“
Filmművészet persze továbbra is van. De nincsen filmkultúra, s véget ért az, ami „modern filmként” vagy „művészfilmként” egy ideig történelemformáló erővel bírt. A filmművészetet immár nem egy átfogó kultúra tartja fenn és hordozza, hanem elszigetelt nevek, magányos filmrendezők, akik, a filmtörténet korai évtizedeihez hasonlóan nem alkotnak közösséget, hanem a filmipar egyetemes világában magányos bolygók benyomását keltik. Haneke, Almodóvar, Roy Anderson, Jeles András, Terence Davies, Lars von Trier, Zvjagincev, Tarr Béla, Wenders… ezt a névsort is lehetne hosszasan folytatni. Megannyi Don Quijote benyomását keltik: filmjeiket nézve jól érzékelhető, hogy valami ellenében készültek. Mire képes a test? Mi a halál? Mi a spiritualitás? Van-e még szentség? Létezik-e hagyomány? Milyen poklok vannak a lélekben? E rendezők számára is magától értetődőek ezek a kérdések. De az is látszik, hogy csakis az ő számukra azok, s nem tudnak maguk mögött egy széles közösséget, amely a nyelvüket beszélné. E kérdéseknek ugyanis már nincsen kultúrája, és különösen nincsen kultúrateremtő ereje. E rendezők magányosak, abban az értelemben, hogy kizárólag saját magukra tudnak hagyatkozni, ha ébren akarják tartani a metafizika utáni vágyat. Már nem számíthatnak az őket környező kultúrára. A lengyel költő, Adam Zagajewski szavaival: „A metafizikai érzések – valóban eltűntek volna? Nem, természetesen nem. Csakis tőlünk függ, mi történik velük. Valamennyien minden pillanatban döntünk róluk, nem rajtunk kívül léteznek, nem olyanok, mint egy olvadó jéghegy Grönlandon, melynek sorsát őszintén sajnáljuk. Nem képeznek tőlünk független kontinenst, amit az óceán elönt. Mi magunk vagyunk a metafizikai érzések. Már régóta veszélyeztetve vannak, évszázadok óta, de újra meg újra mindig megmenti őket valaki, és továbbra is meg fogja menteni.” Az említett rendezők – az egyre fogyatkozó nézők előtt – mintegy tovább adják egymásnak a stafétabotot, anélkül, hogy számíthatnának egy végső ünnepélyes díjátadásra. A kultúra – pontosabban civilizáció – ugyanis immár nem őket díjazza.
A filmipar is kitermelte persze azokat a rendezőket, akik mintegy átlépték a saját árnyékukat: Tarantino vagy David Lynch például vitathatatlanul a nagyok közé tartoznak. De nagyok abban is, hogy miközben a hagyományos filmművészet szellemében észrevehetően metafizikai kérdéseket feszegetnek, ezeket hihetetlen bravúrral rántják vissza a nem-metafizika szférájába és alakítják át egydimenzióssá. S ezzel a filmipar igényeihez igazítják azokat. A Ponyvaregény, a Kutyaszorító, a Kék bársony vagy a Twin Peaks egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy alkotóiknak határozott elképzelése van a létezésről, s hogy nem idegenek tőlük a metafizikai problémák. De éppilyen nyilvánvaló az is, hogy ezeket már csak idézőjelben tudják elgondolni. Annak a hatalmas szürke sávnak a képviselői ők, amely a filmművészet és a filmipar között alakult ki: mindkét irányba megfelelni próbálnak, miközben egyikkel sem akarnak igazán azonosulni. Az úgynevezett midcult kultúrája, ami Virginia Woolf szerint a magaskultúra kiárusítása, a filmben is uralkodóvá vált. Ezek a rendezők a világot a puszta felszínre redukálják: csak az van, ami látható, megfogható, ami éppen a néző szeme előtt történik, s még az úgynevezett misztika is ebbe simul bele. És innen nincsen kiút, sugallják, még a felszín alatt is csak újabb felszín húzódik, minden ugyanoda és ugyanabba vezet vissza, ahogyan a Ponyvaregény is ott fejeződik be, ahol elkezdődött. Ez a kizárólagos felszín az, ami napjainkban az egész világ számára követendő minta, és a filmművészetet is e parancs a nevében igyekeznek a filmiparnak kiszolgáltatni.
”
”
Földényi F. László