Szerelmes Quotes

Szerelmes volt Léonba, s csak azért kereste a magányt, hogy kedvére gyönyörködhessen szerelmese képében. Léon személyes megjelenése zavarta ezt a kéjes ábrándozást.

Kilencvennégy évesen is szerette újra átélni azt az első szerelmes nyarat, s nem úgy, mint egy épp az imént látott álmot, hanem mint a múltbéli tudat felidézését, amelynek révén leküzdötte a szürke hajnali órákat a felületes alvás és az aznapi első tabletta között.

Ég áldja, drága, szerelmes gyermekem: hogy lehet valakit ennyire szeretni!

Én vagyok az, akinek fáj a szerelmes szerelem; Vonz a föld? Nem fájva vonz-e minden anyag minden anyagot? Az én testem is így van mindennel, ami útjába kerül, vagy amit megismer.

Jövendő korok krónikásai! Jertek, megmutatom, mi van e közömbös külső mögött – elmondom nektek, rólam mit írjatok, Közöljétek nevem és tegyétek kirakatba képét a leggyöngédebb szeretőnek: képemet. A jóbarát, szerető arca mását, kit barátja, szeretője legjobban szeretett, Aki nem dalaira volt büszke, hanem a szeretetnek ama mérhetetlen tengerére, mely benne lakozott – és szabadjára öntötte ki, Aki gyakran sétált egyedül s drága barátaira, kedveseire gondolt; Aki szerettétől távol töprengve, álmatlanul, elégedetlenül feküdt az éjszakában, Aki túlságosan is ismerte a fájdalmas, ijesztő betegséget: titkon, forrón szeretett szerelme közönyét, Akinek legboldogabb napja az volt, amikor messze-messze réteken, erdőkön, dombokon át barátjával kéz kézben vándorolt – csak ketten – távol mindenkitől, Aki sokszor, mikor az utcákat rótta, karjával barátja vállát ölelte át, míg barátja karja az ő vállára borult.

Minél többet gondolkodtam rajta, Kemp, annál világosabb lett számomra, milyen képtelenség egy Láthatatlan Ember, milyen tehetetlen vagyok ebben a hideg és szutykos télben, ebben a zsúfolt, modern nagyvárosban. Mielőtt nekiláttam a kísérletnek, ezernyi előny lebegett a szemem előtt. Aznap délután mindegyikről bebizonyosodott, hogy csalóka ábránd. Könnyűszerrel hozzájuthattam mindahhoz, amire ember vágyhat. Semmi kétség, ezt a láthatatlanság tette lehetővé, ám abban már megakadályozott, hogy miután megszereztem ezeket a javakat, élvezhessem is őket. Becsvágy – legyek büszke a szép házamra, amikor meg se jelenhetek benne? Legyek szerelmes, amikor szívem választottja könnyen a romlásomat okozhatja? Mi értelme mindennek? Politikához, a siker bármi áron való eléréséhez, emberbaráti gesztusokhoz, sporthoz nincs kedvem. Akkor hát mihez kezdjek? És mindennek tetejébe bebugyolált talány lettem, az emberiség bepólyált, bekötözött karikatúrája.

Képtelen vagyok hallgatni. Szólnom kell magához, a rendelkezésemre álló módon és eszközzel. Belém hasít, amit mond. Kétség és remény közt gyötrődöm. Ne mondja, hogy elkéstem, hogy örökre elszálltak oly drága érzései. Hadd kínáljam fel ismét magam és szívemet, mely ma sokkal inkább a magáé, mint volt akkor, mikor nyolc és fél esztendővel ezelőtt majdnem összezúzta. Ne állítsa azt, hogy a férfi hamarabb felejt, mint a nő, hogy szerelme hamarabb kihűl. Soha nem szerettem mást, csak magát. Talán igazságtalan voltam, gyönge és sértődött bizonyosan, de állhatatlan soha. Maga, egyes-egyedül maga hozott engem Bathba. Csak magára gondolok, csak magáért tervezek -hát nem tudja? Lehetséges, hogy nem fogta fel vágyaimat? Nem vártam volna ki ezt a tíz napot, ha úgy tudnék olvasni érzelmeiben, mint amennyire hitem szerint maga belelátott az enyémekbe. Most alig tudok írni. Minden pillanatban hallok valamit, ami levesz a lábamról. Halkra fogja a hangját, ám én ennek a hangnak minden árnyalatát ismerem, és nem veszítek el egyetlen szótagot sem abból, amit más meg sem hallana -jóságos, nagyon, túlságosan is kiváló teremtés! Igen, valóban igazságosan ítél meg bennünket. Hiszi, hogy a férfiakban is van igaz ragaszkodás és állhatatosság. Higgye hát, hogy forrón és megingathatatlanul ez él bennem. F.W.

Egyet nagyon megtanultam a nagyanyámtól: hogy minden férfiért ketten küzdenek: a szerelmes nő és a halál angyala; a férfi végül mindig megadja magát.

Az ember csak akkor igazan szerelmes, ha már nem is tudja, mit csinál. Én beleszerettem ebbe a megtört és mélységesen boldogtalan emberbe - de meg jóval azelőtt, hogy egyáltalán gyanítottak volna, hogy tetszik. Ő pedig féltett, mert úgy olvasta a gondolatomat, akar a nyitott könyvet.

- Látja, ilyen szerelmes természet a nyomorult - mondta Fermín. - Mit össze fog szenvedni az életben! - Többet szenved az, aki képtelen szeretni - jegyezte meg Alicia.

A taxisblokád péntekre esett, mozgó ünnep volt, mint a húsvét. Hol volt akkor ön? Nevetett azon a napon, gondolja végig, a kedvemért, nevetett valamin? Volt szerelme, aki visszanevetett? - Grecsó Krisztián: Taxisblokád, rózsateknő, Suscsej -

Engedelmesen behunytam a szemem, szabadjára engedtem a figyelmemet. Végtelen nyugalom lepett el. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor éreztem eddig hasonlót. Ráhullt a bőrömre, mint egy pókfonálból tündérkezek gondos munkájával szőtt vékony selyemkendő. Ellepett teljesen, nem érzékeltem, mennyi idő telik el, pár önkéntelenül is visszatartott pillantásnyi kóbor másodperc vagy sok, nagyon sok és hosszú óra. S egyszer csak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megéreztem, amiről a vak lány beszélt. Megéreztem a két fiatal lány megfoghatatlan illatát. Azt a semmihez sem hasonlítható illatot, hogy ők ketten, ez a két fiatal lány fülig szerelmes. – Érzi? – húzott vissza kedves érintésével a lány, ahogy finoman közelebb hajolt. – Igen, érzem. – Ugye, milyen más így minden? – mosolyodott el.

„Szerelmes voltam Angélába” – mondtad egyszer, nem érzelmesen, csak a tényeket közölve, s én bólintottam, ahogy szoktam, ha teljesen egyetértek valamivel. Hát persze. Angéla olyan volt, akibe bele lehetett szeretni, még alig serdült, s már egy fél tucat kamasz kísérte. Mikor mondtad, éppen kakaót ittam, s azt éreztem, émelyít az édessége, csak kavargattam étvágytalanul. Abban a pillanatban azt szerettem volna, ha nekem is lett volna vagy öt szerelmem, s most válaszképpen azt mondhatnám neked, én is szerelmes voltam ebbe-abba, s tudnám, hogy neked romlik el így az íz a szádban, ilyen esztelenül, ilyen igazságtalanul, mint nekem.

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább. Montaigne, mikor eltünődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: " Barátok voltunk.... Mert ő volt ő, s mert én voltam én. " Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: " Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát. " Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

Páris, hívj, sürgess, csalogass, Emlékeztess az esküimre, Melyeket szerelmes-hevülten Tettem csillagos éjszakádon. Utólszor még s csöndben megáldom, Hogy vagy és hogy nekem is voltál

Páris, hívj, sürgess, csalogass, Emlékeztess az esküimre, Melyeket szerelmes-hevülten Tettem csillagos éjszakádon. Utólszor még s csöndben megáldom, Hogy vagy és hogy nekem is voltál

Amikor Sura a könnyzápor mögül rápillantott szerelme arcára, ott pontosan ugyanazt a tekintet látta, mely első találkozásukkor, 1916 telén elbűvölte őt. A csillogó, epekedéssel teli tengerkék szem úgy nézett rá, mintha már előre akarná vetíteni az elkövetkezendő szenvedélyes perceket.

Ez még nem is volt elég a szerencsétlenségből, amit sokáig kimondottan szerencsének gondolt, még szerelmes is lett egy nőbe, az egyetlenbe, akit az elmúlt közel húsz évben igazán megismerhetett. És most itt, a Kristálypalota előtti langyos árnyékban álldogálva arra kellett ráeszmélnie, hogy ez a figura itt sokkal inkább illene ehhez a nőhöz, mint ő maga.

Nem tagadom, amíg boldogított szerelmed, lélegzet-elállító gyönyörűség jutott osztályrészemül, de most sosem ismert kínokkal fizetek meg értük, s ami hömpölygő indulatot csak felkorbácsoltál szívemben, az mind túlcsap minden ismert mértéken és határon.

A Kiskosár környékén, akármilyen volt is az idő, párok sétáltak, fiatal, egyenruhás tisztek fiatal nőkkel, csendben, egymásba feledkezve, és én, aki pincére voltam az abesszin császárnak, ilyet még sosem láttam, s elképzelni sem tudtam volna, s csak később jöttem rá a dolog nyitjára, hogy a lehetőség, hogy ez a két ember sosem látja viszont egymást… hogy ez a lehetőség tette széppé ezeket az embereket, hogy ez volt az az újember, nem pedig a győzedelmes, nagyhangú és gőgös, épp ellenkezőleg, ez az alázatos, merengő ember, egy rémült állatka szép szemével… és én is megtanultam ezeknek a szerelmespároknak – mert a közelgő frontszolgálat itt a házastársakat is újra szerelmesekké változtatta –, szóval megtanultam az ő szemükkel nézni a tájat, a virágot az asztalon, a játszadozó gyerekeket, megtanultam, hogy minden óra oltáriszentség, mert a frontra való indulást megelőző napon és éjjelen a szerelmesek már nem aludtak, nem mintha az ágyban lettek volna, volt itt valami, ami az ágynál is több volt, a szemek és a két ember kapcsolata, amit jóformán egész pincéréletem alatt nem tapasztaltam ilyen erővel, mint ahogyan itt láttam és megéltem… És bár pincér voltam, sőt néha főúr is, tulajdonképpen úgy éreztem itt magam, mint egy nagy színházban vagy moziban, mintha valami szerelmes darabot, filmet néznék… és arra is rájöttem, hogy két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd, egy csendes óra, végül csak negyedóra, és az utolsó pár perc szaga, mikor előáll a kocsi, olykor katonai bricska, máskor autó, és a két csendes ember föláll, hosszan nézi egymást, egy utolsó sóhaj, egy utolsó csók, és a bricskában felágaskodik a tiszt alakja, aztán leül, a kocsi elindul fölfelé a hegynek, az utolsó visszafordulás, kendőlobogtatás, és amikor a kocsi vagy autó lassan eltűnik a hegy mögött, mint a lemenő nap, és már semmi sem történik, a Kiskosár bejárata előtt ott áll egy nő, egy német asszony, egy könnyes szemű ember, és még mindig integet a kezével, melyből kihullott a kendő… hogy aztán sarkon forduljon és görcsösen zokogva felrohanjon a lépcsőn a kis szobába, s ott, mint az apáca, aki férfit látott a kolostorban, arccal az ágyra veti magát, beletemetkezik a párnába, és sokáig rázza az erőt adó sírás…

Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. Szokatlan szavakat mond és azokat furcsa értelemben használja. Néha bizarr, többször groteszk, még többször teljesen értelmetlen. Minél bolondabbul szeret, annál bolondabbul viselkedik és beszél. Nyelve, mintha hirtelen a többinél egy oktávval magasabbra ugrott volna. Amíg Hamlet apjának szellemével nem találkozik, egy kicsit búskomor, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor apját meglátja, elkezd félrebeszélni. És micsoda meglepetés! Ugyanabban a percben, kiderül, hogy nem ő, hanem a többi beszél félre, s ő az, aki helyesen beszél. A többi a maga nyelvét gyanútlanul tovább használja, Rómeó és Hamlet badarságait rosszallóan hallgatja. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól tudjuk, hogy Rómeó és Hamlet beszél helyesen és a többi beszél félre és mellé. Tudjuk, hogy azért használnak szokatlan szavakat furcsa értelemben, azért gyártanak szójátékot, mert, mint Shakespeare mondja, a világ kizökkent és nyelvük mintha egy oktávval magasabbra ugrott volna.

Csodáltatok-e valaha üresfejű írót, aki mestere a nyelvnek? Nem. A magatok nyertes irodalmi stílusa tehát kezdődjön a fejetekben levő érdekes ideákkal. Keressetek olyan tárgyat, ami közel áll a szívetekhez, és amiről azt érzitek, hogy a többiek szívéhez is közel kell állnia. Ez az őszinte érzés, ne pedig a nyelvi játszadozás legyen stílusotokban a leghatásosabb és legcsábítóbb elem. Mellesleg nem biztatlak benneteket arra, hogy írjatok regényt – habár nem bánnám, ha írnátok, feltéve, hogy olyasmiről írtok, ami igazán közel áll a szívetekhez. Megteszi egy kérvény a polgármesterhez a házatok előtt tátongó gödör ügyében, vagy egy szerelmes levél a szomszéd kislányhoz. De azért ne térjetek el a tárgytól. Ami a nyelv használatát illeti: ne feledjétek, hogy nyelvünk két nagy mestere, William Shakespeare és James Joyce szinte gyermeteg mondatokat írtak, amikor tárgyuk a lehető legmélyebb volt. „Lenni vagy nem lenni?” – kérdi Shakespeare Hamletje. A leghosszabb szó ötbetűs. Joyce, legfickósabb hangulatában, olyan bonyolult és csillogó mondatot tudott összerakni, mint amilyen a Kleopátra nyaklánca, de legkedvesebb mondatom Eveline című elbeszélésében így szól: „Fáradt volt”. Az elbeszélésnek ezen a pontján semmi más szó nem lehetett volna szívettépőbb az olvasó szemében, mint ezek a szavak. A nyelv egyszerűsége nem csak tisztességes, de talán egyenesen szent. A Biblia olyan mondattal kezdődik, ami jócskán belefér egy elevenebb tizennégy esztendősnek az íróképességébe: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.

A MŰVÉSZ ARCKÉPE SKORPIÓ KORÁBAN Végülis könnyel a szememben bámuljak-e a daliás ifjú után aki hamisítatlanul múltszázadi költő-fejét dacosan fölszegve eltűnt az idő vassal és füsttel szennyes azúr labirintusában és egy Lenin-körúti konyhában megkérte J. E.-től leánya kezét a glóriás marha egy hokkedlin ülve miközben a konyha a nagymosás teremtés előtti gőzében úszott és a teknő peremén családi címerállatként feküdt hanyatt a százláb súrolókefe és egy dossziéban folyton magával cipelte összes költeményeit elégiákat ódákat és balladákat teli kétségbeeséssel és kibírhatatlan zűrzavarral a flaszter Rimbaud-ja a lángész akit nem vettek föl az egyetemre és élete mérgét teste ruhával leplezett rejtelmes fullánkjában hordta mint valami két lábon járó civilizált skorpió de a szerelemről vajmi keveset tudott noha egyszer egy örök időkig tartó csókkal egymás szájához bilincselve ő meg a szeretője órákon át botorkáltak a Várhegyről lefelé és görcsösen lehúnyt szemük mögül szenvedélyük radarja úgy tapogatta ki a lépcsőfokokat hogy csodálatosképpen egyszer sem estek hasra de első napjukra nem jött második és mindig ugyanazt a napot élték és mind színpadiasabb szenvedéllyel míg egyszer csak ott ültek a nyikorgó rugókon és látták egymás arcán a közösen szerzett ráncokat a tárgyilagos fénnyel megvilágított időben ahol felnő gyerek és megítéli szüleit és a szívszakasztó versek tengeréből elektrosokkjaival és lelki masszázsaival fölmerült a Hajótöröttek Szigete a klinika Végülis ki ez a siralmas trubadúr aki tragikusan hosszú verseit szavalva soros szerelme mellkivágásába sandít a Dunapart nyárvégi kőlépcsőjén és harminc forintért padlót vikszel hogy megőrizze írói függetlenségét a gyári segédmunka hólyagos tenyerű veszélyétől és a kórház folyosóján csíkos pizsamában tántorog faltól falig miközben homloka belső falán egy háborús némafilm kockái peregnek visszafelé a gyerekkor főcíméig mennyi önsajnálat a valódi szenvedés mellett és milyen szívdöglesztő bájjal csüng a Zord Egyéniség szája szögletében a vadnyugati csikk 1955 telének akváriumában Hóseás átkai a költői mélabú és a kopj- le-öregem titkos násza a vers és az ölelés rejtelmei de halálos magját ravaszul őrzi a keserű gyümölcs és a vers csak a képzelet porhanyós fölszínét boronálja tüskés képeivel és nem bolond beletörni a fogát a sivár tényekbe hogy az elégikus zűrzavar délceg költőjét dagadtra pofozták egy evangélikus nevelőintézetben és krónikus szeretethiány rángatja dróton hamleti bábuját látomás-szárnyán hát suhog az eleven csőd és világot hódít könnyelműsége míg halhatatlannak hitt lázát elfújják a huzatos hétköznapok és gyöngyöző gerincét megtöri a helyi időszámítás vasbeton mozsara és szájából vékony sugárban folyik a vinnyogás Dicsőség rügyező arcának mutáló hangjának a világ bohóca ő ő az elefánt a felejtés lobogódíszes porcelánboltjában ő az aki kézzel nyúl a kozmikus levesestálba és sziszegve szopogatja összeégett ujjait benne karambolozik eszme és szenvedély hogy darabokra törik a föld karosszériája és sivítva repülnek össze-vissza a négy égtáj szilánkjai ő az aki nem elég intelligens ahhoz hogy napirendre térjen a dolgok állása fölött és ő az aki szűznek nézi a föld éltes közhelyeit és hódító szemét a mindenség formás idomaira meresztve a végső kérdésekre óhajt választ találni miközben verse percenként elhasal és nem tud magyarul bukása korai és szükségszerű és semmi kedvem egy nagyképű szamarat siratni de láza a költészet kenyere és dühe mint dadogó emlékmű hirdeti hogy nincs mentség mert a bűn büntetést szül és a mesés jövő a jelenben kezdődik ő az aki eltűnt akiért nem kár akit szégyellek ő az aki itt ül bennem akinek arca életem tüzétől kormos míg vérrel fűti a csont- és hús-kazánt