Sziget Quotes

A totalitás fogalma csak elméletben létezik, az életben soha. Még a legjobban bevakolt falon is akad valami rés (vagy reméljük, hogy akad, s az már jelent valamit). Még ha az a benyomásunk, hogy már semmi sem működik, akkor is működik valami, s biztosítja a létezés minimumát. Vegyen bár körül a rossz óceánja, zöld és termékeny szigetecskék nyúlnak ki belőle. Látni őket, ott vannak a látóhatáron. Még ha a legrosszabb helyzetben találjuk is magunkat, az is többféle összetevőből áll, s akad közöttük olyan, amelybe bele lehet kapaszkodni, mint a parti bokor ágaiba, hogy a mélybe húzó örvénynek ellen lehessen állni. Ez a rés, ez a sziget, ez az ág tart bennünket a lét felszínén.

Régen levágták a fejeket, most megszámolják őket, így dőlnek el a politikai küzdelmek.

A történetíró az asztalához ültette a lányt. Mivel nem volt másik széke, könyvekből emelt egy hatvan-hetven centiméter magas kupacot, és párnát dobott a tetejére. - Canterbury mesék - olvasgatta a lány a könyvek gerincét. - A sátán kutyája. A kincses sziget. - A legjobb ülőalkalmatosság. Első kiadások mind. Ilyen drága széken még sosem ültél.

Valami tortát hordtak körül. Olga tele szájjal falta az édes dolgot, fehér habja kiprémezte vörös ajkát, s még barnábbá tette arcát és szélesebbé vigyorgását. Az ételen átzsúfolt hangon tele torokkal mondta: -Azért élünk, hogy tortát együnk. Nyerő Dénes közbecsípett: -Na, élne maga egyébért is. Olga nagy mokányosan rohant ki Sziget várából, s tortamaszatos ujjait széttartotta a levegőbe: - Miért? Talán egy pocsék férfiért? Hogy egész életemen át járjam az ő nótáját, aggódjam érte, dédelgessem, s aztán akkor csaljon meg, amikor akar? Butaság az egész szerelem. Amit megeszem, abban nem csalódom. Egy jó bécsi szeletet nem adok Erdély egész férfiállományáért. Aki eszik, nincs egyedül. Én, mikor eszem, két Kökössy Olga vagyok. Én, aki eszem és egy felmelegített, jókedvű új Kökössy Olga. Ketten aztán jól elbarátkozunk egymással, s megvigasztaljuk egymást.

Aki Szahalint mond, az Csehovot is megemlíti. Képtelenség anélkül olvasni erről a helyről, hogy szóba ne kerülne Csehov, pusztán azért, mert egy évszázaddal ezelőtt ideutazott, és megírta, amit látott. Van ebben valami szomorú: egy Skandináviánál is nagyobb sziget a mai napig abból él, hogy egyszer leírták, milyen undorító, nyomorúságos és embertelen itt az élet.

Hol van a sziget, ahol az öröm égszínű kék és a vérpiros virága nyílik? Még amikor örvendenek is?! Amikor találkozanak, hogy felvidítsák egymást, hogy együtt vigadjanak és örvendezzenek. Harsogó, boldog nevetések helyett lelohadt bólongatások, nyavalygós bölcselkedések, szemenszedett rákfenéi a társadalomnak. Ezt boncolgatják, szagolgatják a szerencsétlenek… Nem tudnak, egyszerűen nem tudnak örülni. Kinevelték belőlük a nevetést. Nemzedékről-nemzedékre addig és addig szoktatták el őket a nevetéstől, míg végre teljesen leszoktak róla… Miért tehát az élet?

A MŰVÉSZ ARCKÉPE SKORPIÓ KORÁBAN Végülis könnyel a szememben bámuljak-e a daliás ifjú után aki hamisítatlanul múltszázadi költő-fejét dacosan fölszegve eltűnt az idő vassal és füsttel szennyes azúr labirintusában és egy Lenin-körúti konyhában megkérte J. E.-től leánya kezét a glóriás marha egy hokkedlin ülve miközben a konyha a nagymosás teremtés előtti gőzében úszott és a teknő peremén családi címerállatként feküdt hanyatt a százláb súrolókefe és egy dossziéban folyton magával cipelte összes költeményeit elégiákat ódákat és balladákat teli kétségbeeséssel és kibírhatatlan zűrzavarral a flaszter Rimbaud-ja a lángész akit nem vettek föl az egyetemre és élete mérgét teste ruhával leplezett rejtelmes fullánkjában hordta mint valami két lábon járó civilizált skorpió de a szerelemről vajmi keveset tudott noha egyszer egy örök időkig tartó csókkal egymás szájához bilincselve ő meg a szeretője órákon át botorkáltak a Várhegyről lefelé és görcsösen lehúnyt szemük mögül szenvedélyük radarja úgy tapogatta ki a lépcsőfokokat hogy csodálatosképpen egyszer sem estek hasra de első napjukra nem jött második és mindig ugyanazt a napot élték és mind színpadiasabb szenvedéllyel míg egyszer csak ott ültek a nyikorgó rugókon és látták egymás arcán a közösen szerzett ráncokat a tárgyilagos fénnyel megvilágított időben ahol felnő gyerek és megítéli szüleit és a szívszakasztó versek tengeréből elektrosokkjaival és lelki masszázsaival fölmerült a Hajótöröttek Szigete a klinika Végülis ki ez a siralmas trubadúr aki tragikusan hosszú verseit szavalva soros szerelme mellkivágásába sandít a Dunapart nyárvégi kőlépcsőjén és harminc forintért padlót vikszel hogy megőrizze írói függetlenségét a gyári segédmunka hólyagos tenyerű veszélyétől és a kórház folyosóján csíkos pizsamában tántorog faltól falig miközben homloka belső falán egy háborús némafilm kockái peregnek visszafelé a gyerekkor főcíméig mennyi önsajnálat a valódi szenvedés mellett és milyen szívdöglesztő bájjal csüng a Zord Egyéniség szája szögletében a vadnyugati csikk 1955 telének akváriumában Hóseás átkai a költői mélabú és a kopj- le-öregem titkos násza a vers és az ölelés rejtelmei de halálos magját ravaszul őrzi a keserű gyümölcs és a vers csak a képzelet porhanyós fölszínét boronálja tüskés képeivel és nem bolond beletörni a fogát a sivár tényekbe hogy az elégikus zűrzavar délceg költőjét dagadtra pofozták egy evangélikus nevelőintézetben és krónikus szeretethiány rángatja dróton hamleti bábuját látomás-szárnyán hát suhog az eleven csőd és világot hódít könnyelműsége míg halhatatlannak hitt lázát elfújják a huzatos hétköznapok és gyöngyöző gerincét megtöri a helyi időszámítás vasbeton mozsara és szájából vékony sugárban folyik a vinnyogás Dicsőség rügyező arcának mutáló hangjának a világ bohóca ő ő az elefánt a felejtés lobogódíszes porcelánboltjában ő az aki kézzel nyúl a kozmikus levesestálba és sziszegve szopogatja összeégett ujjait benne karambolozik eszme és szenvedély hogy darabokra törik a föld karosszériája és sivítva repülnek össze-vissza a négy égtáj szilánkjai ő az aki nem elég intelligens ahhoz hogy napirendre térjen a dolgok állása fölött és ő az aki szűznek nézi a föld éltes közhelyeit és hódító szemét a mindenség formás idomaira meresztve a végső kérdésekre óhajt választ találni miközben verse percenként elhasal és nem tud magyarul bukása korai és szükségszerű és semmi kedvem egy nagyképű szamarat siratni de láza a költészet kenyere és dühe mint dadogó emlékmű hirdeti hogy nincs mentség mert a bűn büntetést szül és a mesés jövő a jelenben kezdődik ő az aki eltűnt akiért nem kár akit szégyellek ő az aki itt ül bennem akinek arca életem tüzétől kormos míg vérrel fűti a csont- és hús-kazánt