V For Vendetta (film) Quotes

I know there's no way I can convince you this is not one of their tricks, but I don't care, I am me. My name is Valerie, I don't think I'll live much longer and I wanted to tell someone about my life. This is the only autobiography ill ever write, and god, I'm writing it on toilet paper. I was born in Nottingham in 1985, I don't remember much of those early years, but I do remember the rain. My grandmother owned a farm in Tuttlebrook, and she use to tell me that god was in the rain. I passed my 11th lesson into girl's grammar; it was at school that I met my first girlfriend, her name was Sara. It was her wrists. They were beautiful. I thought we would love each other forever. I remember our teacher telling us that is was an adolescent phase people outgrew. Sara did, I didn't. In 2002 I fell in love with a girl named Christina. That year I came out to my parents. I couldn't have done it without Chris holding my hand. My father wouldn't look at me, he told me to go and never come back. My mother said nothing. But I had only told them the truth, was that so selfish? Our integrity sells for so little, but it is all we really have. It is the very last inch of us, but within that inch, we are free. I'd always known what I wanted to do with my life, and in 2015 I starred in my first film, "The Salt Flats". It was the most important role of my life, not because of my career, but because that was how I met Ruth. The first time we kissed, I knew I never wanted to kiss any other lips but hers again. We moved to a small flat in London together. She grew Scarlet Carsons for me in our window box, and our place always smelled of roses. Those were there best years of my life. But America's war grew worse, and worse. And eventually came to London. After that there were no roses anymore. Not for anyone. I remember how the meaning of words began to change. How unfamiliar words like collateral and rendition became frightening. While things like Norse Fire and The Articles of Allegiance became powerful, I remember how different became dangerous. I still don't understand it, why they hate us so much. They took Ruth while she was out buying food. I've never cried so hard in my life. It wasn't long till they came for me.It seems strange that my life should end in such a terrible place, but for three years, I had roses, and apologized to no one. I shall die here. Every inch of me shall perish. Every inch, but one. An Inch, it is small and it is fragile, but it is the only thing the world worth having. We must never lose it or give it away. We must never let them take it from us. I hope that whoever you are, you escape this place. I hope that the world turns and that things get better. But what I hope most of all is that you understand what I mean when I tell you that even though I do not know you, and even though I may never meet you, laugh with you, cry with you, or kiss you. I love you. With all my heart, I love you. -Valerie

With the film V for Vendetta, whose imagery borrows heavily from Nazi Germany's Third Reich and George Orwell's 1984, we come full circle. The corporate state in Vconducts mass surveillance on its citizens, helped along by closed-circuit televisions. Also, London is under yellow-coded curfew alerts, similar to the American government's color-coded Homeland Security Advisory System.

In the final scene of the film V for Vendetta (2006), thousands of unarmed Londoners wearing Guy Fawkes masks march towards Parliament; without orders, the military allows the crowd to pass into Parliament, and the people take over. As Finch asks Evey for V’s identity, she replies: ‘He was all of us.’ OK, a nice ecstatic moment, but I am ready to sell my mother into slavery in order to see V for Vendetta, Part 2: what would have happened the day after the victory of the people; how would they (re)organize daily life?

Pár éjszakával ezelőtt hazafelé tartva betértem egy kocsmába, és rendeltem egy Guinnesst. Nem figyeltem az órát, de tudtam, hogy mindjárt este nyolc lesz. Kedd este volt, a háttérben a tévében még mindig az EastEnders legújabb epizódja ment – szappanopera London egy képzeletbeli, lepusztult városrészében élő, pimasz és bohókás munkásosztálybeliek mindennapjairól. Beültem egy bokszba, és a kezembe vettem egy ingyenes napilapot, amelyet valaki ottfelejtett a mellettem lévő széken. Már olvastam korábban. Nem sok újdonság volt benne. Letettem, majd inkább átültem a bárpulthoz. Nem volt nagy forgalom. A vendégek fecsegése és az egymásnak ütköző biliárdgolyók koppanása mögül hallottam a tévé duruzsolását. Az EastEnders után a Bevarrva következett – egy pimasz és bohókás rabról szóló vígjátéksorozat ismétlése, aki egy kellemesen megengedő, lepusztult Viktória korabeli börtönben éldegél. Alig észrevehetően szesz szivárgott a bárpult mögött fejjel lefelé függesztett üvegek italadagolójából. Miközben figyeltem, whisky- és vodkacseppek öltöttek alapot, majd hullottak alá hangtalanul. Megittam a söröm. Felnéztem, a csapos elkapta a tekintetem. – Guinness? – kérdezte, és már nyúlt is egy tiszta pohárért. Bólintottam. Megérkezett a csapos felesége, és beállt segíteni a lassan csordogáló rendelésekkel. Nyolc harminckor véget ért a Bevarrva, és elkezdődött a Question of Sport egy sima kvízműsor közismert, pimasz és bohókás sportolókkal, akik más közismert sportolókkal kapcsolatos kérdésekre válaszolnak, akik közül sokan ugyanolyan pimaszok és bohókásak, mint maguk a játékosok. Dühöngött a jókedv. „Szólok a csaposnak a szivárgó italadagolókról” – gondoltam. Az A Question of Sport után a kilencórás híradó következett. Legalábbis harminc másodpercig, mert a televíziót kikapcsolták, pimasz és bohókás popzene vette át a helyét. Ránéztem a csaposra. – Most csak félig kérem – mondtam neki. Miközben töltött a poharamba, komolyan megérdeklődtem tőle, miért kapcsolta ki a híradót. – Ne tőlem kérdezze, az asszony műve – felelte pimaszul, miközben játékos közlésének tárgya a bár egyik sarkában buzgólkodott. Ekkorra már minden érdeklődésemet elveszítettem a szivárgó italadagolók iránt. Megittam a sörömet és távoztam; szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a tévé az este további részében is néma marad. A kilencórás híradó után a Brazíliai fiúk következett volna, egy olyan film, amelyben nagyon kevés pimasz és bohókás figura szerepel, mivel arról szól, hogy egy csapat náci hogyan klónozza Adolf Hitlert kilencvennégy példányban. A V mint vérbosszúban sem szerepelnek pimasz és bohókás karakterek; ez a könyv azoknak szól, akik nem kapcsolják ki a híradót.