Gyor Quotes

A cukor gyors vércukorszintemelkedést eredményezhet.

Víz alatt élek. Minden lassú és távoli. Tudom, hogy odafenn van egy világ, egy napsütötte, gyors világ, ahol az idő úgy pereg, ahogyan homokórában a száraz homok, de itt lenn, ahol én vagyok, levegő és hang és idő és érzés mind sűrű és vastag. (Az időutazó felesége)

De ha gyorsan végezzük a műveletet, ha a kitörölhetetlen bűnöket két gyors szellemesség között említjük, akkor van rá esély, hogy magának az életnek érzéstelenítője csillapíthatja a felejthetetlen kínt, ajtajának egy gyors lendítésével.

(...) mert csak az első lépést nehéz megtenni a hamisság útján, a többi már gyors, ütemre járó, mint a parkett-táncosoké.

Mindig az jár a fejemben, hogy van valahol egy folyó, aminek nagyon gyors a sodrása. És ott a vízben az a két ember, és kapaszkodnak egymásba, kapaszkodnak, ahogy csak tudnak, de végül nem bírják tovább. Túlságosan erős az áramlat. El kell engedniük egymást, és elsodródnak egymástól. Úgy érzem, hogy velünk is ez a helyzet. Igazán kár, Kath, mert egész életünkben szerettük egymást. Mégsem maradhatunk együtt örökre.

… a város lázrózsái elsötétültek és bíborszínre fakadtak, hirtelen az egész világ hervadni és feketedni kezdett, s csakhamar kavargó szürkületet bocsátott ki magából, mely megfertőzött mindent. Álnokul és mérgezőn terjedt a szürkület e ragálya körös-körül, egyik dologról a másikra szállt, s amihez hozzáért, az nyomban elkorhadt, megfeketedett, porrá foszlott. Az emberek halk riadalomban menekültek előle, ám hirtelen utolérte őket is ez a lepra, sötét kiütéssel ütött ki a homlokukon, s elveszítették arcukat, nagy, alaktalan foltokban hullott le róluk az arcuk, s így mentek tovább, immár arcvonások nélkül, szem nélkül, egyik álarcot a másik után veszítve el útközben — csak úgy hemzsegtek az eldobott, menekülésük nyomán elszórt lárvák a szürkületben. Azután korhadó fekete kéreg kezdett bevonni mindent, melyről nagy cafatokban, beteges varokban hámlott le a sötétség. S míg alant minden fellazult és semmivé lett ebben a halk kavarodásban, a gyors bomlás pánikjában, fönt megmaradt és egyre magasabbra nőtt az alkonypír hallgatag riadója, s milliók halk, csengő csiripelése remegett benne, millió láthatatlan őacsirta szárnybontása duzzasztotta, melyek együtt repültek egy ezüstös, nagy végtelenségbe. Azután hirtelen mégis éjszaka volt — nagy éjszaka, melyet még tovább növelt, tágított a szél fuvallata.

- Nézd, kedvesem, én most úgy akarok veled beszélni, mint egy felnőtt emberrel... Ne vedd rossznéven, akármit is mondok, nincs bennem veled szemben semmi elfogultság és semmi rosszakarat... Úgy érzem, hogy most, ebben a percben túl vagyok mindenen, talán meg tudom mondani... hogy mit, abban nem vagyok bizonyos... azt tudom, hogy bennem kristálytiszta minden: lehetetlen, hogy tévedjek, oly üde a fejem, szinte azt lehetne mondani: megmenekültem... Ha az ember megmenekül valami igen nagy veszedelemtől, akkor lehet ilyen boldog... én most boldog vagyok, minden földitől megtisztultam, egészen szellemi vagyok, és neked semmi kellemetlent nem fogok okozni, mert az igazság, a megszületett őszinte igazság, az már nem ad sem hasznot, sem kárt, az elszakadt a személyiségtől, és oly örök, mint a halál: még annál is fontosabb - mint az Élet... Mert az élet a fontos, kedves, nem a halál... ha a halál lenne a fontos, akkor tudnánk arról a végtelenségről, amit születésünk előtt tudtunk és arról a másik végtelenségről, ami eltávozásunk után ránk vár... de nem tudunk, mert nem fontos: az a parányi kis időköz a fontos, ez a kicsi kis formai szépség, amit életnek nevezünk... a szépségeknek ez a szakadatlanul kavargó áradata... mennyi forma, mennyi illat... emlékszel a gyermekkori almák illatára apa szobájában, a könyvpolcokon, összekeveredve a dohányfüsttel és a könyvek nehéz szagával és az ablakon bejövő orgonaárammal... és a dinnyének más volt az íze, amit gyermekkorunkban édesapánk felszeletelt és szétosztott, mint a maiaknak... de akárhogy fáj is a szíved, nem tudod visszahozni a régi almákat és dinnyéket, mert az apa nem veszi a kezébe a kést... hol van? hol van apa?... én semmit se tettem, és nem akartam rossz lenni, és apa mégis elmúlt... nem is volt: ami nincs, az soha nem volt... vagy igen?... vagy csak az van, ami ott bent van az emlékezésben?... csak egy szívfájdalom van, az, hogy nem hozhatod vissza, ami elmúlt... én már most sajnállak, hogy egyszer csak eszedbe fogok jutni... és az, ami volt s ami elmúlt... az unalmas napok csöndje, a gyors és sietős út a hivatalból haza és a kis ebédek és a lompos kis feleség a barnavirágos pongyolájával... és irigyellek, hogy hogy fogod szeretni, és sajnállak, hogy fájni fog a szíved, mert nem tudod többet visszahozni, akármit is csinálsz... de boldog is vagyok, mert akkor majd megismered, akit nem akartál megismerni, csak úgy vetted, mint az orvosságot, amit nem kíván úgy az ember, mint a pezsgőt, pedig hasznosabb neki, mint a pezsgő. A fájdalmon keresztül meglátod, akit nem akartál látni, és megismered, akit nem mertél megismerni, míg együtt voltál vele és láttad, ahogy az ember lát a szemeivel, de az ember nem tud érzékelni az érzékeivel, az ember csak az emlékein át lát... még a gondolat sem segít... Az is szegény koldus, alamizsnáért könyörög... csak az emlékezés gazdag, csak az ad, mert annak a kezében van a kifogyhatatlan kincstár: az a minden... Lehet, hogy nem érted meg, mit gondolok, mert bizonyára nem is hallod, másutt jár a te gondolatod, mint az enyém, ha könyvet olvasok... mert én olvasás közben nem gondolok a leirt szavak értelmére és az elbeszélt dolgok folyamatos sorára... én akkor egészen mást látok... talán egy fenyőfát, ami ott áll egy hegy oldalában, és messze néz, vagy egy patakot, amiből egy gyermeklány iszik, lehajolva a köveken, és kis tenyerét belemártja a vízbe, egy kicsit pocskol, kicsit felkavarja a kis vizet, mert attól jól esik a hűs kezecskéjének, s akkor ügyetlen kis tenyerébe néhány csepp vizet vesz, és azt felissza bimbós kis szájával...

Mintha megnyílt volna alatta a föld. Ő pedig zuhanni kezdett a végtelen, rémisztő sötétségbe, de egy cseppet sem félt, mert az, akiben a világon a legjobban bízott, ott volt vele, vigyázott rá, szorosan fogta. Hallotta erős, gyors szívverését, érezte karja erejét, teste forróságát. Szája magabiztosan, melegen, gyengéden, mégis határozottan simult az övére, nyelve óvatosan kért bebocsájtást, neki pedig nem volt, nem lehetett más választása, megadta magát. Ő is ezt akarta.

Az ebédlő ablakából látni lehetett a nagy, kockakövekkel kirakott teret, ahol a fuvarosok és vásárosok gyűltek össze minden reggel. Színes, rikító kép volt ez, mint valamilyen ázsiai vásár. Ennek a térnek sarkán zendült fel minden délben, ablakaink alatt, a temetési menetek „circumdederunt me”-je vagy a katonatemetések gyászindulója, melyet rezesbanda fújt. A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltözött, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Pontosan déli két órakor, gyermekkorom hosszú évtizedén át majd minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait – s csaknem minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet. Ezt a kétségbeesést nem éppen a halál érthetetlen és kegyetlen titka váltotta ki belőlem, hanem anyám merev pedagógiai elvei, aki egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta, hogy mindenféle szedett-vedett, idegen halottak kedvéért felugráljunk az asztaltól. Ha katonát temettek, másfél óra múlva megint csak elmasírozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve „az élet diadalát a halál fölött”. (Egyik nevelőm értelmezte így a temetőből visszatérő honvédzenekar jókedvét.) A katonatemetések díszes parádéja egy időben sok bakát csábított az öngyilkosságra; érzelmes parasztlegények megvallották búcsúleveleikben, hogy megirigyelték a díszesen eltemetett falubeli bajtárs tisztességét, ők sem maradhatnak el a virtusban, követik a jó pajtást a halálba, s kérik a családot, jó ismerősöket és a komaságot, ne sajnálják a fáradságot és kísérjék ki őket is a rezesbandával a temetőbe. Valóságos járvány tört ki egy időben a bakák között, akik vetélkedve lőtték agyon magukat szolgálati fegyverükkel, hogy a falubeli Borcsa láthassa a zenekaros parádét, amellyel jegyesét a temetőbe kísérik. A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni.

Gyors halált adj, Istenem, ha úgy döntöttél, hogy magadhoz szólítasz! – fohászkodott alig hallhatóan. A sebészek pengéitől ments meg, uram!

– Nézd, Tris, fogalmam sincs. Vannak dolgok, amelyeket magam sem értek. Kérlek, ne akarj mindent tudni! Talán jobb, ha rejtve marad az, aminek rejtve kell lennie. – Számodra minden olyan egyszerű. De hiszel-e mindabban, amit mondasz? – Mégis, Tristan! Mire tanítottalak téged idáig? Mire tanított az ordo? Ha nem hinnék, nem lennék itt! Az én hitem a Templom hite. Egész életemben erre neveltek. A Templom erős, az egyház lelke. – Bertrand megtörten sóhajtott. – Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot… Öld ki magadból a dühödet, és ne fordulj le a rossz ösvényre. Az az út száraz és csonka, magadra maradsz, barátok nélkül. Sokszor láttam, ahogy a számtalan teher megannyi társunkat a gyors halálba hajtja. Régebben tele voltál szeretettel embertársaid iránt. Ne térj le a helyes útról, amikor már kezdted megtalálni! Tartsd meg magadban a szeretetet, de add Istennek, Jézusnak és Máriának! Ők megérdemlik. Tristan úgy festett, mint aki a sírás szélén áll. – Bert… Úgy érzem itt magam, mint egy fogoly. Nem a büntetés, nem a szabályok miatt. Olyan dolgok történnek, amiknek nem lenne szabad.

Makos Gábor mit sem sejtve indult megszokott helye felé, de a hirtelen felzengő csend meglepte, gyors mozdulattal hátrafordult.