“
Monika a zongorára tette a telefonkagylót, hallottam, játszani kezdett, kitűnően játszott, pompásan csengett a dallam, de miközben ő játszott, én nyomorúságomban sírni kezdtem. Nem lett volna szabad megpróbálnom, hogy megismételjem azt a percet, amikor hazaértem Marie-tól, és Leo ezt a mazurkát játszotta a zeneszobában. A pillanatok megismételhetetlenek és nem közölhetők. Mint az, amikor Edgar Wieneken egy őszi este, nálunk a parkban, 10,1-et futott 100 méteren. Magam mértem stoppal, magam mértem ki neki a távot, és aznap este 10,1-et futott. Csúcsformában volt, csúcshangulatban – de természetesen senki se hitte el a dolgot. Mi hibáztunk, amikor egyáltalán szóltunk róla, hogy ezzel tovább éltessük azt a pillanatot. Bár boldogított volna az a tudat, hogy Edgar valóban 10,1-et futott. Utóbb természetesen mindig a maga 10,9-ét és 11,0-ét teljesítette mindig, senki se hitt nekünk, kinevettek. Csak beszélni is hiba ilyen pillanatokról, megismétlésükre törekedni öngyilkosság. Öngyilkosságfélét követtem el, amikor most Monika zongorázását, a mazurkát hallgattam a telefonban. Vannak szertartásos pillanatok, amelyek magukban hordják a megismétlődésüket: az is, amikor Wieneken néni kenyeret szelt – de én ezt a pillanatot is meg akartam volna ismételni Marie-val, amikor egyszer arra kértem, hogy úgy szelje a kenyeret, ahogy Wieneken néni szokta. Egy munkáslakás konyhája nem hotelszoba, Marie sem volt Wieneken néni – félreszaladt a kés, megsebezte. Marie felső karját, és ennek az élménynek három hétig betegei voltunk. Ilyen pokoli vége lehet az érzelmességnek. Békén kell hagyni a pillanatokat, soha meg nem ismételni.
”
”