Igaz Szerelem Quotes

A fehérnemű mellett a szerelem is a nő dolga. A nők arra valók, hogy beléjük szeressenek. Amikor a nőket sújtó nagy tragédiákról beszélünk, miután a háborúkat és a sebesüléseket letárgyaltuk, az érint meg bennünket leginkább, ha valakit nem szeretnek, így nem is akarnak. Igaz, hogy I. Erzsébet lefektette a Brit Birodalom alapjait, de soha nem mehetett férjhez – szegény, sápadt, púderezett királynő. Jennifer Aniston gyönyörű, sikeres milliomos, Los Angeles-i, óceánparti házában él, és sosem kell náthásan sorban állnia a postán, hogy visszaküldjön egy pár csizmát a Topshopnak – a harmincas éveit teljesen leírták mint azt az évtizedet, amelyben sem Brad Pittet, aztán John Mayert sem sikerült megtartania. Diana hercegnő – milyen szerencsétlen! Cheryl Cole – magányos! Hilary Swank és Reese Witherspoon – hiába kapták meg az Oscart, a férjük elhagyta őket! A nyelv pontosan felfedi, mit gondolunk az egyedülálló nőkről – mindent elárul az „agglegény” és a „vénlány” közti különbség. Az agglegények méltóságteljesek. A vénlányoknak viszont bele kell húzniuk, mégpedig gyorsan. A piaci kereset elárulja a nő értékét: ha egyedülálló, bizonyára nem kell senkinek – akármennyi ideig is tart ez az állapot –, tehát kevésbé kívánatos.

A magam részéről nem ismerek nagyobb bajt, mintha nem tudom, mi történik. Nem múlik el nap, hogy valakit valamibe fogni ne lássak és első lépésénél azt kellene mondanom, nem azt fogja elérni, amit kíván. Kis napi dolgokban ilyesmi többnyire bosszúság. De hivatásukat is így választják, házasságukat is így kötik, államaikat is így építik és világszemléletüket is így gondolják. Nem tudják, milyen eseményre mi következik, vagyis nem tudják, mi történik. Feltételeznek valahol valamit, ahol vagy nincs semmi, vagy egészen más van. A világ egyszersmindenkori rendben épült és ki van zárva, hogy az állam a kormányzati eszközök ismerete nélkül fennmaradjon. Egy ideig bőszülten öldököl aztán összeroskad. Ki van zárva, hogy a házasság szerelem nélkül sikerülhessen. Egy ideig gyűlölködés, aztán közöny és vége. A házasságok ötven százalékban hiúságból köttetnek, negyven százalék érdek, tíz százalékban szexus. A szexus nem szerelem. Magától értetődik, hogy az alattvalók elnyomására épített állam összeroskad és a házasság, amelyet a hiúság vagy az érdek kötött, boldogtalan. A világ rendje hűséges. Mindig ugyanaz, mindig megtalálható, mindenki számára hozzáférhető és megbízható. Ami történik, mindig igaz. Nincs szükség arra, hogy megtudjam, mi lesz holnap. Ha tudom, mi van ma, mindent tudok. Baader azt mondja, hogy az ember morálját a fizikára kell építeni. A fizikai rend hűséges. De a pszichológiai és a morális és a metafizikai rend is hűséges. Ha valaki hiúságból köt házasságot és boldogságot vár, nem tudja, mi történik. A művész, aki a hírt választja és nem a művet, nem tudja, mi történik. A hibát esetleg észreveszik, esetleg nem. Talán már késő. A házaspár megjelenése tényleg hatásos, csak mit kell érte fizetni. A művész híre megvan, csak mit ér. Az állam hatalma tényleg impozáns, csak a börtönök vannak tele.

Ebner azt mondja, hogy a nevelés a megvadult elefánt a porcelánboltban. Végül és véletlenül marad ép darab is. És, amikor a nevelés befejeződik, az ember nekiállhat a törött cserepeket ragasztani. Élete végéig talán elkészül vele. Az én porcelánboltomba kisebb állat tört be, de azért, különösen, amikor iskolába kezdtem járni, elég szép munkát végzett. Ettől az időtől kezdve tizennyolc éves koromig neveimre csak homályosan emlékszem. Nemcsak azért, mert a nevelés fenevadja csörömpölt és a legdrágább kivételével bennem is mindent elcsorbított vagy megrepesztett. A dolog ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek. Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek ennek a visszafelé való keresztelésnek túl könnyen és túl gyorsan enged. Ez a hjailyenavilág-vallás. A tanuljmegfiamavalóságnakengedelmeskedni-magatartást egy pillanatra sem fogadtam el. Soha senkinek sem hittem el, hogy ez a mocsok a realitás. (…) Realitás volt nekik az ég minden csillagával, amely tulajdonképpen egy kozmikus sarlatán vursliparádéja, realitás az emberi test, amely egy ügyefogyott kontár baklövése, a női szépség, amely a dúvadak léprecsalása, a szerelem, amely kutyakomédia. Realitásnak nevezték azt, ha egymást bemaszatolták, ha mindazt, ami tiszta, leköpdösték, ha azt, ami egyszerű, alattomban kétértelművé tették, ha a becsületben kételkedtek, ha a meleg szív megnyilatkozására hunyorgattak, ha a szenvedélyt kipletykázták, ha a mélységre az orrukat fintorgatták, ha mindazt, ami komoly és igaz és fényes, benyálazták és lekicsinyelték és meghazudtolták és beszennyezték. Ami ezen a realitáson kívül volt, az gyerkőcök éretlen álmodozása, úgynevezett idealizmus. A nemesi züllöttség, a polgári korrupció és a csőcselék ressentiment-ja ebben az egy pontban találkozott. Az életet csak, mint ezt a moslékot, voltak hajlandók lenyelni. Csak az elvetemült aljasságnak volt realitása és az életterv azon nyugodott, hogy a csalásnak és az erőszaknak volt létjogosultsága, ez volt az úgynevezett életrevaló, a kérkedő és a képmutató és a stréber. Ezt az úgynevezett realitás-világszemléletet a modern társadalom külön e célra szervezett intézménnyel tartja fenn. Ez az intézmény a sajtó. A világ mint trágyagödör, gyűjtőfogház, bordély és zsibvásár. Az újságolvasástól gyermekkoromtól fogva tartózkodtam. Egész életemben kétszer vettem újságot. Egyszer 1915-ben, egyszer 1940-ben, mind a két esetben háborúban, lényemet közelről érintő hirtelen esemény felől akartam tájékozódni. Mondanom sem kell, hogy a hír mindkét alkalommal hamis volt. Bennem akkor különös gyanú ébredt. Azt gondoltam, hogy hátha mégis az a valóság, ami gyermekkoromban és a művészben és az Isten közelében tartózkodó emberben él? Hátha az emberek mind valamely hallatlan világtévedés áldozatai? Véleményemben megerősített az, hogy se közel, se távol egyetlen embert se láttam, aki ne lett volna csődben. Csődben úgy, hogy bankrott volt. Csődben úgy; hogy sakk-matt volt. Egyszerűen olyan, aki nem számított és valójában játékon kívül állt. Kivétel nélkül mind. Már akkor sejtettem valamit abból, hogy a valóság mágikus természetű, vagyis, hogy a realitás szakrális. Egyáltalában nem undor és kanális és kutyakomédia. Beethoven és Homérosz és Shakespeare és Dosztojevszkij, Corot és Pheidiász valósága nem az, Jézusé sem az. Emlékeztem rá, hogy az enyém sem volt az. És, amikor a nevelés befejezése után az életbe való kilépés ünnepélyes pillanata elkövetkezett, a gazságra rájöttem. Kilépés az életbe persze annyit jelentett, mint kilépés a koszos kéjekbe és az árulásba és a fekete morálpojácaságba.