős jó tanulók, az irodájukba igyekvő régi vágású polgárok, akik feleségül vesznek egy felszínes háziasszonyt, golfozni járnak, gazdasági tárgyú esszéket olvasnak, és elfogadják a kapitalista rendszert úgy, ahogy van: hamisítatlan "autós pasi" lesz belőlük, "aki másról se tud beszélni, csak arról, hogy mennyit fogyaszt a kurva kocsija". A másikba tartoznak az éretlen kamaszok, a szomorú gyerekek, akik folyton a gimnázium utolsó osztályába járnak, az egész éjszakát végigtáncoló lázadók és az erdőkben barangoló tévelygők azok, akiknek a Central Park kacsáin jár az eszük, hajléktalanokkal vagy apácákkal beszélgetnek, beleszeretnek egy tizenhat éves kamasz lányba, és sose dolgoznak, szabadok, szegények, magányosak, piszkosak és boldogtalanok maradnak - egyszóval ők az örökös lázadók, akik hitük szerint elutasítják a fogyasztói társadalmat, valójában azonban az elmúlt hatvan évben eladósodásba taszították a nyugati országokat, és az 1940-es évek óta több milliárd dollárnyi fogyasztási cikk (lemezek, regények, filmek, tévésorozatok, ruhák, női magazinok, videoklipek, rágógumik, cigaretták, kabriók, szénsavas üdítőitalok, drogok) eladásához járultak hozzá - ezeket a termékeket ugyanis mind a "mainstream"-hez tartozó arrogáns lázadók hozták divatba.

None were particularly interesting, although I got a kick out of a note from the Philadelphia Zoo suggesting that since the tiger was not entirely reliable around humans, perhaps Mr. Willing would consider a leopard for his painting instead. It had been a pet until the demise (natural) of its owner and would, if not firmly admonished, climb into a person's lap, purring, and drool copiously. I pulled a sheet of scrap paper (the Stars spent a lot of time sending all-school e-mails about recycling) out of my bag and made a note on the blank side: "Leopard in The Lady in DeNile?" It wasn't my favorite, Cleopatra Awaiting the Return of Anthony. It was a little OTT, loaded with gold and snake imagery and, of course, the leopard. Diana hadn't liked the painting,either, apparently; she was the one who'd given it the Lady in DeNile nickname.I wondered if the leopard had drooled on her. None of the papers were personal, but they were Edward's and some were special, if you knew about his life. There was a bill from the Hotel Ritz in Paris in April 1890, and one from Cartier two months later for a pair of Tahitian pearl drop earrings. Diana was wearing them in my favorite photograph of the two of them: happy and visibly tanned, even in black and white, holding lobsters on a beach in Maine. "I insisted we let them go," Diana wrote in a letter to her niece. "Edward had a snit.He wanted a lobster dinner, but I could not countenance eating a fellow model.

Hatéveseknek való filmeket azért szeretek nézni, mert azokban nyoma sincs a házasságtöréses és válásos felnőttgiccsnek. A házasságtöréses és válásos filmekben mindig mekkora ügy valakinek a boldogsága. „Tégy boldoggá, kedvesem" vagy „A boldogságom útjába akarsz állni?". A boldogság egy másodpercig, talán két-három másodpercig tart, tartósabbról nincs elképzelésem. Igazi kurvafilmet szintén szívesen nézek meg, de az csak nagyon kevés van. A legtöbbje olyan igényes, hogy az ember észre se veszi, hogy igazában kurvafilm. Van az asszonyoknak még egy fajtája, van, aki se nem kurva, se nem feleség, hanem irgalmas nő, de az ilyet elhanyagolják a filmek. A hatéveseknek engedélyezett filmekben többnyire nyüzsögnek a kurvák. Soha meg nem érthettem, hogy milyen észjárással engedélyeznek ilyen filmeket gyerekeknek a filmosztályozó bizottságok. Az ilyen filmekben vagy természetük szerint kurvák a nők vagy csak szociológiai értelemben, és szinte nincs, aki irgalmas. Valamilyen vadnyugati silányság pereg, szőkeségek kánkánt járnak benne, nyers cowboyok, aranyásók vagy olyan trapperok, akik két éven át vadásztak puszta magányban borzra, nyestre, lesik a kánkánt járó csinos, fiatal szőkeségeket, de ha ezek a cowboyok, aranyásók, trapperok aztán elindulnak a lányok után, és föl akarnának menni a szobájukba, akkor vagy a lányok vágják be legtöbbnyire orruk előtt az ajtót, vagy irgalmatlanul leüti őket valamilyen brutális disznó. Azt hiszem, erényességet kíván az ilyesmi kifejezni. Irgalmatlanság ez ott, ahol irgalom volna az egyetlen, ami emberi volna. Nem csoda, ha azok a nyomorultak aztán püfölni kezdik egymást, lövöldöznek – olyan ez, akár a futball az internátusokban, csak ez irgalmatlanabb, mert felnőtt férfiak játsszák. Nem értem az amerikai erkölcsöt. Amerikában, azt hiszem, megégetnék az irgalmas nőket, boszorkány lenne az olyan asszony, aki nem pénzért, nem is a férfi iránti szenvedélyből teszi, amit tesz, csak a férfitermészet iránt érzett irgalmasságból.

What is the future of men who have lost sight of the past? Earl Hollsopple lived on the edge of civilization in a deserted shack for nearly forty years. His life was one beautiful night of stargazing after another, until a helicopter flies overhead, and exposing his meager world. It is a sign; it is time for him to return to civilization. Unknowingly, Earl’s journey parallels another he had deeply repressed, and that is his return from the Vietnam War. The lone survivor of a plane crash, Earl waits for rescue that never came. He is left to find his way home alone. On both his quests, old Earl and young Earl learn lessons of survival, overcoming isolation and handling conflicts; his travels teach him not just about himself, but humankind. Reaching pivotal points in both journeys, Earl meets fateful loves, leading to destinies that are ultimately intertwined. Everything in life circles until we are able to answer the riddles that plaque man and humanity. Only until we take the journey, solve the problems of our own existence, do we find our way home.

Betanultam egyszer egy elég hosszú számot, A tábornok volt a címe, sokáig tartott, míg kidolgoztam, aztán mire bemutattam, olyasmi lett belőle, amit a mi köreinkben sikernek hívnak, nevezetesen: az nevetett rajta, aki megtehette, és az mérgelődött, akinek címeztem. Aztán, amikor a műsorom végén büszkén, melldüllesztve az öltözőbe mentem, ott egy apróka öregasszony várt. Én előadás után mindig ingerült vagyok, csak Marie-t tűröm magam körül, de Marie beengedte az öltözőmbe az öregasszonyt. És még jóformán be se tettem az ajtót, amikor az a kisöreg megszólalt, és elmondta, hogy az ő férje szintén tábornok volt, elesett, de előbb még írt neki, és a levélben arra kérte, hogy ne fogadjon el nyugdíjat. – Maga nagyon fiatal még – mondta az öregasszony –, de ahhoz már elég öreg, hogy ezt megértse – azzal elment. Én meg attól fogva képtelen voltam előadni a tábornokszámomat. Erre a magát baloldalinak nevező sajtó megírta, hogy nyilvánvalóan megszeppentem a reakciótól, a magát jobboldalinak nevező sajtó megírta, hogy jobb belátásra jutottam, s nem szállítok több csemegét Keletnek, a független sajtó pedig megírta, hogy láthatólag megtagadtam mindennemű radikalizmust és elkötelezettséget. Egytől egyig bődületes hülyeség ez. Azért nem tudtam én azt a számot többé előadni, mert mindig arra az apróka öregasszonyra kellett gondolnom, akit valószínűleg mindenki csak kiröhögött és kicsúfolt, és aki keservesen küszködhetett napról napra. Ha engem már nem szórakoztat valami, akkor abbahagyom – ami talán bonyolultabb, semhogy zsurnalisztáknak megmagyarázhatná az ember. Nekik mindig az kell, hogy „valami legyen a levegőben", hogy valamit „megszimatoljanak". És létezik, és nagyon gyakori a zsurnalisztának az a kaján típusa, aki sohase tudja magát túltenni azon a tényen, hogy ő maga nem művész, de még ahhoz sincs meg a tehetsége, hogy művészeti ember legyen. Aminél fogva aztán, persze, csődöt mond a szimat, és locsogás folyik, lehetőleg csinos fiatal nők jelenlétében, akikben megvan még az ahhoz szükséges naivság, hogy istennek nézzenek minden ócska slapajt, csak mert „fóruma" van egy lapnál, meg „szava". Még föl nem ismert, bámulatos változatai vannak a prostitúciónak, amelyekhez képest a tulajdonképpeni prostitúció tisztes ipar: az legalább nyújt valamit az ember pénzéért.

A világ olyannyira az élőké, és valójában oly kevéssé a holtaké, hogy az élők – miután ők maradnak a földön, sőt egyre többen lesznek – hajlamosak úgy vélni, hogy a szeretett lények halála olyasmi, ami inkább velük történik, mint halottakkal, noha ez utóbbiak szenvedték el a halál valóságát. A halottnak búcsúznia kell, szinte mindig akarata ellenére; ő tűnik el hirtelen, amikor éppen jönnie kellene […], ő kénytelen feladni a tudásvágyát meg a kíváncsiságát, neki kell befejezetlenül hagynia a munkáit és kimondatlanul a szavait, noha úgy gondolta, lesz még rá ideje, s ő nem képes már sehol megjelenni; ha író, ő az, aki már nem fejezhette be a könyvét; ha művész, a filmjét, a képét vagy a zeneművét; vagy aki nem olvashatta végig az elsőt, nem nézhette meg a másodikat vagy hallgathatta meg a negyediket, még ha csak a befogadás szintjén is. Elég egy pillantást vetnünk az eltűnt szobájára, hogy rádöbbenjünk, megszakadt és kiürült az élete; hogy egy perc alatt hasztalanná és értelmetlenné vált; ottmaradt a regény, benne a könyvjelzővel, ami már sosem kerül előbbre; de ottmaradtak a gyógyszerek is, amelyek minden egyéb közül a leginkább feleslegessé váltak, s amiket hamarosan ki kell majd dobni; vagy a speciális párna meg a matrac, melyeken sosem nyugszik már a fej és a test; a pohár víz, amelyből egyetlen kortyot sem iszik többé; a tiltott cigaretta, amelyekből már csak három szál maradt, és a doboz bonbon, melyet neki vettek, és amelyet senki nem akar majd elfogyasztani, hiszen az olyan volna, mint valami rablás vagy szentségtörés; a szemüveg, ami senki másnak nem lesz jó, meg a szekrényben várakozó holmik, amik napokig vagy évekig sorakoznak még ott, hacsak valaki fel nem vértezi a lelkét, és erőt nem merít, hogy kipakolja őket; a növények, amiket az eltűnt személy odaadóan gondozott és öntözött – többé már talán senki nem akar majd foglalkozni velük –; az éjszakai krém, melynek a tégelyében még ott láthatók a finom ujjnyomok; a teleszkópot azonban biztos szívesen megörökölné és elvinné valaki, amellyel a távoli tornyon fészkelő gólyákat figyelte, s ki tudja, ezután mire használják majd; az ablak, amelyen kinézett, ha nem ment be dolgozni, s ami így „figyelő”, vagy úgymond látvány nélkül maradt; a naptár, melybe feljegyezte a találkozóit meg a tennivalóit, és ami egyetlen lapnyi beírással sem lesz már gazdagabb, az utolsó nap rubrikájából pedig hiányzik a végső bejegyzés, melynek értelme: „Mára befejeztem.

Vegyük például az embert. Ugyanazon a fejünkön található nyíláson át táplálkozunk, iszunk és lélegzünk, ezért a nevezetes Heimlich-féle műfogás ellenére az Egyesült Államokban a fulladás a negyedik leggyakoribb halálos kimenetelű véletlen baleset. De ott van a vízbe fúlás, ami az ötödik. A Föld felszínének közel háromnegyedét víz borítja, mégis szárazföldi élőlények vagyunk. Elég néhány percre elmerülnünk, és már meg is haltunk. Vegyük most sorra a haszontalan testrészeket. Mire jó a köröm a lábunk kisujján? Mi szükség van a vakbélre, ami felnőttkorban már nem működik, így egyedül arra jó, hogy vakbélgyulladást okozzon? De a hasznos testrészekkel is akadhatnak problémák. Én kedvelem a térdemet, de semmi nem védi a sérülésektől. Manapság műtéti úton képesek rendbe hozni a sérült térdet. De ha a sajgó gerincoszlopra gondolunk... Azt egy ideig még biztosan nem lehet majd kicseréltetni. Ott vannak még a néma gyilkosok. A magas vérnyomás, a végbélrák, a cukorbaj mind több tízezer ember halálát okozzák évente csak az Egyesült Államokban, de könnyen lehet, hogy amíg az orvosunk nem hívja fel rájuk a figyelmünket, fel sem tűnnek. Nem lenne hasznos néhány beépített biológiai érzékelő, melyek előre jeleznék az ilyen veszélyeket? Hiszen még az olcsó autókba is szerelnek ilyesmit. És miféle vicces kedvű alak tervezte meg a lábaink közötti területet? Egy szórakoztató központ a szennyvízelvezető mellett? A szem gyakori példa, ha a biológiai tervezés csúcsáról esik szó. De az asztrofizikusok számára az emberi szem csak egy elfogadható érzékelő. Hasznunkra válna egy fejlettebb modell, ami jobban érzékeli az égen látható sötét objektumokat és a teljes spektrumot láthatnánk vele. Mennyivel csodásabb látványt nyújtanának a naplementék ultraibolya és infravörös fényben! Milyen hasznos lenne, ha egy szempillantás alatt felmérhetnénk a környezetünk mikrohullámú forrásait vagy látnánk az aktív rádióátjátszó állomásokat! És a rendőrségi sebességmérő detektorokat is könnyedén kiszúrnánk. Gondoljanak bele, milyen könnyen kiismernénk magunkat egy idegen városban, ha a madarakhoz hasonlóan magnetit lenne a fejünkben, amivel mindig érzékelnénk a mágneses északi pólust. Nagy hasznunkra válna a tüdő mellé egy pár kopoltyú is, és hat kar a kettő helyett. Nyolc karral pedig egyszerre vezethetnénk, tarthatnánk a telefont, közben rádióállomást válthatnánk, kisminkelhetnénk magunkat, belekortyolhatnánk az üdítőnkbe és megvakarhatnánk a fülünket. Egész mozgalom épülhetne az ostoba tervezés köré. Túlzás lenne azt mondani, hogy a természet mindent elrontott, de azért elég gyakran találkozunk a tökéletlenségeivel. Az emberek mégis azt hiszik, hogy a testünk, az intellektusunk, sőt az egész világunk az ésszerű formatervezés csúcsát képviseli. Talán jót tesz a lelkünknek a gondolat. De ez akkor sem tudomány - ahogy a múltban sem volt, úgy a jelenben és a jövőben sem az.

- Nézd, kedvesem, én most úgy akarok veled beszélni, mint egy felnőtt emberrel... Ne vedd rossznéven, akármit is mondok, nincs bennem veled szemben semmi elfogultság és semmi rosszakarat... Úgy érzem, hogy most, ebben a percben túl vagyok mindenen, talán meg tudom mondani... hogy mit, abban nem vagyok bizonyos... azt tudom, hogy bennem kristálytiszta minden: lehetetlen, hogy tévedjek, oly üde a fejem, szinte azt lehetne mondani: megmenekültem... Ha az ember megmenekül valami igen nagy veszedelemtől, akkor lehet ilyen boldog... én most boldog vagyok, minden földitől megtisztultam, egészen szellemi vagyok, és neked semmi kellemetlent nem fogok okozni, mert az igazság, a megszületett őszinte igazság, az már nem ad sem hasznot, sem kárt, az elszakadt a személyiségtől, és oly örök, mint a halál: még annál is fontosabb - mint az Élet... Mert az élet a fontos, kedves, nem a halál... ha a halál lenne a fontos, akkor tudnánk arról a végtelenségről, amit születésünk előtt tudtunk és arról a másik végtelenségről, ami eltávozásunk után ránk vár... de nem tudunk, mert nem fontos: az a parányi kis időköz a fontos, ez a kicsi kis formai szépség, amit életnek nevezünk... a szépségeknek ez a szakadatlanul kavargó áradata... mennyi forma, mennyi illat... emlékszel a gyermekkori almák illatára apa szobájában, a könyvpolcokon, összekeveredve a dohányfüsttel és a könyvek nehéz szagával és az ablakon bejövő orgonaárammal... és a dinnyének más volt az íze, amit gyermekkorunkban édesapánk felszeletelt és szétosztott, mint a maiaknak... de akárhogy fáj is a szíved, nem tudod visszahozni a régi almákat és dinnyéket, mert az apa nem veszi a kezébe a kést... hol van? hol van apa?... én semmit se tettem, és nem akartam rossz lenni, és apa mégis elmúlt... nem is volt: ami nincs, az soha nem volt... vagy igen?... vagy csak az van, ami ott bent van az emlékezésben?... csak egy szívfájdalom van, az, hogy nem hozhatod vissza, ami elmúlt... én már most sajnállak, hogy egyszer csak eszedbe fogok jutni... és az, ami volt s ami elmúlt... az unalmas napok csöndje, a gyors és sietős út a hivatalból haza és a kis ebédek és a lompos kis feleség a barnavirágos pongyolájával... és irigyellek, hogy hogy fogod szeretni, és sajnállak, hogy fájni fog a szíved, mert nem tudod többet visszahozni, akármit is csinálsz... de boldog is vagyok, mert akkor majd megismered, akit nem akartál megismerni, csak úgy vetted, mint az orvosságot, amit nem kíván úgy az ember, mint a pezsgőt, pedig hasznosabb neki, mint a pezsgő. A fájdalmon keresztül meglátod, akit nem akartál látni, és megismered, akit nem mertél megismerni, míg együtt voltál vele és láttad, ahogy az ember lát a szemeivel, de az ember nem tud érzékelni az érzékeivel, az ember csak az emlékein át lát... még a gondolat sem segít... Az is szegény koldus, alamizsnáért könyörög... csak az emlékezés gazdag, csak az ad, mert annak a kezében van a kifogyhatatlan kincstár: az a minden... Lehet, hogy nem érted meg, mit gondolok, mert bizonyára nem is hallod, másutt jár a te gondolatod, mint az enyém, ha könyvet olvasok... mert én olvasás közben nem gondolok a leirt szavak értelmére és az elbeszélt dolgok folyamatos sorára... én akkor egészen mást látok... talán egy fenyőfát, ami ott áll egy hegy oldalában, és messze néz, vagy egy patakot, amiből egy gyermeklány iszik, lehajolva a köveken, és kis tenyerét belemártja a vízbe, egy kicsit pocskol, kicsit felkavarja a kis vizet, mert attól jól esik a hűs kezecskéjének, s akkor ügyetlen kis tenyerébe néhány csepp vizet vesz, és azt felissza bimbós kis szájával...