Hova Quotes

Look! when I am in a drawing room, a church, a station; on the terrasse of a cafe, at the theatre or wherever crowds pass or loiter, I enjoy considering faces from a strictly homicidal point of view. For you may see by the glance, by the back of the neck, the shape of the skull, the jaw bone and zygoma of the cheeks, or by some part of their persons that they bear the stigmata of that psychological calamity known as murder. It is scarcely an aberration of my mind, but I can go nowhere without seeing it flickering beneath eyelids, or without feeling its mysterious contact in the touch of every hand held out to me. Last Sunday I went to a town on the festival day of its patron saint. In the public square, which was decorated with foliage, floral arches, and poles draped with flags, was grouped every kind of amusement common to that sort of public celebration—And beneath the paternal eye of the authorities, a swarm of good people were enjoying themselves. The wooden horses, the roller-coaster and the swings drew a very meagre crowd. The organs wheezed their gayest tunes and most bewitching overtures in vain. Other pleasures absorbed this festive throng. Some shot with rifles, pistols, or the good old crossbow at targets painted like human faces; others hurled balls, knocking over marionettes ranged pathetically on wooden bars. Still others, mallet in hand, pounded upon a spring which animated a French sailor who patriotically transfixed with his bayonet a poor hova or a mocking Dahomean. Everywhere, under tents or in the little lighted booths, I saw counterfeits of death, parodies of massacre, portrayals of hecatombs. And how happy these good people were!

A front kalitka, ahol az embernek idegesen kell várnia arra, ami történni fog. A gránátok röppályájának rácsa alatt fekszünk, s a bizonytalanság feszültségében élünk. Fölöttünk a véletlen lebeg. Ha egy lövedék jön, lebújhatok, ennyi az egész; hogy hova csap be, azt nem tudhatom pontosan, és nem is változtathatok rajta semmit. Ez a véletlen az, ami közönyössé tesz bennünket. Néhány hónappal ezelőtt egy föld alatti fedezékbe ültem, és skatot játszottam; egy idő múlva fölálltam, s elmentem, hogy meglátogassam egy másik fedezékben levő ismerőseimet. Mire visszajöttem, az elsőnek nyoma sem volt már, egy súlyos találat széttiporta. Visszamentem a másodikba, s éppen jókor érkeztem, hogy segítsek kiásni. Közben beomlott. Éppoly véletlenül, mint ahogy eltalálnak, életben is maradhatok. A gránátbiztos fedezékben rapityává téphetnek, s a szabad mezőn sértetlenül állhatok tíz óra hosszat pergőtűzben. Minden katonát csak ezer véletlen tarthat életben. És minden katona hisz és bízik a véletlenben.

Gyönyörűek az alvók, a ruhátlanul heverők, A ruhátlan heverők kéz a kézben ömölnek át a kerek földön, kelettől nyugatig, Kéz a kézben az ázsiai és az afrikai, kéz a kézben az európai és az amerikai, Meztelen karjával öleli át a lány szeretője mellét, gerjedelem nélkül tapadnak egymáshoz, a szerető kedvese nyakára tapasztja ajkát, Az apa mérhetetlen szeretettel tartja karjában felnőtt vagy neveletlen fiát, és a fiú mérhetetlen szeretettel tartja karjában az apját, Az anya fehér haja leánya fehér csuklóján ragyog, A fiú egyszerre lélegzik a felnőtt emberrel, barát a barátba karol, Az iskolás megcsókolja a tanítót és a tanító az iskolást, kiengesztelődik a megbántott, A rabszolga szava egy a gazda szavával, rabszolgájának köszön a gazda, Kilép a börtönből a bűnös, az elmebajos épelméjű lesz, megszabadulnak fájdalmuktól a betegek, Megszűnik az izzadság és a láz, a beteg torok ismét egészséges, a tüdővészes tüdeje rendbe jön, a szegény gondterhelt lélek megszabadul a gondtól, A reumabeteg ízületei oly lágyan mozognak, mint valamikor, könnyebben, mint valaha, Görcsök és fájdalmak fölengednek, újra járnak a bénák, És a vízkórosak, a görcsben fetrengők, a vértolulásosak magukhoz térnek jóerőben, Elhagyják az üdítő éjszakát, a gyógyító éjt, és felébrednek. Elhagyom én is az éjt, Egy ideig távol leszek tőled, ó, éjszaka, de ismét visszatérek hozzád és szeretlek. Miért féljek, hogy rád bízom magam? Nem félek, te voltál, aki továbbvittél, és jól vittél, Szeretem a gazdag, iramló nappalt, de nem hagyom el azt, akiben oly sokáig fekszem, Nem tudom, hogyan jöttem el tőled és nem tudom, hova térek veled, de tudom azt, hogy jól jöttem el és jól távozom el. Csak egyszer állok meg az éjben és jókor ébredek föl, Pontosan hagyom el a nappalt, ó, anyám, és pontosan térek vissza hozzád.

mutatóujj a száj elé emel gyere most és tartsál titokba kerekedj fel a széllel indulunk őt kérdezd én nem tudom hova

Határozottan emlékszem, ezt sokszor emlegettük, a nagymama például egyszer nagyon keményen rám ripakodott. Megláttuk, hogy az előszobában áll, és készülődik. Kalapot tett, szépen felöltözködött, kesztyű, esernyő, és azt kérdeztük: wohin gehst du? Hova mész? Nagyon szigorúan nézett, és azt mondta: nie fragen. Sose kérdezd. Ha valaki kilépni készül, soha nem szabad megkérdezni, hova megy. Vagy megmondja magától, vagy nem.

A folyosón Enikő az egyik diákjába, Király Robiba botlik, aki egy hónapok óta ottfelejtett asztalon ül, és fintorogva olvas egy nem olyan régen megjelent novelláskötetet. Enikő régóta ismeri Robit, a fiú évek óta látogatja a szemináriumait, még most is, pedig így heted-nyolcadéves hallgatóként már megválogatja, hogy hova tesz még be a lábát. (262.)

Egyedül?, ismétli azzal a kicsinyes, de egyben okoskodó nézéssel, amivel vidéki asszonyok szokták a férjük után kiabálni, hogy „Hova mész?!”, amikor az rossz felé indul a zebrán, nem azt kiabálják, hogy „Józsi, nem arra!” vagy „Gyere, erre kell menni!”, hanem kérdést tesznek fel, hogy az áldozat kénytelen legyen motyogni valamit vagy bután hallgatni.

Más szóval a teljesítmény és az ambíció - azaz, hogy az ember hova sorolja önmagát - a két tényező, amely meghatározza későbbi sikereit

– Évekig rohangáltak az emberek – szólalt meg Szymanowski –, ki a halálból, be a halálba, egyik hitből a másikba, hősiesen, nagyszerűen, eszelősen, bután, most aztán nincs hova rohanniuk, a rohanás mégis megmaradt valahol.

KORTÁRSAK végülis mellékes hol mikor és mi hozott össze veletek lötyögtem kávéztam cigarettáztam és döglődtem veletek kályha-szánk beszédes lángja az eszpresszó-büdösbe kicsapott hallottam tűzköpő esztétikátok és szívtam a lábszagotok végülis szabadvers kötöttvers siker és zártosztály egyremegy ültem a seggemen veletek dumáltam át a fél életet záróra csenget a pénztárgép haláltól rögös a vérem Puskinnak öltözve nektek nem köszöntem a Mechwart téren fröcsögtem rátok és lecsaptam a kagylót ki miatt? mi miatt? érem az ég mellén kamaszkor tébolya múltszázadi nap honnan ír Lívia a káder Réka a riporter hova lett Vancouver s Detroit tajtékján aranyhal-autóik fénylenek vadmacska bölcsészek egyszerre bújtak az ágyamba éjszaka szemükben suvickolt fölényként csillog a képeslap-óhaza hova lett a Lukács teraszáról a szűz a maneken a nők? zacskóvá szopták tűzhányó mellüket kannibál csecsemők hova lett fiúik mellkasa combja az atléta termet vakítják Pheidiászt az idő pop-artját szikrázó termek üres a helyük a kabinjuk bontják a kádfürdőt szemben láttam a sorsukat vendégük voltam Pesten és Genfben ittam a kávéjuk konyakjuk ettem az ebédjüket hallottam ahogy a füvön a testtelen lovas üget vasárnap terített asztalnál csörögni kísértet-kanalat láttam a gyászukat bedöglött TV-t a sorsdöntő meccs alatt fölcsúszott a hajuk állukra léggömb nőtt ajkuk lefittyedt dicső sztorikat kérődző estéken százéves viccek láttam hogy sorsukba költözött valami kimondhatatlan ugyanazok voltak mint azelőtt de valahogy más alakban és nem is idejük aranyló mocska az eposzi élvezet és nem is földrázó ösztönük volt ami végképp elveszett valami titkos és veszélyes oktalan névtelen szerelem nem gyúlt ki többé a szemükben nem ült a securit-üvegen futott a kisautó búgott a mosógép minden maradt a régiben háborús csillagon vasbeton csodák közt ki hisz az égiben? láttam a fölényük újkori fáraók múmia-maszkját családi pótlék szeretők nyaralás két hét szabadság indok és tanú és mentőkörülmény mindig is akad végülis ki bolond Shelleyt szavalni ha a part szakad? láttam a futásuk kempingről kempingre vándorló népeket húsukat rágta hullámzó nyálban a sugaras gépezet idill a homokon vursli-zaj napernyők nyugágyak csokra végülis kinek a szégyene hogy nem vitték valami sokra? életük: életem játszmájuk: játszmám ugyanaz a tét láttam vigyorrá zülleni életük láttam a magamét végülis mellékes hol mikor és mi hozott össze veletek arasznyi esélyünk csalva és hazudva élt ahogy lehetett bárhol is statisztál nyakkendőm karaván-nyomotok taposom sorsotok szomja fojtogat repülőgépen és villamoson Kolumbusz nyugdíjban fénykorom bolondja a haza bölcse lett költészet magyarság nem görög dráma csak közúti baleset nézek az időbe eldobott újságként a hajam hogy repül mégis mint csimpánz a ketrecet valami rángat és rúg belül valami nem adja meg magát fölüti neandervölgyi fejét őrizni gyönyörű ostobaságotok őskori lényegét arcotok avarkori bronzát föld alól fölsütő lázat amit betegség balsors és pusztulás meg nem alázhat mert tovább él nálatok nálam föltámad ellenem nélkülem hangtalan hangon a fajtám a kéjes fehérje üzen az akik voltatok voltam fecskében napozva fapadon míg koszba süllyeszt az ipartól csikorgó ősvadon s hiányunk forogva őrli a Föld a közönyös szélmalom

Ehhez társult egy csodás leányzó, Emma megszületése, akit egyedül nevelek, és anno, 2010-ben anyaotthonban kezdtünk, nemes egyszerűséggel, mert nem volt pénzünk, és nem volt hova menni. Saját lakás? Ugyan már.

Azt tartja a falu, jobb lenne, ha ma ugyanúgy nem lenne cigányuk, ahogy eddig. De hát az, hogy falubelinek ne kelljen csordásnak állnia, mégiscsak fontosabb. Egy fecske nem csinál nyarat. Egy cigány csak nem hozza magával a zűrzavart. (...) Arra rágondolni is rossz, hova jutna a világ, ha nem egyedül lenne. (...) A pusztafalui ember, ameddig csak visszanyúlik több generációt föl- és leugráló emlékezete, melyben mintha nem is meséből tudná, amit meséből tud, hanem a saját múltjából, fontosnak tartja tudni és büszkén állítja, hogy cigánya sose volt. Aki ezt cáfolja, az is éppen hogy csak. Mondván, hogy két emberöltővel ezelőtt volt, egy házaspár volt, de garantáltan magtalanok. Ilyennek ajánlották be őket, és be is váltak. Amikor kihaltak, már csak fel kellett gyújtani utánuk a házat, nehogy valami hasonszerzet belopakodjon utánuk az üresbe.