Nagi Quotes

قمة الحيره أن تجد نفسك فى مواجهه نفسك !!!!!

فى العلاقات المنتهيه الانطباع الاول لا يدوم الانطباع الاخير فقط يدوم

My, my," he said, looking the note over. "If only students would write this much in their essays. One of you has considerably worse writing than the other, so forgive me if I get anything wrong here." He cleared his throat."'So, I saw J last night,' begins the person with bad handwriting, to which the response is,'What happened,' followed by no fewer than five question marks. Understandable, since sometimes one—let alone four—just won't get the point across, eh?" The class laughed, and I noticed Mia throwing me a particularly mean smile. "The first speaker responds:'What do you think happened? We hooked up in one of the empty lounges.'“ Mr. Nagy glanced up after hearing some more giggles in the room. His British accent only added to the hilarity. "May I assume by this reaction that the use of 'hook up' pertains to the more recent, shall we say,carnal application of the term than the tamer one I grew up with?” More snickers ensued. Straightening up, I said boldly, "Yes, sir, Mr. Nagy. That would be correct, sir." A number of people in the class laughed outright. "Thank you for that confirmation, Miss Hathaway. Now, where was I? Ah yes, the other speaker then asks,'How was it?' The response is,'Good,' punctuated with a smiley face to confirm said adjective. Well. I suppose kudos are in order for the mysterious J, hmmm?'So, like, how far did you guys go?' Uh, ladies," said Mr. Nagy, "I do hope this doesn't surpass a PG rating.'Not very.We got caught.'And again, we are shown the severity of the situation, this time through the use of a not-smiling face.'What happened?' 'Dimitri showed up. He threw Jesse out and then bitched me out.'“ The class lost it, both from hearing Mr. Nagy say "bitched" and from finally getting some participants named. "Why, Mr.Zeklos, are you the aforementioned J? The one who earned a smiley face from the sloppy writer?

نلتقى ننجذب نحب نرمى بسهام حبنا الى قلوب من نحب تصطدم سهامنا بدروع قلوبهم تنكسر وينكسر القلب فينتج جرحا لا يندمل ويرحل فى صمت تمر الايام وينتبهون ويستيقظون على نبض قلوبهم يعزف لحنا يشبهنا يحاولون اصابه قلوبنا بسهام حبهم ولكن هل يصاب ... ميت؟!!!!!

اصبحت اخاف اقترابك.... بداية هم ضمة قلبك لى..بدايه هم بدايه جرح بدايه نسيانك لى لحبى اصير غريبا غريب عن نفسى عنك عن دنيانا عن قلبى

Azt mondod, hogy ne írjak. Hát mondd meg, mit tegyek? Kézimunkázzak? Öljek? Vagy szüljek gyereket? (N.N.Á.: Azt mondod, hogy ne írjak)

A halál az örök körforgás része, akárcsak a párja, a születés. Nem lehet kiválogatni a nekünk tetsző darabokat, és a többit félredobni. A nagy egész részének lenni áldás. De minket, a Tuck családot kihagytak ebből. Az élet kemény munka, de félredobva élni, úgy, ahogy mi, felesleges. (…) A halál nélkül nincs élet. Úgyhogy azt, ami nekünk jutott nem lehet életnek nevezni. Mi csak vagyunk, mint a kövek az út mentén.

Sir Leicester általában önelégült hangulatban van, s ritkán unatkozik. Ha semmi mást nem tud kezdeni, mindig eltűnődhet saját nagyszerűségén. Nagy előnyt jelent az embernek, ha ilyen kimeríthetetlen tárggyal rendelkezik.

Az öreg nem mondott se igent, se nemet. Hallgatott. Ez pedig nagy baj volt. Aki ellenkezik, azt még meg lehet valahogy győzni. A hallgatással szemben mindenki tehetetlen.

Milyen nagy szüksége van a hazának azokra, okoskodott, nem - van másik! -, fütyörészett Esti, akik fütyülnek rá.

A cukor gyors vércukorszintemelkedést eredményezhet.

Újabban verseket írok. Íme egy gyöngyszem: „Ott áll, Ő, Máday Emilia, feje mindig lila. Ugyan Emilia, ne legyen ránk pipa!" by Nagy Zsolt

Nagy tisztelettel adózom vágyaimnak és hajlamaimnak. Nem szeretem bajjal gyógyítani a bajt; gyűlölöm az olyan orvosságokat, amelyek jobban zaklatnak, mint a betegség. Ha rajtam a vesekő átka és még az az átok is, hogy meg kell tartóztatnom magam az osztrigaevéstől, két nyavalyát kaptam egy helyett. A betegség az egyik oldalról csíp belénk, a szabály a másikról.

-Ach, jak się cieszę! Nigdy w życiu tak się nie cieszyłam! Ale proszę mi wybaczyć, Azazello, że jestem naga. Azazello prosił, żeby się tym nie przejmowała, zapewniał, że widział nie tylko nagie kobiety, ale nawet kobiety kompletnie obdarte ze skóry(...).

كل الابتسامات جميله ...وابتسامتك الاجمل كل الابتسامات لدى سواء فقط ابتسامتك فى الصباح ..تغرقنى فرحا طوال اليوم كل الاصوات جميله ....وصوتك هو الاجمل كل الاصوات لدى سواء كل الاصوات اسمعها الا صوتك استشعره بقلبى

Emlékezetes napja maradt életemnek ez a nap, mert nagy változásokat okozott bennem. De ez a nap senki életéből nem hiányzik. Képzeljétek csak el, hogy egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másképp fordult volna minden.

Valójában a piac nem diktálja, hanem követi a tudás világában végbemenő változásokat, amelyek új lehetőségeket teremtenek a gazdaság számára, és túlhaladottá tesznek másokat. Ezért a tudás piacosításának nem a tervgazdálkodás az alternatívája, hanem a tudományos műhelyek autonómiája. Ezt a következtetést megpróbálhatjuk általánosítani; akkor így hangzik: az egyéni önzésre épített rendszerek alternatívája nem a nagy egész érdekeire hivatkozó állami dirigizmus, hanem a létező közösségek autonómiája.

Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek, s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

Senki se egy nagy csoda, és mégis az van, hogy mindenki a másik rágásával-szapulásával tölti a java életét.

ان قلت يوما ان حبى لك خرافات فبماذا تفسر ما ف حنايا القلب من اهات

ended up having dinner with the Nagys. Everything was covered in sour cream.

When you revealed that the Rani was in fact the Nagi," Charlie said, "the players collectively pissed their pants." "I'd rather they creamed their jeans.

Charging Elk would make his own prayers when the time came. But his prayers would be of thanks for having lived on this earth, not for his “nagi’s” future.

...Faludy György (...) meséli el, hogy mikor 1945 után hazatért, hogy megnézze, hogyan épül a demokrácia demokraták nélkül, találkozott régi barátjával, Goda Gáborral, aki a kocka fordultával Budapest kultúrtanácsnoka lett, és azzal kapacitálta a költőt a kommunista párthoz csatlakozásra: "Miénk a guba. Az egész guba." Ennyi a nagy "kultúrharc" alapja, a "guba".

Semmi sem valódi, csak a jelen, és én máris érzem, századok súlya fojtogat. Élt egy lány száz évvel ezelőtt is, mint ahogy én most. Ő halott. Én vagyok a jelen, de tudom, hogy egyszer én is eltűnök. A nagy pillanat, a lángcsóva, jön és megy, véghetetlen futóhomok. Nem akarok meghalni, nem.

A nyelv jelenti a kézzelfogható hazaszeretetet, egyébként azon, hogy magyar vagyok-e, pláne, hogy mennyire, nem szoktam gondolkodni. Nincs identitászavarom, identitásom mindenekelőtt a magyar nyelv.

Mikor bejött az a veréb, belenyilallt a tárt szobába, a szembe-falat oldalozva súrolta végig feje, szárnya. Micsoda semmi koppanás! A gyűszű koppan így a selymen, ahogy fején a fal kopog. Azután lebukott.

Adj hát vetkőzni most erőt, érezni e kevés időre magamat s a világot, te nagy igazság, szeretet s még nagyobb igazság, fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet, mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

Tak selamanya dan tak selalu apa yang diperoleh seseorang, bila dibandingkan dengan yang diperoleh orang lain, adalah gambaran seberapa keras hasil usaha dan kerja kerasnya dibandingkan usaha atau kerja keras orang lain.

És Brahmá, a Teremtő, felső ruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajolt a Magasztos felé, és így szólította meg a Magasztost: - Uraim, a Magasztosnak hirdetnie kell a Tant! A Megvilágosultnak hirdetnie kell a Tant! Vannak lények, akiknek lelki szemeit alig fedi por, de ha nem hallják a Tant, akkor nem érik el a megváltást. Ezek meg fogják érteni a Tant. Így beszélt Brahmá, a Teremtő, majd így folytatta: Magadha földjén ezelőtt a tiszta Tant gyarló személyek tanították tévesen. Halhatatlanság kapuját te tárd ki most! Hallják világosan a tiszta, szent igét! Ki hegytetőre, fel a sziklabércre jut, fentről körülnéz az alanti tájakon. Te mindent-látó, te is így tekints alá az igazság várfokáról a szenvedő, szakadatlanul születő-kiszenvedő lényekre, mert te legyőzted a szenvedést. Kelj fel, te nagy csata vitézi győztese! Járd a világot, seregek vezére! Tanítsd a Tant, magasztos Szent! Lesznek, akik megértenek.

Az öreg elkísért a falu végéig, ott azután megmutatta az utat, és megmagyarázta, hogy merre kell mennem. Már akkor nem tetszett nekem a dolog. Mr. Mansfield magyarázatának a lényege az volt, hogy időnként egy bükkfaerdőn kellett keresztülmennem, amit egy nyírfaerdő váltott fel, és egy tölgyfaerdő is nagy szerepet játszott. De én, sajnos, kora ifjúságomtól kezdve városlakó voltam, és a szellemtudományok kizárólagos híve. Sose tudtam két fát megkülönböztetni egymástól.

– Rentai, megtudhatnám, hogy mi a probléma és hol van a felszerel… – kezdte Vladár a várva várt oltást, amikor… Amikor fülsüketítő csengetés vágott a szavába, mire mindenki felkapta a fejét. – Tűűűűz van! Futááááás! – pattant fel Zsolti, és nagyon úgy tűnt, akciófilmben érzi magát, még a széke is felborult a lendülettől. – Nagy Zsolt, azonnal állj meg! – kiáltott rá Vladár idegesen, de addigra Zsolti már feltépte az ajtót, és kiordított a folyosóra, hogy „Nincs elég mentőcsónak!!!!". Aztán kirohant.

Egy dolog, amikor az ember arról beszél, hogy szeretne egyedül lenni, nagy horderejű tetteket véghezvinni, de más tál tészta, amikor a lehetőség megadatik. A könyvekben, amiket olvasott, a hősök szemmel láthatólag minden aggodalom nélkül vágtak neki a nagyvilágnak, de a valóságban – nos, a világ egy veszélyes hely. Mindig ezt mondták neki. És hogy segítség nélkül nem boldogulna. Ezt is mindig elmondták. Soha senki nem részletezte, hogy mi az, amivel nem boldogulna. De nem kellett megkérdeznie. A képzeletében ott sorakoztak a borzalmak.

Gyakran látni egy-egy nagy, nyílegyenes obeliszket, hosszú fehér csík ereszkedik le rajta egészen a talpáig, mint egy drapéria; fönt a csúcsnál szélesebb, és lefelé folyamatosan keskenyedik. Keselyűk tojják le századok óta. Nagyon szépen hat, és megvan a maga érdekes "szimbolizmusa". A természet így szól az egyiptomi emlékműveknek: Nem kellek nektek, még a zuzmó magja se kel ki rajtatok? Jó, hát akkor szarok rátok.

Schubert vagy Mozart, meg bizonyos költők és rockénekesek módjára rövid idő alatt, félelmetes lendülettel elhasználni az áradó tehetséget, drámai körülmények között, fiatalon meghalni, majd legendává válni életútnak talán vonzó, de nagy többségünk számára valószínűleg nem szolgál útmutatással." (77. old.)

Az adott társadalmi szituációk résztvevőiként mindannyiunknak rendelkeznünk kell bizonyos nézetekkel, amelyek alapján cselekszünk. De milyen alapon cselekedjünk, amennyiben elfogadjuk, hogy nézeteink nagy valószínűséggel tévesek, de legalábbis a valóság hiányos vetületei. A válasz ugyanaz, mint amit Popper adott a tudományos módszerre: nézeteinket átmeneti igazságokként kell kezelni, és közben biztosítani kell az állandó felülvizsgálatot. Ez a nyílt társadalom alaptétele.

– A következő a helyzet, Wade. Te egy úgynevezett „emberi lény” vagy. Az ember egy nagyon okos állatfajta. És mint a bolygónk összes többi állata, mi is egy egysejtű organizmustól származunk, amely évmilliókkal előttünk élt. Az élet kialakulásának folyamatát evolúciónak hívjuk, erről később még tanulni fogsz. Hidd csal el, függetlenül attól, amit eddig mondtak neked, igazából így jelentünk meg ezen a bolygón. Van rá egy csomó bizonyíték, a sziklák régóta őrzik a titkot. Ja, hogy van az a sztori? Hogy mindannyiunkat egy Isten nevű, oltári nagy hatalmú pofa teremtett, aki az égben él? Az csak mese habbal. Az egész Isten-sztori igazából egy ősrégi blöff, amivel az emberek már évezredek óta szédítik egymást. Mi találtuk ki. Ahogy a Télapót és a Húsvéti Nyuszit is. Igaz is. Nincs se Télapó, se Húsvéti Nyuszi. Ezek is kitalációk. Bocs, kölyök. Szokd meg.

Egy szempillantás alatt eltelt jó néhány év – az egyik nagyszerű dolog a mesékben az, hogy az idő nagyon gyorsan múlik, amikor nem történik semmi említésre méltó. A való élet nem ilyen, és ez talán jól is van így. Az idő csak a mesékben telik gyorsabban, és hát mi a történelem, ha nem egy nagy mese, ahol a múló éveket évszázadok helyettesítik?

Nagy szentek mondták, hogy "aki saját magát jó kereszténynek mondja, az már nem jó keresztény". Maga Jézus Krisztus is megintette a magát "jó embernek" nevező öntelt polgárt. A katolikus kereszténység alapja nemcsak a felebaráti szeretet, hanem az alázat is - s alázat a magukat "kereszténynek" kijelentő politikusok között nem mindig található.

Nagy sóhajjal fölvette hát azt a könyvet, amelyet az előbb Violetnek ajánlott, és mint annyiszor életében, most is az olvasásban talált menedéket a borzalmas helyzet elől.

Itt vagyok a szobámban, nagy örömömre teljesen egyedül, úgyhogy nyugodtan írhatok magának; ez a legkellemesebb állapot.

Naprawdę cudowny i kochany był ich dawny dom, piękniejszy nawet niż wesołe miasteczko. Chłopiec mógłby w nim mieszkać do końca świata.

W błyskawicach najładniejszy jest kolor, ich ognisty błysk. I piękny zapach później.

Azt hiszem az emberek szeretnek nézni egy kis pusztítást. Homokvár, kártyavár, ezzel kezdik. És egyre nagyobb dolgok jönnek-ehhez nagy tehetségük van.

I zrzucając w tej chwili z siebie spodnie, nagi od pasa do pięt, zrobił dwa skoki ogromne w powietrzu, bijąc się w tył piętami, potem dwa skoki głową na dół, a nogami do góry, ukazując tym sposobem tak przyjemne rzeczy, że Sancho zwrócił szybko konia, by nie widzieć więcej, i odjechał zadowolony, mogąc bez skrupułu przysięgać, że pan jego istotnie jest wariatem.

Azt mondja: ha valaki bánt, vagy rossznak, haszontalannak, mocskosnak érzed magad valaki miatt, ahelyett, hogy értelmesen eldöntenéd, hogy az az ember egy seggfej vagy elmebeteg, és agyon kellene lőni vagy felakasztani, és neked piszkosul távol kell tartanod magad tőle, te inkább magadba fojtod a bántalmazást, és elkezded magadat hibáztatni és büntetni, és érthetetlen módon, ha egyszer elkezded a vagdosást, az égetést vagy a kefélést, mert olyan nagy szarnak és haszontalannak érzed magad, akkor a szervezeted elkezdi termelni ezt a kellemes érzést okozó, endorfin nevű baromságot, és olyan rohadt jól érzed magad, mintha minden vattacukorból lenne, a világ legnagyobb és legtarkább majálisán, csak valahogy az egész romlott és fertőzött.

A może już tak jest, że lepiej nam w czyimś życiu, najbezpieczniej, najspokojniej, zacisznie, ani martwić się o nic dla siebie nie musimy, ani pragnąć, ani żałować niczego, jak u Pana Boga za piecem, tyle tylko, że przybrani jesteśmy. Bo ze swojego coś wiecznie wypędza, w swoim tylko pustki i niespełnienia, w swoim strach ciągły, niezgoda, troski, w swoim nawet świadomość dokucza.

He gives her his Art History lecture. ‘Then you get Mo-net and Ma-net, that’s a little tricky, Mo-net was the one did all the water lilies and shit, his colors were blues and greens, Ma-net was the one did Bareass on the Grass and shit, his colors were browns and greens. Then you get Bonnard, he did all the interiors and shit, amazing light, and then you get Van Guk, he’s the one with the ear and shit, and Say-zanne, he’s the one with the apples and shit, you get Kandinsky, a bad mother, all them pick-up-sticks pictures, you get my man Mondrian, he’s the one with the rectangles and shit, his colors were red yellow and blue, you get Moholy-Nagy, he did all the plastic thingummies and shit, you get Mar-cel Du-champ, he’s the devil in human form….’ She’s asleep.

Gyermeknek lenni éppenséggel nem azt jelenti, hogy megmaradjunk az óvodában, hanem először is ki kell nőnünk belőle, a világban uralkodó rossznak teljes tudatában felnőtté kell válnunk, és azután vissza kell szereznünk a saját belső integritásunkat, vagy újra meg kell találnunk a belső lényeghez vezető utat, és nem szabad nagy gyermekként tovább üldögélnünk az erdőben és azt hinnünk, ez a valódi élet!

Túl tágas és izgalmas hely a világ ahhoz, hogy egyetlen helyen legyünk otthon benne, ha ugyan mi vagyunk otthon valahol, s nem az otthon van bennünk, amit kicsomagolunk hol itt, hol ott, többé vagy kevésbé.

A címlapsztori maga is egy szép szó, tán nem a József Attila-i értelemben, de szép. Nevezett akár címlapra is kerülhet. "Száz éve született jövőre a nagy magyar költő", bár ez így, már meg ne haragudjatok, nem elég ütőske, esetleg "Jövőre született száz éve az öngyilkos költő", avagy "Önkezével vetett véget jövőre a százéves költő", ez meg a fiatal célcsoportnak nem ingerküszöb, "Jövőre száz éve született a tisztázatlan vonatbalesetű fiatal költő", sőt "Ki áll jövőre a száz éve gyilkos tehervonat mögött?", s ekkor a homályos monitor előtt egy szerkesztő felsóhajt, gyerekek, kell ez a sok líra? "Padlón a MÁV" - és megvagyunk.

De az aggság áthatolhatatlan magányában olyan éleslátással tudta mérlegelni a család életének legjelentéktelenebb eseményeit is, hogy csak most tárult fel előtte tisztán sok igazság, amit hajdan a nagy elfoglaltsága miatt nem láthatott.

Tę porę roku dostrzec we mnie możesz, Gdy liście żółte, żadne, nieco liści, Z drżących gałęzi zwisają na mrozie; Gdzie słodko śpiewał ptak, nagi chór zniszczeń. Zmierzch dnia twym oczom we mnie się odsłania, Gdy słońce gaśnie na zachodzie nisko, A noc je z wolna pochłania, pochłania - Bliźniaczka śmierci - pieczętując wszystko. Nikły żar we mnie widzisz, po płomieniu, Który w popiele młodości umiera Na łożu śmierci, gdzie zagaśnie w cieniu, Przez to pożarty, co dotąd pożerał. (...)

Az egész csak egy nagy játék a számukra, nagyszabású lovagi torna, és nem látnak benne mást, csak lehetőséget dicsőségre, hírnévre és prédára. Daloktól és legendáktól megrészegült kölykök, és a kölykökhöz hasonlóan halhatatlannak hiszik magukat.

A populista nacionalisták feszélyezettek, agresszívek, humortalanok; ferde szemmel nézik azokat a honfitársaikat, akik nem látszanak egyetérteni az ő populista és nacionalista ideológiájukkal. Ezeket kinevezik kisebbségnek, célozva rá - és esetenként nyíltan is hangoztatva -, hogy az ilyen kisebbség az autentikus nemzettesttől idegen. Ez újabb példa egy többség lehetséges zsarnokságára - ami, mint arra Torqueville rámutatott, a demokratikus társadalmakra demokratikus korszakokban leselkedő nagy veszély.

A lélek nagysága nem annyira a felfelé kapaszkodásban és az előrenyomulásban van, mint abban, hogy körül tudja határolni és el tudja rendezni önmagát. Minden nagy lesz őelőtte, ami elegendő, és azzal mutatja meg az emelkedettségét, hogy jobban szereti a középszert, mint a kiemelkedőt. Semmi sincs olyan szép és jogos, mint jól és helyesen játszani az ember szerepét; az a legnagyobb tudomány, ha valaki jól és természetesen tudja élni ezt az életet, és betegségeink közül az a legvadabb, ha megvetjük létezésünket.

Úgy éld minden napodat, mintha az volna az utolsó"- ezt szokták tanácsolni, de őszintén, kinek van erre energiája? Mi van, ha esik az eső, vagy ha az embernek kicsit nyomott a hangulata? Az egész valójában teljesen kivitelezhetetlen. Sokkal jobb, gondolta Emma, ha egyszerűen csak megpróbálsz jó, bátor és vakmerő lenni, és nyomot hagyni magad után a világban. Nem kell teljesen megváltoztatni a világot, csak azt a kicsit, ami körülötted van. Lépj ki a világba a szenvedélyeddel meg az elektromos írógépeddel és dolgozz nagy odaadással... valamin. Mondjuk változtasd meg az emberek életét a művészettel. Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha lehetőséged van rá.

Úgy értem, hogy papa kezéből a tiédbe kerültem. Itt te mindent a magad ízlése szerint rendeztél be, s így nekem ugyanaz lett az ízlésem, ami neked, vagy legalább úgy tettem, nem is tudom igazán… úgy gondolom, mindkettő igaz; hol az egyik, hol a másik. De ahogy most nézem, mintha úgy éltem volna itt, mint egy szegény ember, aki csak a betevő falatját keresi meg. Abból éltem, hogy mókáztam neked, Torvald. De hát te így akartad. Te és a papa nagy bűnt követtetek el ellenem. Ti vagytok a hibásak benne, hogy semmi sem lett belőlem.

- Apát! - szólította meg [a szerzetes] nagy tisztelettel az elöljáróját. - Függetlenül a Tanítás Három Kocsijának eszméitől, a Hármas Világ régióitól, a Létezés Hat Világának lényeitől, a tíz állapot és a tízezer dolog birodalmaitól, a négy alaptételtől és a száz tagadástól, mondd meg nekem, mi értelme volt egyáltalán, hogy Bóddhidharma elhozta nekünk az indiai vallást? - Ajjaj! Ajjaj! - vakarózott az apát. - Most, barátom, alighanem megfogtál. Fogalmam sincs, mi értelme volt annak, hogy Bóddhidharma elhozta nekünk az indiai vallást. Ha idáig eljutok, itt én is mindig elakadok - felelte Lin-Csi, és őszintén sajnálkozott. A szerzetes visszament társaihoz, és elmondta nekik, hogy van ezzel a kérdéssel az apát. Mindannyian épp így voltak vele. Hosszan hallgattak, aztán megfogadták, soha többé nem kérdezik meg egymástól, hogy miért is buddhisták.

Az motoszkált a fejében, hogy hány értékes lélek él rejtetten, a nélkül, hogy a világ tudna róla, hogy többet kellene emberek közé járnia. Főkép az egyszerűsége igézte meg, az a nagy egyszerűség, amelyre ő sohase tehetett szert, mert nyilván már a bölcsőjében is bonyolult volt és összetett.

Elég jóban vagyok az anyanyelvemmel, sőt művelem, óvom, legfeljebb e fogalmak számomra mást jelentenek, mint némely buzgó és tiszteletre méltó nyelvvédők számára, kik legszívesebben halálra művelnék, persze nem hagyja magát. Burjánzik és illetlenkedik, zsizseg és pezseg, lebírhatatlan és befoghatatlan. Kosztolányi szerint a nyelv nem vasárnapi üvegvitrin, nem múzeumi tárló, hanem inkább színházi kelléktár és zegzugos fiók, melyben egyaránt van kincs és szemét, talmi és maradandó. Ha óvom, akkor a szabadságát óvom, a bekeríthetetlenségét, vagyis a képességét a folytonos, természetes megújulásra.

Magunk is játszottunk a halállal, meghaltunk betegségben, megöltek a rablók, és nagy gyönyörűséggel fulladtunk a vízbe fürdés közben. Ősszel, halottak napja körül, a nagyobb fiúk fehér lepedőbe burkolóztak, kivájt tökbe gyertyát gyújtottak; amely a kivágott szem- és szájüregen át kísértetiesen világított, ezt tették a fejükre, és így, halál képében lépegettek a sötétbenaz ablakokhoz, a beszélgető emberekhez, vagy megállottak a nyitott ajtók előtt. Volt sikoltozás és rémület, noha a legkisebbeket kivéve mindenki tudta, hogy mi ez a kísértetjárás, mégis kellemesen borzongtunk, rémüldöztünk, nevettünk és féltünk.

Minek ez meg minek az, minek a pénz, az üzlet meg a velejáró tengernyi cselszövés; minek ez a nagy ház meg a könyvtár, minek dolgozni és terveket szőni, minek a gyerek, és mire való bármi? Semmi sem tart elég sokáig, mert minden véget ér, s miután véget ért, kiderül, hogy nem volt elég, még ha száz évig tartott is.

A szülői lét és a modern genetika nagy közhelye, hogy a szülőknek alig van befolyásuk gyermekeik jellemére, vagy nincs is. Sosem tudhatja az ember, kivé lesznek. Lehetőségek, egészség, jövőbeni kilátások, beszédmodor, illemtudás- ezek alakítására lehet módjuk a szülőknek. De hogy miféle ember él majd velük egy fedél alatt, az azon múlik, melyik spermium talál rá melyik petesejtre, két pakli kártyából mely kártyákra esik a választás, hogyan lesznek megkeverve, megemelve és összepárosítva az új kombináció pillanatában. Jó kedélyű vagy neorotikus, nagylelkű vagy mohó, kíváncsi vagy unalmas, közlékeny vagy félénk, vagy bármi egyéb a kettő között;

Ő nem értette az életet. Fogalma sem volt, mért született erre a világra.Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül, hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert az életet a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán-hitre, ő áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is oly ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a legstílusosabb életmód.

A „nosztalgiákat” a legtöbb ember gyanakvással kezeli, s nem hajlandó mást látni bennük, mint jelentés nélküli érzelemfoszlányokat, amelyek legfeljebb a menekülés pszichológiai formáinak tanulmányozása szempontjából lehetnek érdekesek. Holott a nosztalgiák néha olyan nagy jelentőségűek, hogy befolyásolhatják egy ember egész életét;…

Ügylet bonyolítódik, ő áll az egyik oldalon, az élet a másikon, s ezen a csereüzleten mindig is ő akart nyerni; olykor elbeszélgettek (ha ő egyedül ült); akadtak, emlékezett rá, nagy békülési jelenetek; hanem többnyire, s ez különös, be kellett vallania, azt érezte, hogy amit életnek nevez, rémséges, ellenséges, lecsap ránk, ha hagyjuk.

Midőn az orgona utólszor virult házunk előtt a kertben, S a nagy csillag korán lehanyatlott a nyugati égről az éjbe, Gyászoltam, és mindig gyászolok én, amint a tavasz visszatér. Ó, örökkön visszatérő tavasz! Te elhozod nékem e hármast: A minden évben kivirágzó orgonát, a lehanyatló csillagot nyugaton, És emlékét annak, kit szeretek.

Ismeri Hamvas Béla okos gondolatát, mely szerint a könyvtári könyv prostituált, hiszen mindenkinek odaadja magát, de neki más a véleménye: azért szereti a rongyos, szétgyúrt, megbecstelenített, szétmarcangolt könyvtári könyveket, mert akárhányszor rájuk néz - olvasás után - mindig arra gondol: "Nekem is megvolt." És ez boldogsággal tölti el.

Az én generációmból két okból közeledett értelmiségi 1945-ben a párthoz. Az egyik csoport azért, mert a Horthy-korszakban kevés volt neki a demokrácia, a másik csoport azért, mert a Horthy-korszakban kevés volt neki a diktatúra. Itt van a mi alapvető ellentétünk: ki-ki mást várt, ki-ki mást akart ettől a társadalomtól és másban érezte jól magát..." (Nagy Péter irodalomtörténész)

Tu to zobaczysz starców wlokących się, żeby zalać w głowie resztę rozumu i pa- mięci, kobiety oszarpane i brudne, niosące krupy, jaja, kury, często ostatnie berdo8 z warsztatu, za kwartę wódki; dziewczęta pijące dziesięciu łykami jeden kieliszek, chłopców zziębniętych zasługujących się pani arendarce za kropelkę tego czarownego napoju. O, ileż scen, których połowa ludzi, że są nisko, nie widzi, druga połowa nie sądzi godnymi bliższego przypatrzenia się i zajęcia. Ile tu ciekawych rozmów obija się o te brudne ściany, ile kłótni, ile powiastek. I nikt nie patrzy, i nikt nie słucha; a prze- cie i to są ludzie; tu najszczerzej w nich może otwiera się niczym nieskrępowana natu- ra ludzka, nagi człowiek, jak wyszedł z rąk Bożych, którego tylko trochę udawania nauczyli panowie, a trochę wiary duchowi.

Abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, a jelen örökké tart, s az egyes pillanatok meghatározóak, márpedig tudnunk kellene, hogy ez nem igaz, ameddig még egy kis időnk van. Ugyanazokat a fordulatokat és köröket tesszük, s nemcsak a forgandó szerencse, hanem a saját lelkünk miatt. Meg kell tanulnunk, hogy ami olyan nagy súllyal bír az életünkben, előbb-utóbb semlegessé válik; puszta tény, puszta adat lesz belőle.

Adesea se gindea la discursul rostit de Dubcek la posturile de radio dupa intoarcerea sa de la Moscova. Nu-si mai amintea nimic din spuselel lui, dar ii mai rasuna si acum in ureche vocea aceea tremuratoare. Se gindea la soarta lui : niste soldati straini l-au arestat in propria sa tara, pe el, seful unui stat suveran, l-au ridicat, l-au tinut sechestrat timp de patru zile, undeva in muntii Ucrainei, l-au facut sa inteleaga ca va fi impuscat, asa cum fusese impuscat, cu doisprezece ani in urma, precursorul sau maghiar Imre Nagy, apoi l-au transferat la Moscova, i s-a poruncit sa se imbaieze, sa se barbiereasca, sa se imbrace, sa-si puna cravata, l-au anuntat ca nu mai era destinat plutonului de executie, ca trebuia sa se considere in continuare seful statului, l-au asezat la o masa in fata cu Brejnev si l-au constrins sa negocieze.

Hisz ők egymástól oly távoli emberek. A szakadék pedig áthidalhatatlan, nincs út egymáshoz, bármennyire nyílik meg a szív abban a pillanatban, amikor felismeri, hogy valójában őrülten sóvárog a másik ember után. Túl nagy a távolság, mint maga a világ, vagy mint egy tátongó feneketlen szakadék, melynek két sziklaszirtjén ott állnak egymással szemben, idegenekként, árván, önmagukban, és amit mégis betölt ez a könnyed és elragadó szomszédság.

Megértettem, hol van a helyem az univerzum nagy rendszerében, és ez segített abban, hogy a saját sikereimet is megfelelően szemléljem. [...] Mégis tudom, hogy az emberek legtöbbje - magamat is beleértve - hajlamos ara, hogy ne a megfelelő dolgokért lelkesedjen: a látványos, drámai, a korábbi rekordot megdöntő sprintet többre értékelik, mint a szívós munkát követelő felkészüléssel töltött éveket vagy a rendületlen kitartást a veszteségek sorozata ellenére.

A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megvál­tozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.

Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamenre, hogy a török fölugrott ijedtében, s azt kérdte, hogy mi az. - Ez egy M betű - válaszolt Apafi. - De hát a többinek is hagyjon kend helyet. - Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz. - No hát mondja kegyelmed fennhangon, hogy mit ír. Apafi reszketve írt és mondá: - Minekutána… A basa elkapta előle dühösen a pergament, s ráordított: - Mit “minekutána” és “annakutána”! Mit cikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy, ahogy szokás: “Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme, parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy amint e levelet veszed, legottan mielőttünk Kisselyk helységében megjelenni - fejed vesztésének büntetése alatt - el ne mulaszd.” Punktum. Apafinak nagy bajába került kapacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stílusban korrespondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, ahogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.

Nie istnieje coś takiego, jak dobry wpływ, panie Gray. Każdy wpływ jest niemoralny - niemoralny z naukowego punktu widzenia. - Dlaczego? - Kiedy bowiem się na kogoś wpływa, daje mu się własną duszę. Taki człowiek nie ma już własnych myśli, nie płoną w nim jego własne namiętności. Własne cnoty nie są już dla niego realne. Także jego grzechy, jeśli w ogóle jest coś takiego, są zapożyczone. Staje się echem muzyki kogoś innego, aktorem odgrywającym rolę, która nie została dla niego napisana. Celem życia człowieka jest rozwijanie samego siebie. Doskonałe poznanie własnej natury - oto po co tu jesteśmy. W dzisiejszych czasach ludzie boją się samych siebie. Zapomnieli o najwyższym obowiązku, obowiązku, jaki każdy z nas ma wobec samego siebie. Oczywiście są miłosierni. Karmią głodnych i odziewają żebraków. Ale ich własne dusze są nagie i głodne. Nasza rasa utraciła całą odwagę. Może zresztą nie mieliśmy jej nigdy. Lęk przed społeczeństwem, które jest fundamentem moralności, i lęk przed Bogiem, który jest tajemnicą religii - one nami rządzą. A jednak (...) uważam, że gdyby choć jeden człowiek przeżył swe życie w pełni, nadał formę każdemu uczuciu, wyraził każdą myśl, zrealizował każde marzenie, uważam, że świat otrzymałby tak świeży impuls radości, że wyzbylibyśmy się wszystkich naszych średniowiecznych ułomności i powrócili do helleńskiego ideału - a może nawet do czegoś jeszcze doskonalszego i bogatszego niż ten ideał. Niestety, nawet najodważniejszy z nas boi się samego siebie. Tragicznym przedłużeniem okaleczeń, jakim poddają się dzicy, są szpecące nasze życie wyrzeczenia, które dodatkowo ściągają na nas karę. Każdy impuls, który usiłujemy w sobie zdusić, rozplenia się w naszym umyśle i zatruwa nas. Ciało, grzesząc, oczyszcza się poprzez działanie. Wtedy nie pozostaje nic, poza wspomnieniem przyjemności czy luksusem, jakim jest żal. Jedynym sposobem przezwyciężenia pokus jest uleganie im. Zacznij się opierać, a twa dusza rozchoruje się z tęsknoty za tym, czego sobie odmówiła, z pragnienia tego, co jej potworne prawa uczyniły potwornym i bezprawnym. Ktoś powiedział, że wielkie wydarzenia tego świata zachodzą w umyśle. W umyśle też - i tylko w nim - pojawiają się największe grzechy tego świata.

nem ütjük az orrunkat olyan dolgokba, amihez semmi közünk, éljük a magunk mindennapi életét, hol jobban, hol rosszabbul… és hát, kérem szépen, ennyi az egész! Elmegy felettünk az idő, ugyebár, és ha eltűnünk majd, senki nem fog tudni rólunk, hogy kik is voltunk tulajdonképpen, nem írnak majd rólunk a könyvekben, voltunk, és ezzel vége mindennek. Nem csinálunk semmi nagy dolgot, ahogyan mondani szokták, nem voltunk sem hősök, sem gazemberek, csak próbálgattunk megélni úgy, hogy senkinek baja ne legyen velünk, és lehetőleg mi se okozzunk bajt senkinek. Ennyi az egész…

Szeretem magát, magára gondolok, lépten-nyomon elérzékenyülök s jobban, mintsem óhajtanám, a maga ügyeivel bajlódom, szorongva találgatom, vajon mit gondolhat most; átérzem minden gondját-baját, s át is vállalnám, csak lehetne; őrizem a szívét, ahogy a szobáját őriztem valaha, kitessékelve az alkalmatlankodókat; egyszóval mind jobban tapasztalom, milyen az, mikor az ember valakit jobban szeret, mint önnönmagát: mert én így szeretem, drágám. Ezt gyakran mondják csak úgy a levegőbe; dobálóznak a nagy szavakkal. Én, hogyha mondom is, sose szajkó módra, én mélységes mélyen átérzem, a nálam ez való igaz.

Nagy rejtély ez az egész élet. Az ember sose tudja hogy mit is akar igazán mert nincsen hozzá elég esze. Csak azt tudhatná hogy a szíve mit akar azt meg nem akarja tudni. Jobb is. Jobb ha nem kutakszik hogy mi van a szívében. Mert nincsen olyan teremtmény akinek az van a szívében amire a Jóisten megteremtette. A legkisebb bogárkában is benne lakik az aljasság de amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát. Az ember az mindenre képes. Gépeket is tud csinálni. Meg gépeket amik gépeket csinálnak. Olyan gonosz dolgokat amik ezer évig is eljárnak magukban és sose romlanak el.

Tudod – mondta –, arra ment ki az egész, hogy megtudjuk, mi mindent lehet pénzen megvenni. Egyszer egy ember azt mondta, hogy ha aggódunk a világ sorsa miatt, megbolondulunk, próbáljunk meg inkább kellemesen élni. Kellemesen élni, pontosan ezeket a szavakat használta, így hát azt gondoltam, legjobb, ha alkalomadtán szerzünk egy kis pénzt, aztán majd meglátjuk, mire jutunk a kellemes élettel, ha pénzünk is van hozzá. Tulajdonképpen mindkettőnknek be akartam bizonyítani, hogy nem is lehet annyi mindent csinálni a pénzzel, és ez a mondás a kellemes életről nagy ostobaság. Mert a világ szörnyű hely, és napról napra csak rosszabb lesz, és nem számít, mennyire akar valaki kellemesen élni, attól még a világ rohadt marad, és nem érdemli meg, hogy benne éljünk. Hát mi megpróbáltuk, igaz? Annyi pénzt költöttünk rövid idő alatt, amennyit csak lehetett, és mit kaptunk cserébe? Tulajdonképpen semmit. Ételt, ami pocsék volt, a pincérek pimaszkodtak, és minél nagyobb borravalót kaptak, annál pimaszabbak voltak. Meg egy kis utazást, de a világ mindenütt egyforma, akárhová megy is az ember. Egy kis napfényt télen, de ezt könnyen megkapja az ember akkor is, ha vár, amíg nyár lesz, márpedig az az erkölcsös és tisztességes eljárás.

- Ej Maryśka! Noc się kończy! - i porwał kobietę do tańca. Zderzyli się ciężko, bezwdzięcznie i cieleśnie, by z brzękiem wywalcowac zza stołu pod drzwi, a potem wzdłuż sciany i na powrót, jak ciężarny, dziecinny bąk. Spadła szklanka, brzękneła, ale chrzęst deptanego szkła przepadł w śmiechu Maryśki. Zamiotła czerwonymi włosami powietrze i ogień smagnął nagie ramiona Gacka. Upał jak czarny miód wlewał się oknem i ciała tancerzy wirowały wolno, splecione, związane tą pewnością która zjawia się od pierwszego dotyku i wszystko, co ma się stać, własciwie już się stało. Ciężki od krwi wir wciągał wszystko wokół. Ściany w rzucik, półnagą Sandy z gazety, żółtą kulę żyrandola, stół i satelity popielniczek i naczyń, wersalkę i ciemną Czestochowską za szkłem, podłogę, dreszcz przenikał dom aż po miekką skórę nieba, w którym gwiazdozbiory ocierały się o siebie nazwajem, sunąc ku ciemniejszej niż noc rozpadlinie zachodu i tylko Gacek pozostawał nieruchomy. Muzyka urwała się raptem, lecz oni kołysali się dalej, jakby dzwięki nie były im potrzebne. Krzesło upadło na podłogę. Edek posłał je kopniakiem w kąt i próbował coś zrobić z kasetą, chociaż nie chciał ani na chwilę wypuścić tancerki z rąk. - Pić! - zawołała Maryśka, ale butelka była już pusta. - Co Gacek? Po wódkę też strach? - zaśmiał się Edek.

Egy alkalommal például részt vettem egy tudományos vitán, amelyben - meggyőződésem szerint - egyértelműen én kerekedtem felül, ami azóta is jó érzéssel tölt el. Utóbb azonban kiderült, hogy ellenfelem legalább olyan bizonyos volt abban, hogy ő nyert, s ez neki éppúgy örömet okozott. Ha nem is volt egyformán igazunk, minden további nélkül lehettünk egyformán boldogok, illúziónk ennélfogva növelte az emberi boldogság összmennyiségét. A társadalmak bizonyos mértékig intézményessé tehetik az efféle illúziót: a teniszjátékosok elhihetik, hogy az embert igazán a tenisztudása teszi tiszteletre méltóvá, míg a tudósok a tudományos teljesítményről, a szoknyabolondok pedig a gáláns kalandok minél nagyobb számáról gondolhatják ugyanezt, s a sort még hosszan folytathatnánk. Egyre több és több ember lehet tehát meggyőződve arról, hogy az ő csoportja alkotja a valódi társadalmi elitet, s a legkevésbé sem zavarja őket, hogy mások listáján sokkal hátrébb helyezkednek el. A civil társadalomban - s vonzerejének egyik alapvető forrása éppen ez - nem csupán tevékenységformából nagy a bőség, de kiválóság-kritériumból is, s ezáltal olyan illúziórendszer tartható fenn, amely pontosan azért tud annyi embert meggyőzni arról, hogy ő helyezkedik el a társadalmi ranglétra legfelső fokán, mert sok-sok, egymástól független létra létezik, s mindenki nyugodtan képzelheti, hogy igazából csak az számít, amelyre ő felhágott.

A megszokott társaság, mint tudjuk, nagy hatást gyakorol az ember gondolkodásmódjára és viselkedésére. Akiknek cselekedetei nap mint nap a szemünk előtt zajlanak le, akiknek szavai nap mint nap a fülünkbe csengenek, azok természetszerűleg – noha talán akaratunk ellenére, lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül – arra indítanak bennünket, hogy úgy viselkedjünk és úgy beszéljünk, ahogy ők. Azt nem tudom és nem is akarom meghatározni, hol van ennek az ellenállhatatlan hasonlító erőnek a határa; de ha egy civilizált ember arra kényszerül, hogy tíz esztendőt a szörnyűséges vademberek közt töltsön, hacsak nem sikerül megnevelnie őket, nagy kérdés, hogy a tizedik esztendő végére nem válik-e maga is barbárrá.

Az a helyzet, hogy hinni akarunk. A diákok a klasszikusokban, a választópolgárok a képviselőikben, az országok az államférfiakban, ámde nem tudnak hinni bennük. Mert nagy a hangzavar, és a sok kusza, önellentmondó és meggondolatlan bírálat közt nem tudnak eligazodni. Az újságok esetében még rosszabb a helyzet. Bármely gazdag, reakciós párt, ha kellőképp áthatja a pénzügyi zsenialitásnak nevezett kapzsiság és bírvágy szelleme, bízvást szert tehet egy újságra, amely aztán lelki tápláléka lesz sok ezer fáradt és űzött embernek, akit annyira lefoglal az úgynevezett modern élet, hogy már csak előemésztett eledel fogyasztására képes. A választó két rongyos centért politikai meggyőződést, előítéletet és filozófiát vásárolhat magának.

Tudjuk, a világ zenei központja Wagnerról és az általa képviselt egész túlvirágzott német romantikus mozgalomról áttolódott Párizsba. Egy kis csoport volt kialakulóban Erik Satie úttörő személyisége körül, aki úgy reagált a fenti mozgalomra, hogy egyszerűen elutasította az effajta „nagyságot". Ő csak a legegyszerűbb kicsiny zeneműveket írta, kis dallamot kis kísérettel, mint amilyen például a ma is játszott és kedvelt, higgadt Gymnopédie (…) Milyen frissen hangozhatott ez a zene 1888-ban, a súlyos német háttérrel összevetve! Satie így őrizte meg a tonalitást. A századforduló táján Satie erős hatással volt Debussyre, Ravelra, Milhaud-ra és más nagy francia zeneszerzőkre, akik tőle tanulták meg ezt az új egyszerűséget és objektivitást.

Kelet-Közép-Európa hasonlóképpen utasította el a kommunizmust, mint ahogy a test kilöki magából a beültetett szervet, de ennek okai és következményei nem olyan egyértelműek, mint amilyennek akkor látszottak. Nagy vonalakban három ellenzéki álláspont létezett (ezek talán Lengyelországban határolódtak el a legszembetűnőbben): az első azért ellenezte a kommunizmust, mert az ellentétes a nemzeti és vallási örökséggel, a második azért, mert a szabadság eltipróját látta benne, a harmadik pedig azért, mert nem váltotta be ígéreteit és megreformálhatatlannak bizonyult. Ezek a nézetek nagyjából lefedik a később kialakuló politikai jobboldalt, a centrumot és baloldalt, noha ez a terminológia nem egészen pontos, ahogy nem az a "liberális" jelző sem.

The Soviets replaced him with a non-Jewish figure, Imre Nagy. Nagy was a Communist, but a reformer rather than a Stalinist. He had stood out from the beginning of his political career, when in the 1920s he had been sent to prison for his Communist beliefs and had arrived there wearing a bowler hat. “A Communist with bowler hat!” exclaimed the Hungarian journalist Tibor Méray. “He must be a different kind of Communist.”6 Later, he got into trouble with his party for refusing to stand at attention when “The Internationale” was played. It had been suggested in the press and in American State Department documents that he could be a Hungarian version of Josip Broz Tito, the charismatic president of Yugoslavia: unique among Eastern Bloc leaders for publicly splitting from Stalin’s Soviet Union.

Ismered az ifjúság nagyszerű örömeit? A kedves pajtások, a vidám szó és a nevető arc örömét? A derűs, fénysugaras nap örömét, a kifullasztó játékok örömét? Az édes muzsika örömét? a fényes bálterem és a táncolók örömét? A bőséges ebéd, a nagy mulatás és ivás örömét? És – ó, felsőbbrendű lelkem! Ismered a töprengés örömét? A szabad, magányos szív, az érző, szomorú szív örömét? A magányos séta örömét, a lélek fáradt már, de mégis büszke; a szenvedés és harc örömét? A kínlódást, az elragadtatást, a csendes tűnődés örömeit éjjel és nappal? A halálra-gondolás, a nagy Idő és Tér örömeit? A szebb, emelkedettebb szerelem elképzelésének profétikus gyönyörűségeit, az isteni feleséget, az édes, sírig hű, tökéletes barátságot? Minden örömödet, mindazt, ami hozzád méltó, ó, halhatatlan lélek!

[...]Apám eltökélt szándéka volt, hogy hazájába - és gyerekei életébe - elhozza a huszadik századot. Egyszer meghallottam, hogy anyám megkérdezte tőle: - A gyerekek a családon belül fognak házasságot kötni? Lélegzet-visszafojtva vártam a választ. - Nem akarom azt, hogy a fiúk elvegyék valamelyik unokatestvérüket, és bezárják az asszonyt a házunkba, és azt sem akarom, hogy a lányaimat élve eltemessék valamelyik rokon házának négy fala közé - hallottam, nagy megkönnyebbülésemre, apám válaszát. - Előbb hadd végezzék el az iskolát. Aztán majd eldönthetik, hogy mihez kezdenek az életükkel. Hasonló módon reagált arra is, amikor anyám először adta rám a burkát. Vonattal mentünk Karacsiból Larkánába, amikor anyám elővette a fekete, gézszerű anyagból készült leplet, és rám adta. - Már nem vagy kislány - mondta, árnyalatnyi sajnálkozással a hangjában. A konzervatív földbirtokoscsaládoknak ezzel az ősrégi rítusával átléptem a gyermekkor világából a felnőtt világba. De milyen kiábrándító volt ez a világ! Az ég, a fű, a virágok színe eltűnt, minden szürke és néma lett. A szememet eltakaró kelme mindent elmosódottá tett. A vonatról leszállva még a járásban is akadályozott a fejem búbjától a lábujjamig az egész testemet beborító anyag. A legkisebb fuvallattól is elzárva patakokban folyt rólam az izzadság. - Pinkie ma vette fel először a burkáját - mondta anyám apámnak, amikor Al-Murtazába értünk. Apám hosszú ideig hallgatott, majd így szólt: - Nem kell viselnie. A próféta maga mondta, hogy a legjobb fátyol az, ami a szem mögött van.* Ne a ruházata, hanem az esze és a jelleme alapján ítéljék meg. - Én lettem hát az első Bhutto lány, aki megszabadult az örök félhomályban töltött élettől.[...]

Prága utcái olyan fantáziát képeztek, amelyet alig érintett meg a huszonegyedik század – vagy akár a huszadik, esetleg a tizenkilencedik. Alkimisták és álmodozók városa volt, középkori macskakövein gólemek, misztikusok, hódító hadseregek jártak egykor. Magas házak ragyogtak aranyvessző és kárminvörös és tojáshéjkék színekben, rokokó gipszcsipkékkel díszítve, egyforma piros tetők alatt. Barokk kupolák antik reze zöldellt lágyan, és gótikus tűtornyok nyúltak az égbe, hogy felnyársalják a bukott angyalokat. A szél mágia, hegedűk emlékét sodorta, és a macskaköves utcák úgy kanyarogtak, mint megannyi patak. Mozart-parókás banditák kamarazenét játszottak az utcasarkokon, és az ablakokból marionettek lógtak, amelyektől az egész város egyetlen, nagy bábszínháznak tetszett, láthatatlan bábosokkal a bársony mögött. Mindennek fölébe tornyosult a kastély a dombtetőn, körvonalai élesek voltak, mint a tövisek. éjszaka reflektorfényben fürdött, kísértetiesen.

A gyerekek rengeteg örömmel járnak, meg minden, ahogy mondani szokták, de nagy szívfájdalommal is, folyton-folyvást, és attól tartok, ez akkor sincs másképp, ha felnőnek; de ezt már nem szokták mondani. Látjuk, hogy bizonytalanok valamiben, és ez fáj. Látjuk bennük a jó szándékot, hogy segíteni akarnak, és ki akarják venni a részüket valamiből, de nem tehetik, és ez is fáj. Fáj a derűjük, az egyszerű kis tréfáik és az átlátszó hazugságaik, a csalódásaik és az illúzióik, a reményeik és az apró baklövéseik, az ártatlanságuk, az értetlenségük, a tiszta, logikus kérdéseik, sőt még az esetleges rossz gondolataik is. Fáj, ha belegondolunk, mennyit kell még tanulniuk, hogy milyen hosszú út áll még előttük, amit senki nem taposhat ki helyettük, még ha évszázadok óta ezt tesszük is, mert értelmetlennek véljük, hogy mindenkinek a nulláról kelljen kezdenie. Ugyan mi értelme mindenkinek ugyanazokon a kellemetlenségeken és felismeréseken átesnie, örökkön-örökké?

És keressük az igazságot Lábunk elkophat hónaljig, Sej haj, fütyülve baktatunk, Igazságot keresünk, de Nem találunk még seholse. Nincsen batyunk, csak az agyunk, Betyárkodó Ábel vagyunk, Nem kérdik, hogy szívünk dög-é, Gondolatunk az ördögé, Lelkünket meg Isten fogja Sziklaszántó ostorosba. Hogyha tél van, hát didergünk S nem is tudjuk, hogy didergünk, Szemünk, fülünk lefagy együtt, Lázas szóval melengetjük, Nem hálunk soha árnyékban, Zsebünkben is csak szándék van, Magunk vagyunk: a kenyerünk, Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk, Ínség, asszony nem bir velünk, Északnak meg délnek megyünk, Koldusokkal parolázunk, Ott a tanyánk, ahol ázunk, Összenőtt már a két kezünk S nem könyörgünk, nem vétkezünk, Nagy éhünk van s nem éhezünk, Mindig korábban érkezünk, Szájunkra a jövő hágott, Kiáltunk emberebb világot, Szeretetet, szabadságot, Szél a lábunk, arcunk áldott, Nézünk minden követ, ágot, Ahol utat ki se vágott, Sej haj, dallal, jó vigasszal, Asztaltalan szómalaszttal Keressük az igazságot.

Egy érdekes kísérlet tanúsága szerint a választótáborok éles elkülönülése különösen rosszat tesz az érveken alapuló döntésnek, ugyanis ilyenkor a választól alapvetően a pártkötődéseik, és nem észérvek alapján döntenek. Druckman és szerzőtársai (2013) kísérletükben egy, a választók és a pártok körében sem egyértelmű megítélésű, de fontos és gyakran napirenden lévő ügyben, a tengeri olajfúrótornyok építése kérdésében különböző érveket tartalmazó leírásokat adtak a kísérleti alanyoknak. A résztvevők egy részét arról tájékoztatták, hogy a kérdésben a döntéshozók pártos alapon megosztottak, és a szavazók nagy része ugyanazon az állásponton van, mint amelyiken a pártjaik. A csoport másik része viszont úgy tudta, hogy a pártok és választóik nem különülnek el élesen a kérdésben. Emellett változó erősségű pró-kontra érvpárokat ismertettek a kérdés kapcsán, végül a kísérleti részvevők álláspontját kérdezték. Az eredményeik azt mutatták, hogy a nem polarizáltnak beállított környezetben a pártos gondolatmankók működése csak akkor lép életbe, ha az érvek hasonló erősségűek. Egyébként az erősebb érvek a választókat meggyőzik, még ha ellenkeznek is a pártos beállítódással. A polarizáltnak beállított környezetben viszont egyértelműen a párt álláspontja számít: ha azt gyenge érvekkel támogatjuk, még erős érvek ellenében is hajlamosak a választók a párt álláspontját támogatni, ha azt hallják, hogy a kérdésben erős a táborok közti megosztottság, viszont a táboron belüli vélemények konzisztensek. Ebből az következik, hogy minél polarizáltabb a politikai környezet - abban az értelemben, hogy egymástól mennyire élesen különülnek el a táborok -, annál nagyobbat hibázunk, ha azt feltételezzük, hogy a szavazók valamilyen eredendően létező preferenciákat fognak képviselni, vagy ha azt várjuk, hogy az érvek és a politikai viták jobb minőségű döntéshez vezetnek. Bizonyos reménykedésre adhat okot viszont, hogy nem polarizált környezetben az erősebb érvek képesek voltak meggyőzni a választókat a pártjuk véleménye ellenében.

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott, és simogatta a vizes kabátját. De akkor elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját, és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle: - Jó volt? Nemecsek ráemelte nagy kék szemét, és felelt. - Jó volt - mondta csöndesen, és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni, és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A múltkor magamtól pottyantam a vízbe, akkor is láttalak a szigeten az idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is meg holnapután is! Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a Múzeum-kertben, mert ők voltak az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni... ott... Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép szőke kis fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott, és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz...

Mondanom kell valamit a félelemről. Ez az élet egyetlen igazi ellensége. Csak a félelem tudja legyőzni az életet. Okos, alattomos ellenség, én aztán tudom. Nincs benne tisztesség, kímélet, nem ismer törvényt, sem illendőséget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengébb pontjára támad, tévedhetetlenül, könnyedén megtalálja. Mindig az agyban kezdődik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak érezzük magunkat. Aztán a félelem, a csendes kétség mezébe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kém. A kétség találkozik a hitetlenséggel, és a hitetlenség megpróbálja kilökni. De a hitetlenség szegényesen felfegyverzett gyalogos katona. A kétség könnyedén elintézi. Az ember szorongani kezd. Jön az ésszerűség, hogy harcoljon értünk. Megnyugszunk. Az ésszerűség fel van szerelve a legújabb haditechnikával. De csodálkozásunkra, a magasabb rendű taktika és sok vitathatatlan győzelem ellenére az ésszerűséget leterítik. Érezzük, hogy gyengülünk, ingadozunk. Szorongásunk rémületté változik. A félelem ezután teljesen a testünk felé fordul, amely tudja, hogy szörnyű nagy baj van. A tüdőnk már elrepült, mint egy madár, a beleink elsiklottak, mint egy kígyó. Most a nyelv roskad össze holtan, mint egy oposszum, állkapcsaink pedig egy helyben vágtatnak. A fülünk megsüketül. Izmaink reszketni kezdenek, mintha maláriát kaptak volna, és a térdünk úgy remeg, mintha táncolna. És ugyanez történik a testünk többi részével. Minden részünk, a neki legalkalmasabb módon, szétesik. Csak a szemünk működik jól. Mindig megfelelő figyelemmel kíséri a félelmet. Elhamarkodott döntéseket hozunk. Elűzzük legutolsó szövetségeseinket: a reményt és a bizalmat. És máris legyőztük magunkat. Á félelem, ami végtére csak egy érzet, diadalmaskodott rajtunk. Nehéz a dolgot szavakba foglalni. Mert a félelem, az igazi félelem, ami alapjainkban ráz meg, amit akkor érzünk, ha szemtől szembe kell állnunk halandó végünkkel, úgy befészkeli magát az emlékezetbe, mint az üszök: igyekszik mindent elrohasztani, még a szavakat is, amelyekkel beszélnénk róla. Épp ezért küzdenünk kell, hogy kifejezhessük. Keményen küzdenünk kell, hogy a szavak fényével rávilágítsunk. Mert ha nem küzdünk, ha a félelmünk szótlan sötétséggé válik, amelyet elkerülünk, amelyet talán még elfelejtenünk is sikerül, kitesszük magunkat a félelem újabb támadásainak, mert igazából sohasem szálltunk szembe az ellenféllel, amely legyőzött bennünket.

… a város lázrózsái elsötétültek és bíborszínre fakadtak, hirtelen az egész világ hervadni és feketedni kezdett, s csakhamar kavargó szürkületet bocsátott ki magából, mely megfertőzött mindent. Álnokul és mérgezőn terjedt a szürkület e ragálya körös-körül, egyik dologról a másikra szállt, s amihez hozzáért, az nyomban elkorhadt, megfeketedett, porrá foszlott. Az emberek halk riadalomban menekültek előle, ám hirtelen utolérte őket is ez a lepra, sötét kiütéssel ütött ki a homlokukon, s elveszítették arcukat, nagy, alaktalan foltokban hullott le róluk az arcuk, s így mentek tovább, immár arcvonások nélkül, szem nélkül, egyik álarcot a másik után veszítve el útközben — csak úgy hemzsegtek az eldobott, menekülésük nyomán elszórt lárvák a szürkületben. Azután korhadó fekete kéreg kezdett bevonni mindent, melyről nagy cafatokban, beteges varokban hámlott le a sötétség. S míg alant minden fellazult és semmivé lett ebben a halk kavarodásban, a gyors bomlás pánikjában, fönt megmaradt és egyre magasabbra nőtt az alkonypír hallgatag riadója, s milliók halk, csengő csiripelése remegett benne, millió láthatatlan őacsirta szárnybontása duzzasztotta, melyek együtt repültek egy ezüstös, nagy végtelenségbe. Azután hirtelen mégis éjszaka volt — nagy éjszaka, melyet még tovább növelt, tágított a szél fuvallata.

Herbert mindenkinek, akivel csak megismerkedett, természetesen megmondta, hogy náci és antiszemita volt, hogy viszont utóbb „a történelem fölnyitotta a szemét". Közben még egy nappal azelőtt, hogy az amerikaiak bevonultak Bonnba, ott gyakorlatoztatta a srácokat a parkunkban, azzal, hogy: – Amint meglátod az első büdös zsidót, beleereszted ezt a micsodát. – Engem az anyám jour fixe-ein a hazatért emigránsoknak az ártalmatlansága idegesített. Annyira meghatotta őket az a töméntelen bűnbánat meg világgá kürtölt demokrata hitvallás, hogy egymást érték a testvéresülések és az egymás nyakába borulások. Nem jöttek ezek rá arra, hogy a rémségek titka a részletekben búvik meg. Nagy dolgokat megbánni gyerekjáték: politikai tévedést, házasságtörést, gyilkosságot, antiszemitizmust – de ki bocsát meg kinek, ki ért meg részleteket? Brühlnek és Herbert Kalicknak azt a pillantását, ahogy apámra néztek, amikor ő a vállamra tette a kezét, vagy Herbert Kalicknak azt, amikor tajtékzó dühvel verte az asztalunkat, rám meresztette azt a holt szemét, és azt mondta: – Keménység, könyörtelen keménység –, vagy ahogy grabancon kapta Götz Buchelt, és odalökte a felsősök elé, s azt mondta, bár a tanítójuk halkan tiltakozott: – Ezt nézzétek meg: hát ha ez nem zsidó?! – Túl sok pillanatot őriz az emlékezetem, túl sok részletet, apróságot – és a szeme se változott meg Herbertnek.

[...] Másnap, korán reggel feketében, halkan beszélgetve haladt egy csoport Erdély legszebb parkjában, Kolozsvár híres Házsongárdi temetőjében. Ilona grófnét, Erdély egyik utolsó nagyasszonyát temették a családi kriptába. A kripta így vagy úgy átvészelte a háborúkat és a társadalmi egyenlőtlenségeket még a halál kertjében is gyakran korrigálni akaró rendszert, ami a sírboltok többségét lebontatta. Ilona nénit sokan szerették Kolozsváron. Sokan voltak a temetésén is. Sokan sokfelől. Anna fejében emlékek és mesék keveredtek. Ilona nénin nem változtatott az sem, hogy a kitelepítés után a ládagyárban az utcalányokkal együtt szegezte a gyalulatlan deszkát. A lányokat a rendszer igyekezett a csomagolóipar piaci igényeinek kiszolgálására átnevelni, Ilona nénit pedig valószínűleg a grófnék rendszerbomlasztó délutáni teázási szokásáról gondolták leszoktatni a ládaszegezéssel. Ilona néni pedig igazán nem volt egy kizsákmányoló alkat, a főkomornyikra is szó nélkül ráhagyta, amikor az foghegyről szólt vissza, hogy márpedig itt a szőnyeg alatt soha nem volt és nem is lesz vikszolás. Mondta ezt a madarasi kastélyban, ahová Ilona néni igen fiatalon férjhez ment, oly fiatalon, hogy vagy a vikszolás rendeltetését, vagy a főkomornyik helyzetét nem tudta bemérni elsőre, és valószínűleg másodikra sem, mert a padló maradt kopott, színtelen a hallban a nagy perzsaszőnyeg alatt, ahogy addig is. Ilona néni mindenesetre később, amikor úgy alakult, a ládagyárban, már egyáltalán nem kérdezősködött. Egy idő után a lányok is tisztelték és szerették, s ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha Ilona néni kiment friss levegőt szívni a cigarettaszünetben, akkor a gyárudvaron szivarozó lányok nem káromkodtak, és nem mesélték egymásnak szórakoztatásul szaftos múltjuk kellemes vagy kellemetlen emlékeit. Egy-két nap után már arrébb mentek, hogy Ilona néninek ne kelljen végighallgatnia, ha ilyesmi forszírozódott tematikailag, mert csak úgy maguktól, rendszerellenesen szégyellték előtte mondani. Később inkább maradtak, és másról beszéltek, igyekezve, hogy kerüljék a szokásos jelzős szerkezeteket és kötőszavakat. Nem akarták megbántani azzal, hogy magára hagyják. Pedig Ilona néni nem szólt, nem kért, csendben elviselte, ha eleinte még a jelenlétében el-elcsattantak liezonok plasztikus slusszpoénjai. Ilona néni mindig mosolygott, és néha elmondta, ha kérdezték előző életéről, hogy úrinő este hat előtt nem visel briliánst. Kivéve a jegygyűrűjét. Hamisat meg semmikor sem. Hogy a csipkét nem hajtogatják, mert törik, a damasztot nem keményítik, hanem frissen áztatják-vasalják, mielőtt használják, mert meglátszik a hajtogatás éle. Később, a nyolcvanas években, amikor már jegyre adták a kenyeret, vajat Kolozsváron – húst még jegyre sem –, [...]