Fenn Quotes

You are perfect in your own dysfunctional way. And it’s exactly what I want." - Fenn

Don't ever say that, Fennrys," she said. "I don't ever want to hear you say that you don't deserve or you aren't worthy. You do. You are.

A common question asked of Mr. Fenn was, “How old is the boy?” to which Mr. Fenn’s reply, year after year, was, “He has been somewhere between twelve and thirteen since the day I laid eyes on him.

And a funeral, I found out, is like a wedding in reverse, with less time to plan.

You're such a bookworm," Fenn said, shaking his head as he counted the books in my hand. "No," I corrected "I just want to be prepared.

Some people have children. I have books. Much more interesting and they never ask me for money.

Two weeks. Everything you love, own, and cherish, can be gone, liquidated, and lost forever in two weeks. Give or take a day.

I just want to be normal.” - Fenn

I never saw a dollar bill cry at anyone's funeral.

#lessonsfromscarymovies. And for crying out loud, if you're wearing heels TAKE THEM OFF, then run.

...you never knows where a spark may drop and a fire begin to run.

All I want is to love you, Rory, I want so much more than our friendship." -Fenn

(...) két összebékíthetetlen csoport van Londonban, akik örökre éles szembenállásban maradnak, mert elsimíthatatlan érdekellentét áll fenn közöttük: az ambiciózus anyák és a megrögzött agglegények. Az ambiciózus anyáknak férjhez adandó lányaik vannak. A megrögzött agglegények nem akarnak megnősülni. A konfliktus lényegét mindenki megérti, akinek egy csöpp esze is van (...)

Dying may just be the best thing that ever happened to me.

I looked up at him and smiled, finally ok with how I felt and said "Love You." He grinned from ear to ear, chuckling in satisfaction. "Love you, too" Aurora & Fenn

So glad you could bless me with your presence, Oh Late One - Fenn

Well then, as your boyfriend, I order you to tell Zane that you are and always have been my girlfriend." -Fenn

When you stay with the Draconta, you will begin to understand more about yourself than I could ever teach you, But for now, I can share what little I do know. The song that plays between you and Fenn is a soul song heard between two dragons that are mated" -Astral

I'm down for something I haven't done before, but that doesn't include visiting the inside of a jail cell, Fenn Aiden - Aurora

Fenn, under no circumstances will I ever even consider having sex with a giant six-eyed deer.” “But you’re thinking of the logistics of it now, aren’t you?” asked Fenn, gently patting my hand.

No és a franciák! Ha De Gaulle-nak nem volna olyan nagy orra, rég megfeledkeztek volna a franciákról a kultúrájukkal együtt. Meglátja, néhány év múlva csak a "francia" melléknév marad fenn, amellyel a reklámok bizonyos kondomok és illatszerek fajtáit fogják jelölni.

A gyerekek számára a világ olyan múzeum, ahol a felnőtt őrök talán az idő nagyobbik részében kedvesek, de attól még ők hozzák a szabályokat: minden szilárd, minden öröktől fogva, már jóval előttük is létezett. A szeretetért cserébe fenn kell tartaniuk ártatlanságuk mítoszát. Nem elég, hogy ártatlanok, de annak is kell látszaniuk.

Kyle is sexy

The waters that fed the Missouri had once flowed northeast into Hudson Bay, not south toward the Gulf of Mexico.

I pledge you my troth, Aulis Gerrard. I grant you my axe, and my favour, and my fealty. I shall honour you, and care for you, and keep you safe. For as long as I bear breath.

Free will always results in collateral damage.

There was a day when writers actually read," he grumbles. "They could quote Keats and Socrates. Now anyone with a keyboard and a fifth-grade education can call themselves a writer.

There is a cookie trail of all my interests lodged in some digital sphere which will one day consolidate the collected data of six billion souls and vomit out—I don't know—personalized infomercials for deodorant and car wax.

Pierre de la Vérendrye and his companions had encountered a people blessed with material abundance. “Corn, meat, fat, dressed robes, and bearskins” were all among their riches. “They are well supplied with these things,” the Frenchman wrote. But his abbreviated journal barely mentions the villagers’ equally rich ceremonial life.1

I have watched enough cheesy detective television shows in my young life to know that when one is presented with an inexplicable mystery, the first order of business (after procuring good donuts and coffee—check) is to create a wall of clues with photos of suspects and article clippings, preferably in an artistic yet seemingly random fashion.

Egy alkalommal például részt vettem egy tudományos vitán, amelyben - meggyőződésem szerint - egyértelműen én kerekedtem felül, ami azóta is jó érzéssel tölt el. Utóbb azonban kiderült, hogy ellenfelem legalább olyan bizonyos volt abban, hogy ő nyert, s ez neki éppúgy örömet okozott. Ha nem is volt egyformán igazunk, minden további nélkül lehettünk egyformán boldogok, illúziónk ennélfogva növelte az emberi boldogság összmennyiségét. A társadalmak bizonyos mértékig intézményessé tehetik az efféle illúziót: a teniszjátékosok elhihetik, hogy az embert igazán a tenisztudása teszi tiszteletre méltóvá, míg a tudósok a tudományos teljesítményről, a szoknyabolondok pedig a gáláns kalandok minél nagyobb számáról gondolhatják ugyanezt, s a sort még hosszan folytathatnánk. Egyre több és több ember lehet tehát meggyőződve arról, hogy az ő csoportja alkotja a valódi társadalmi elitet, s a legkevésbé sem zavarja őket, hogy mások listáján sokkal hátrébb helyezkednek el. A civil társadalomban - s vonzerejének egyik alapvető forrása éppen ez - nem csupán tevékenységformából nagy a bőség, de kiválóság-kritériumból is, s ezáltal olyan illúziórendszer tartható fenn, amely pontosan azért tud annyi embert meggyőzni arról, hogy ő helyezkedik el a társadalmi ranglétra legfelső fokán, mert sok-sok, egymástól független létra létezik, s mindenki nyugodtan képzelheti, hogy igazából csak az számít, amelyre ő felhágott.

Nevai, musikimize olan hizmetini yalnızca küyler bestelemekle sınırlandırmamıştır. En büyük musiki üstatlarına ve en yetenekli musiki öğrencilerine eğitim vermeye başlamıştır. Onları bilim yönünden zenginleştirmek için yeni musiki risaleleri yazdırmıştır. Bu doğrultuda Babür Mirza’nın Babürnâme eserinde Üstat Kulmuhammed-ü Şeyh-i Nâyi ve Udî Hüseyin çalgılarında çok iyilerdi. Nevai’nin eğitim ve desteğiyle yükselmiş, ünlenmişlerdir demiştir. Nevai, Hemsetü-l-Müteheyyirîn adlı kitabında Üstad Kulmuhammed’in öğrencilik dönemlerinde çok yetenekli olduğunu ve her şeyi yeniden öğrenerek iyi bir çalma yetisine ulaştığını söylemiştir. Nevai, Üstad Kulmuhammed ve Udî Hüseyin’in musiki hakkında daha fazla teorik bilgiye ulaşmalarını sağlamak için dört büyük üstada, dört tane musiki risalesi yazdırmıştır. Risaleler Fenn-i Ta’lim tarafından uygun görülmediği için son olarak Abdurrahman Cami’ye beşinci risaleyi yazdırdığını eserinde not etmiştir.

Klasszikus értékű az, ami örökké tart, mint a görög váza, vagy Robinson Crusoe, vagy Shakespeare színművei, vagy egy Mozart szimfónia. Klasszikus kor és a klasszikus érték közé viszont a legkevésbé sem tehetünk egyenlőségjelet! A zeneszerzők százai komponáltak Mozart idejében – írtak remek darabokat, melyek betartották az összes szabályokat, és elegánsak és minden kívánalomnak eleget tettek. De zenéjük mégsem maradt fenn, mert hallgatásuk közben nem érezteti meg a klasszikus tökéletességet – ezzel a hozzáadott többlettel. És éppen ez a külön valami, ez az extra az, amit szépségnek nevezünk; amit viszont szépségnek nevezünk, annak érzelmeinkhez van köze. Éppen ez rejlik Mozart zenéjében – szépség. Pl. ha ezt a gyönyörűséges dallamot hallgatjuk már korábban idézett zongoraversenyéből, ez megindít, meghat minket – érzünk valamit. A hangok e hosszú, csodálatos sorának hatására mély érzelmeket érzünk – csaknem, de nem egészen bánatosat, és nem is igazán boldogat. Nagyon sajátos érzelmeket.

Becoming a mother has allowed me to connect to the space inside each of us where our design first unfolded. I cannot see another person without witnessing them small and hairless and suspended in the fluid of their mother's womb. I cannot go outside because I'm overwhelmed by the nascence in the people around me, their once-smallness, the child faces peering out from deep within their grown ones. The fact that we are all in such a radically unfinished state, a state of such fierce becoming, squeezes me so tight I cannot breathe.

No more hiding in the darkness. A fire like this would be seen for hundreds of miles.

The Fenn had fallen far from their past glories, yet they remembered enough to know their old name. You cannot even make that claim. Your kind walked this Earth when the T'lan Imass were still flesh. From your blood came the Barghast and the Trell. You are Thelomen Toblakai.

Schreeuwen heeft geen zin, er is niemand die je hier kan horen," zegt de man nog.

Aslında bugün bizim belki de önde gelen "dinî görevimiz" dinî hükümlerin bize kazandırdığı zihniyeti, telakki tarzını hayata hakim kılmaktır. Yani bugün cari bulunan "bilimsel zihniyeti" esas kabul edip bu zihniyetle dine bakmak yerine bilime, fenne, ahlâka her şeye dinin bize kazandırdığı zihniyetle bakmak ve bu bakışı hakim kılmak başlıca görevimiz sayılmalı. Ayrıca, dini, hayatın herhangi bir şubesi olarak değil, fakat bütün hayatı kapsayıcı bir fenomen diye görmek de dinî görevimiz sayılmalı. Bu durumda bir Müslüman için dinin dışında sayılabilecek herhangi bir görevin bulunmayacağı daha iyi anlaşılabilir. Böylece bilim, ahlâk, hukuk vb. her şey dine göre bir anlam kazanır; yoksa din onlara göre değil....

Ezt az új nagy mértéket megkísérlem önmagamra alkalmazni. Az élet arra való, hogy az ember belőle valami nagyot csináljon. Egyébként nincs értelme. A derű a kedély dolga és nem az ösztöné. Az ösztön az elkorcsosult és leszűkült intelligencia, állativá lett létünket tartja fenn. Intelligencia, hogy hol, mikor, mit kell hazudni. Az ösztön teljes egészében praktikus, földi életre való, ami mögötte van, mindig az én és gondja, a táplálék, a biztosítás, a jó szimat. A kedély nem praktikus, hanem Mária-tulajdonság. Nem alkalmazkodik. „Kevés dologra van szükség, talán csak egyre.” Az ösztön túr, ás, fut, liheg, öl, eszik, emészt, keres, szaglál, támad, szorgalmatos az élet dolgaiban. A kedély a Mester lábainál ül és elfelejti, hogy ebédet kell fázni, és a gyerekek sírnak és a tehén az istállóban bőg és ki kellene seperni és az edény elmosatlan és a kancsóban nincs víz, mert kevés dologra van szükség, talán csak egyre. Jázmin és olaj. Nem főzhetek belőle főzeléket és nem gyűjthetem takarmánynak. Az ösztön háborog, de a kedély az olajfa alatt ül és tudja, hogy csak erre az egyre van szükség. Ez a bizalom és a hit és a béke és a világosság túlsúlya.

A mai helyzetet, ha csak vázlatosan is, a következőkben lehetne összefoglalni: a manifeszt korkép egyszerűen lefegyverző. A hangversenytermek tele vannak. Már mindenki könyv nélkül tudja Haydn, Mozart, Beethoven, Bach, Csajkovszkij, Brahms, Schubert, Schumann, César Frank, Wagner és Sztravinszkij összes művét, s így ötödrendű reneszánsz és barokk szerzőket kell előszedni, hogy valami új hallgatnivaló legyen. A közóhajnak engedve minden héten filozófiai, metafizikai, esztétikai, matematikai, fizikai, asztronómiai előadásokat kell tartani zsúfolt padok előtt. A tudás éhsége oly nagy, hogy az emberek százával iratkoznak be a gomblyukvarró, a gyöngyfűző, a szónokképző, a könyvkötő, a papírdoboz-készítő és a csecsemőszoptató kurzusokra. Közben havonként legalább öt enciklopédia jelenik meg a színházról, a zenéről, a jogtudományról, a botanikáról, az aeronautikáról és a haditudományokról. Igaz, hogy a műveltség az a teher, amiből az ember minél többet vesz fel, annál könnyebben jár. De az embernek néha mégis az a benyomása támad, hogy ez a kimerülés jelensége. A múzeumokban szakavatott vezetők a közönséget százas tömegekben oktatják Bellini szépségeire. De ugyanannyian zarándokolnak el a város végére, s három óra hosszat tartó igen szakszerű vezetés mellett megtekintik azt a kőfalat, amelyet minden valószínűség szerint még a rómaiak építettek. Lehetetlen! Nem kimerülés ez! Nem kompendium műveltség, nem a befelé való kapcsolatát tökéletesen elvesztett ember kétségbeesett és patológ extraverziója. A külső eszközök minden erejüket megfeszítik, hogy az embert meg tudják változtatni. És az emberek minden erejüket megfeszítik, hogy a külső eszközökkel magukat megváltoztattassák. Nem a műveltség vágya hozta őket százával a kurzusokra és a tantermekbe és a hangversenyekre és tanulmányi kirándulásokra, hanem a politikában való hit. Ezek az emberek mind azt hiszik, hogy a külső eszközök meg tudják őket változtatni. Ezért a sok enciklopédia, tanulmányút, kiállítás, kommentár. Sejtelmük sincs arról, hogy a múltnak: irodalomnak, művészetnek, zenének, filozófiának egyszer s mindenkorra és tökéletesen vége. Gondolat és művészet és szellem mindig csak tökéletesen átértékelve, átöltöztetve, újra átélve maradhat fenn, pontosabban csak így van arra lehetősége, hogy újra megszülessen. Ilyen módon – mint merő tantárgy – az egész múlt kolosszális lomtár, legfeljebb sznobok dekorációja. Csak archeológiái érdekessége van. Már semmi egyéb, csak kultúra. A hagyománynak csak akkor van értelme, ha azt a jelenben újrateremtik; de a jelenben a hagyományt újrateremteni csak belülről lehet.

Ebner azt mondja, hogy a nevelés a megvadult elefánt a porcelánboltban. Végül és véletlenül marad ép darab is. És, amikor a nevelés befejeződik, az ember nekiállhat a törött cserepeket ragasztani. Élete végéig talán elkészül vele. Az én porcelánboltomba kisebb állat tört be, de azért, különösen, amikor iskolába kezdtem járni, elég szép munkát végzett. Ettől az időtől kezdve tizennyolc éves koromig neveimre csak homályosan emlékszem. Nemcsak azért, mert a nevelés fenevadja csörömpölt és a legdrágább kivételével bennem is mindent elcsorbított vagy megrepesztett. A dolog ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek. Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek ennek a visszafelé való keresztelésnek túl könnyen és túl gyorsan enged. Ez a hjailyenavilág-vallás. A tanuljmegfiamavalóságnakengedelmeskedni-magatartást egy pillanatra sem fogadtam el. Soha senkinek sem hittem el, hogy ez a mocsok a realitás. (…) Realitás volt nekik az ég minden csillagával, amely tulajdonképpen egy kozmikus sarlatán vursliparádéja, realitás az emberi test, amely egy ügyefogyott kontár baklövése, a női szépség, amely a dúvadak léprecsalása, a szerelem, amely kutyakomédia. Realitásnak nevezték azt, ha egymást bemaszatolták, ha mindazt, ami tiszta, leköpdösték, ha azt, ami egyszerű, alattomban kétértelművé tették, ha a becsületben kételkedtek, ha a meleg szív megnyilatkozására hunyorgattak, ha a szenvedélyt kipletykázták, ha a mélységre az orrukat fintorgatták, ha mindazt, ami komoly és igaz és fényes, benyálazták és lekicsinyelték és meghazudtolták és beszennyezték. Ami ezen a realitáson kívül volt, az gyerkőcök éretlen álmodozása, úgynevezett idealizmus. A nemesi züllöttség, a polgári korrupció és a csőcselék ressentiment-ja ebben az egy pontban találkozott. Az életet csak, mint ezt a moslékot, voltak hajlandók lenyelni. Csak az elvetemült aljasságnak volt realitása és az életterv azon nyugodott, hogy a csalásnak és az erőszaknak volt létjogosultsága, ez volt az úgynevezett életrevaló, a kérkedő és a képmutató és a stréber. Ezt az úgynevezett realitás-világszemléletet a modern társadalom külön e célra szervezett intézménnyel tartja fenn. Ez az intézmény a sajtó. A világ mint trágyagödör, gyűjtőfogház, bordély és zsibvásár. Az újságolvasástól gyermekkoromtól fogva tartózkodtam. Egész életemben kétszer vettem újságot. Egyszer 1915-ben, egyszer 1940-ben, mind a két esetben háborúban, lényemet közelről érintő hirtelen esemény felől akartam tájékozódni. Mondanom sem kell, hogy a hír mindkét alkalommal hamis volt. Bennem akkor különös gyanú ébredt. Azt gondoltam, hogy hátha mégis az a valóság, ami gyermekkoromban és a művészben és az Isten közelében tartózkodó emberben él? Hátha az emberek mind valamely hallatlan világtévedés áldozatai? Véleményemben megerősített az, hogy se közel, se távol egyetlen embert se láttam, aki ne lett volna csődben. Csődben úgy, hogy bankrott volt. Csődben úgy; hogy sakk-matt volt. Egyszerűen olyan, aki nem számított és valójában játékon kívül állt. Kivétel nélkül mind. Már akkor sejtettem valamit abból, hogy a valóság mágikus természetű, vagyis, hogy a realitás szakrális. Egyáltalában nem undor és kanális és kutyakomédia. Beethoven és Homérosz és Shakespeare és Dosztojevszkij, Corot és Pheidiász valósága nem az, Jézusé sem az. Emlékeztem rá, hogy az enyém sem volt az. És, amikor a nevelés befejezése után az életbe való kilépés ünnepélyes pillanata elkövetkezett, a gazságra rájöttem. Kilépés az életbe persze annyit jelentett, mint kilépés a koszos kéjekbe és az árulásba és a fekete morálpojácaságba.

A kormányzat egyébként azt a tényt, hogy hatalmát fenn tudja tartani, csak egyetlen körülménynek köszönheti. A polgárság nagyon jól tudja, mi az igazság, de azt is tudja, ha ennek az igazságnak alapjára helyezkedik, a hatalom ellensége lesz, és az igazság a hatalommal szemben nem fogja megvédeni, az igazság nem ad neki kenyeret, nem menti meg az üldözés elől, nem fogja kivezetni a börtönből, sem nem menti fel a bíróság előtt. Az ember az igazságtól el van hagyatva. Ez az egyetlen ok, amiért a polgárság úgy tesz, mintha a kormányzat előtt meghódolna. Tudja, mi az igazság, de azt is tudja, hogy közvetlen életcéljainak elérésében az igazság nem fogja támogatni, márpedig az ember elsősorban az „élni csak kell" álláspontján van. Az igazságot feláldozza annak, hogy jó állást szerezzen. A kormányzat nem szilárd elveken, hanem az emberi gyávaságon és hitványságon nyugszik. Ezért teljesen mellékes, hogy a kormányzat tételei monarchikusak, vagy demokraták, vagy diktatórikusak. A hatalom erejét az embernek az igazságban való erőtlensége biztosítja és a hatalom annál erősebb, minél nagyobb az embernek az igazságban való erőtlensége.

A huszadik század második felében kétségtelenül a legnagyobb kérdés a tudománynak mint léthazugságnak átvilágítása. A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, nevelésével, iparával, államaival, kutatásával, hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, művészetével, sajtójával, kecsegtet hallatlan jövővel és haladással, mialatt az emberiség ma itt a földön feldúltan és megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és nemzetiségeiben egymásra uszítva, bőszülten fegyverkezve, gyűlöletben, és már nem is leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen mélységű örvényben készült elmerülni. A középkorban a klerikalizmus az embert becsapta; rendet ígért és amit nyújtott, hazugság volt, erőszak és kizsákmányolás. A tudomány, mint fényhozó jelentkezett, de kiderült, hogy a sötétség, amit hozott, az előbbinél nagyobb.

A szabadság csak addig izgalom, amíg nincs, amíg az emberben van valami, ami tiltja; mihelyt minden lehetőség megnyílt, és az emberből az önmaga iránt tanúsított ellenállás eltűnt, annyira egyszerűvé válik, hogyha külön nem szerez róla tudomást, észre se veszi. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt mondják, a földet egészen könnyen paradicsommá lehetne tenni, csak mi tesszük pokollá. Különös, hogy gyermekkoromban, ha valami nem tetszett vagy bántott, esetleg olyan emberek jöttek, akiket nem kedveltem, a cseresznyefára másztam, akkor is, amikor gyümölcs a fán már régen nem volt, nyáron vagy ősszel, egészen fenn a karosszékbe ültem, és rövid idő alatt kiengesztelődtem.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban. Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól? „Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást, – ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin). Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?

A komolyság Juhász súlyos költészetének az alapja, s ha eltűnődik is az ember, hogyan és miképpen oldódtak fel a formái később, párhuzamosan Pilinszky és Jancsó formáinak szintén elemzésre méltó szétmállásával, Juhász ötvenes és hatvanas években írt, ma is döbbenetes erejű költeményei mit sem veszítettek emberi és költői értékükből. Elhivatottan komoly és humortalan ez a költészet a lírai csúcsdarabjaiban, s ha a kétségbeesés állapota, az élet törvényei szerint, nem is tartható fenn huzamosan, még kevésbé tartható fenn az az eltökélten laza, privatizáló, posztmodern komolytalanság, amely az utóbbi évtizedekben a magyar lírát és prózát ellepte, s amely, noha kezdetben, valamikor a hetvenes években voltak is művészi és társadalmi hozadékai, mára szinte az egész magyar irodalmat súlytalanná és érdektelenné tette, az egyre fogyó befogadókat pedig lenevelte arról, hogy az irodalomban megrendülést keressenek.

Nem hiszem, hogy túl sokféleképpen lehetne élni. Az ön számára, tábornok úr, kétségessé vált a cogito ergo sum első része. Az én számomra is. De talán másképpen kell ma fogalmazni: cogito ergo sum et cogito. Vagy, ha volna rá latin szó, a cum és a cogito helyett egyetlen igét kellene alkotnunk, amely mind a kettőt magába foglalja, ok-okozati kapcsolat nélkül. Nincs ergo. Nem azért vagyok, mert gondolkozom, és nem azért gondolkozom, mert vagyok, hanem egyszerűen gondolkozva vagyok vagy létezve gondolkozom. A legszívesebben azt is ebbe az igébe olvasztanám, amit eddig külsőként szemléltem, létgondolkodást kellene mondanom, amely addig áll fenn, amíg az emberiség; mihelyt az emberiség megszűnik, megszűnik a világ maga is; a gondolkodással együtt tűnik el a gondolkodás tárgya…

like a geyser.

I stared at the sheets of paper after I'd finished reading. I missed her terribly. It was astonishing to me how much we were thinking in the same direction. Fenn got me, in a way that I didn't think anyone else ever had. And at the same time, we were nothing alike. I'd written more than one letter like hers, to be opened after my death. One for Tiff, one for Reimer, one for Tom, one for Maddie, one each for my parents... only if you wrote them like i did, you called them suicide notes instead

We’re all sorry,” he said. “At different times, and for different reasons. The trick is to know when that sorrow is justified.

The misery? It’s mostly created by humans in order to hold power over other humans.

See,” he said, “not everything’s visible until the lights go out.

Eadric was quiet, understated and quite possibly very, very dangerous.

It’s lined with just about every Ruby Dixon novel ever written, alongside my other favorites from Finley Fenn, Ivy Knox, and dozens of other romance novelists I adore.

This foul man,” he spat, with a quick flex of his clawed hand, “ought to die, for such an affront against you. When I am given leave, I shall kill him for you. With joy.

Fair, lovely lass,” he said, with a twitch of a smile, and a light flick of his claw to her cheek. “You have bloomed, like these flowers, whilst we were parted.

That was back when I still thought my identity depended on those around me. I’ve learned to value myself more since then.

These days,” he gave a tiny, elegant snort, “someone in an office presses a button and whoomph, half a city is gone. People, animals, trees, everything—gone, just like that. Where’s the sense in that?

Then he leans back in his chair, pressing his hands together like he’s having an intellectual bowel movement, his brows seriously furrowed.

I’m pretty sure my ankle’s broke. Maybe your hunky friends could carry me out. Or your one hunky friend—that skinny Ruskki doesn’t look like he could lift my poodle.

Throughout the history of the Kensington Rune Stone in the twentieth century, memories of an ancient battle were repeatedly evoked to address the concerns about more recent battles. The skræling endured as a convenient symbol of the threats posed by secularization, urbanization, and diversification. As sociologist Richard K. Fenn observes, “Any society is a reservoir of old longings and ancient hatreds. These need to be understood, addressed, resolved and transcended if a society is to have a future that is different from its past.” Furthermore, when a society does not adequately confront its past, it perpetually finds “a new target that resembles but also differs from the source of original conflict.” If Fenn is correct, old enemies will continue to emerge in the face of new enemies unless Minnesotans can understand, address, resolve, and transcend the state’s original sin: the unjust treatment of the region’s first inhabitants.

I can’t take the chance that she’ll leave, and I feel that this moment is tentative, like a wild bird has just landed on my shoulder.

Oh.” “And by this,” said Liru, “I hope that you mean, ‘Sorry for making stupid assumptions and not asking your help for a mutual friend.” “Well, isn’t that what ‘Oh’ translates to in Fenn?

When it comes to innovation, a company’s legacy beliefs are a much bigger liability than its legacy costs. —Gary Hamel

Across the city, through the shady alleys of Echomire and the hovels of Badside, in the lattice of dust-clogged canals, in Smog Bend and the faded estates of Barrackham, in towers in Tar Wedge and the hostile concrete forest of Dog Fenn, came the whispered word. Someone’s paying for winged things. Like a god, Lemuel breathed life into the message and made it fly. Small-time hoods heard it from drug dealers; costermongers told it to decayed gentlemen; doctors with dubious records got it from part-time bouncers.

mesterséges intelligencia kutatásának egy szórakoztató ágazata a beszélgető robotok tervezése. Az ilyen program azt használja ki, hogy felületes be-szélgetéseink legtöbbször véges számú formulára korlátozódnak, és ha ezekhez a program megfelelő válaszformulákat tud társítani, a beszélgetés elég sokáig fenn-tartható anélkül is, hogy bármilyen értelmes információcsere történne közben.

News is just news until it happens to you. Then it’s tragedy.

Plus—well, it’s Liverpool. That city is so used to oddities and outsiders that aliens could land in Clayton Square and the worst that would happen is they’d maybe get their spaceship clamped.

I’d never got on with English Lit at school. It all seemed too much like academics turning fun stories into instruments of mental torture.

You prick,” she managed. “If you make me use a pail, I will dump it on you while you sleep, I swear to the gods.

Filmművészet persze továbbra is van. De nincsen filmkultúra, s véget ért az, ami „modern filmként” vagy „művészfilmként” egy ideig történelemformáló erővel bírt. A filmművészetet immár nem egy átfogó kultúra tartja fenn és hordozza, hanem elszigetelt nevek, magányos filmrendezők, akik, a filmtörténet korai évtizedeihez hasonlóan nem alkotnak közösséget, hanem a filmipar egyetemes világában magányos bolygók benyomását keltik. Haneke, Almodóvar, Roy Anderson, Jeles András, Terence Davies, Lars von Trier, Zvjagincev, Tarr Béla, Wenders… ezt a névsort is lehetne hosszasan folytatni. Megannyi Don Quijote benyomását keltik: filmjeiket nézve jól érzékelhető, hogy valami ellenében készültek. Mire képes a test? Mi a halál? Mi a spiritualitás? Van-e még szentség? Létezik-e hagyomány? Milyen poklok vannak a lélekben? E rendezők számára is magától értetődőek ezek a kérdések. De az is látszik, hogy csakis az ő számukra azok, s nem tudnak maguk mögött egy széles közösséget, amely a nyelvüket beszélné. E kérdéseknek ugyanis már nincsen kultúrája, és különösen nincsen kultúrateremtő ereje. E rendezők magányosak, abban az értelemben, hogy kizárólag saját magukra tudnak hagyatkozni, ha ébren akarják tartani a metafizika utáni vágyat. Már nem számíthatnak az őket környező kultúrára. A lengyel költő, Adam Zagajewski szavaival: „A metafizikai érzések – valóban eltűntek volna? Nem, természetesen nem. Csakis tőlünk függ, mi történik velük. Valamennyien minden pillanatban döntünk róluk, nem rajtunk kívül léteznek, nem olyanok, mint egy olvadó jéghegy Grönlandon, melynek sorsát őszintén sajnáljuk. Nem képeznek tőlünk független kontinenst, amit az óceán elönt. Mi magunk vagyunk a metafizikai érzések. Már régóta veszélyeztetve vannak, évszázadok óta, de újra meg újra mindig megmenti őket valaki, és továbbra is meg fogja menteni.” Az említett rendezők – az egyre fogyatkozó nézők előtt – mintegy tovább adják egymásnak a stafétabotot, anélkül, hogy számíthatnának egy végső ünnepélyes díjátadásra. A kultúra – pontosabban civilizáció – ugyanis immár nem őket díjazza. A filmipar is kitermelte persze azokat a rendezőket, akik mintegy átlépték a saját árnyékukat: Tarantino vagy David Lynch például vitathatatlanul a nagyok közé tartoznak. De nagyok abban is, hogy miközben a hagyományos filmművészet szellemében észrevehetően metafizikai kérdéseket feszegetnek, ezeket hihetetlen bravúrral rántják vissza a nem-metafizika szférájába és alakítják át egydimenzióssá. S ezzel a filmipar igényeihez igazítják azokat. A Ponyvaregény, a Kutyaszorító, a Kék bársony vagy a Twin Peaks egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy alkotóiknak határozott elképzelése van a létezésről, s hogy nem idegenek tőlük a metafizikai problémák. De éppilyen nyilvánvaló az is, hogy ezeket már csak idézőjelben tudják elgondolni. Annak a hatalmas szürke sávnak a képviselői ők, amely a filmművészet és a filmipar között alakult ki: mindkét irányba megfelelni próbálnak, miközben egyikkel sem akarnak igazán azonosulni. Az úgynevezett midcult kultúrája, ami Virginia Woolf szerint a magaskultúra kiárusítása, a filmben is uralkodóvá vált. Ezek a rendezők a világot a puszta felszínre redukálják: csak az van, ami látható, megfogható, ami éppen a néző szeme előtt történik, s még az úgynevezett misztika is ebbe simul bele. És innen nincsen kiút, sugallják, még a felszín alatt is csak újabb felszín húzódik, minden ugyanoda és ugyanabba vezet vissza, ahogyan a Ponyvaregény is ott fejeződik be, ahol elkezdődött. Ez a kizárólagos felszín az, ami napjainkban az egész világ számára követendő minta, és a filmművészetet is e parancs a nevében igyekeznek a filmiparnak kiszolgáltatni.

Smoke me a kipper,” I said as I left. “I’ll be back for breakfast.

In the long run, Fenn says, the consequential finding of the new scholarship is not that many people died, but that many people *lived.*

I have hungered for you," he said, his voice almost a purr between them. "I wish to make you my own.

It's difficult to accept one's life as a prison, when one has spent an entire existence in its walls.

Then come to my home, my fierce little witch," he purred, "and show me all you can do.

You are the fairest gift ever to greet my eyes," he said, quiet, intent. "You are a bright jewel, a flame in winter, a blade new from the forge. It shall be pure joy to walk my home by your side, and flaunt such a rare prize.

You know, you can tell me what to do anytime, Eft," he heard himself murmur, husky and hot. "Anything you want.

Ach, woman, I wish for you," he said, his voice rough. "More than I have ever wished for any other. You are so pretty, so sweet. So... true.

Bir belasın İtilaf'ın kuvvet-i mağruruna, Bir kırık kağnıyla çıktın fenn-i harbin türuna. Bunca devlet oldu mağlub akıbet mahsûruna, Sıçtın amden ilm-ü fennin hikmet-i düsturuna. Doğrusu açlık pes etti sendeki idmana Türk!

Why must I leave?” he countered, his low voice lilting with a faint, unfamiliar accent. “There is no one else reading here, and I cause no harm.” Rosa gulped for air, for rational thought. “This library,” she choked out, “is meant for humans.

And even if she had the deepest throat in the realm, it still wouldn’t do a lick of good once Lord Kaspar found out.

The word didn’t make any sense — it was in the orcs’ own primitive black-tongue, Rosa’s sluggish brain supplied — and abruptly there was the awareness, powerful and almost breathtakingly painful, that he regretted this. He hadn’t truly wanted what he’d just done. Perhaps he hadn’t even truly wanted her. Had he?

Leaving her standing there entirely naked before him, shivering with the sudden chill, while he completely ignored her, and wrapped up the pile of books into a neat, self-contained package.

Only then did he look back toward her, his eyes narrow and cold, lacking even the slightest trace of interest, let alone desire.

It left Rosa there gasping on her knees, cold and shaky and untouched, and suddenly flooded all over with shame.

Ég fíla Aelakesh,” Rosa gasped, forming the unfamiliar words as carefully as she could. “Ég fíla — John-Ka.” I like Aelakesh. I like — John.

No,” she choked out. “I am not touching you, Lord Kaspar. Never again. I told you, it’s over.” But he only laughed again, advancing closer, one hand on his swollen bared cock, the other still holding her papers. “Are you sure, Rosa darling?” he asked. “Oh, I think you could be convinced. Maybe I’ll make you a student. Maybe I’ll even make you my wife. Will that do, for now?

And also” — she twitched a grin at him — “serving you, as your loyal pet.

To take me, and plough me, and fill me until I burst.

one of her library’s books, Rosa noted with misgiving — but rather than reading it, he was gazing straight back toward her, his mouth a thin, disapproving line.

And do not fear. You shall not come to harm.” That was rather rich, coming from him

Y-you,” she breathed, to those dispassionate black eyes, “have one chance to explain your actions, orc. One.” Those eyes blinked, once, but then that cold, familiar sneer curled across his mouth. “What must I explain,

To say, no, that isn’t truly who you are, I know, I saw you, no falsehoods… But no. No. This awful orc kept telling her who he was, and why in all the gods’ holy names should she not just believe him?

But you — you don’t care for me,” Rosa finally said, her voice cracking. “You don’t even like me. You think I’m silly and stupid and useless. You only want to use me, for your own gain.

Yes,” she whispered, to his hands, rather than his face. “But I told you. Men don’t give. They only take.

I want to stay with you. Please. You promised to teach me.

Is there aught more you might wish to ask of me, upon this? Or tell me?” He was offering to answer more questions, Rosa realized, blinking at his too-remote face — and he was also giving her one more chance. One more out. One more opportunity to say, Lord Kaspar’s bribed me to spy on you, and help him start this war… But John couldn’t know. Ever.

Even one of the most powerful humans in the realm stole you for his own, so he may gain from your insights.

Please. I won’t bother you any longer, I’ll find my own means of travelling back home and dealing with my” — she had to fight for air — “my predicament, and you’ll never need to spare a thought for me again. Please,