Meg Whitman Quotes

The price of inaction is far greater than the cost of a mistake

This isn’t about auctions,’ said Meg Whitman, the chief executive of eBay, ‘in fact it’s not about economic warfare. It’s the opposite.’ It was survival of the nicest.

Success happens when good people with good intentions cooperate and work together over a shared interest. Believing that people are basically good is what fuels most inspired individuals. Cynics and pessimists do not change the world.

Sétáljunk tova ketten a többitől; Most együtt vagyunk szemtől-szembe, hagyd abba a ceremóniát, Jer! tedd meg nekem, amit még nem tettél meg senkinek – Mondd el nekem az egész történetet, Mondd el nekem, amit nem mondanál el fivérednek, feleségednek, férjednek, vagy az orvosodnak.

We believe people are basically good. We recognize and respect everyone as a unique individual. We believe everyone has something to contribute. We encourage people to treat others the way they want to be treated. We believe that an honest, open environment can bring out the best in people.

Örömmel fogadom el, amit ajándékoztok nekem, Kevéske élelmet, kunyhót és kertet, kis pénzt, amikor légyottozok verseimmel, Vendégszobát és reggelit, amikor bejárom az Államokat – miért volnának szégyenemre ezek az ajándékok? miért kellene dobra verni? Mert nem az vagyok én sem, aki ne adakoznék férfinak és nőnek, Hiszen bármely férfinak és nőnek én nyitom meg az utat a világegyetem ajándékaihoz.

Egy résen át elkapott kép: Munkások és kocsisok tömege egy ivó szobájában a kályha körül, késő téli éjszakán: én meg észrevétlenül ülök egy sarokban: Csendesen közeledik hozzám egy ifjú, akit szeretek és aki engem szeret, majd leül mellém, hogy megfoghassa kezem, A járás-kelés, ivászat, káromkodás és trágár tréfa közepette Sokáig együtt ülünk mi ketten, megelégedetten, boldogan, keveset szólunk, talán egy árva szót sem.

Az a legbölcsebb, aki a legóvatosabb, Csupán az nyer, aki eléggé messze megy. Bármely dolog kellőleg meg van alapozva, ha meg van alapozva, az, ami létrehozza és ami folytatásáról gondoskodik. Ha a Tábornok lelkében van egy hadsereg, akkor jó hadserege van; Akár férfi, akár nő, akkor boldog, ha lélekben boldog, De én mondom nektek, boldogok nem lehettek mások által, mint ahogy csak általatok jöhet világra a ti gyermeketek.

Amikor olvastam a könyvet, a híres életrajzot, Így szóltam, ennyi csupán, amit a szerző egy ember életének nevez? Ha meghalok és eltűnök, az én életemet is így írja meg valaki? (Valójában, mit is tudhat meg bárki az én életemről? Jómagam is gyakran azt hiszem, hogy vajmi keveset, vagy semmit sem tudok az én valódi életemről, Legföljebb néhány jelzést, szórványos, halovány útmutatást és kerülő-utat Lelhetek a magam használatára, hogy nyomon kövessem itt.)

Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek, olyan békések és szerények, Soká, soká állok és nézem őket. Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon, Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket, Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával, Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás tébolya, Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb élt fajtájabeli előtt, Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész földkerekségen. Így mutatják meg, hogy rokonaim és én elfogadom őket, Jeleket hoznak nekem magamról, nyilvánvalóan kimutatják, hogy birtokában vannak azoknak.

Ülök és nézem a világ minden bánatát, minden elnyomást és szégyent, Hallom a tetteik után lelkifurdalás közt gyötrődő fiatalemberek titkos, görcsös zokogását, Látom a szegényes életben az anyát, akit gyerekei bántanak, s meghal elhagyottan, csonttá fogyva, kétségbeesetten, Látom a feleséget, akit férje bánt, látom a fiatal nők áruló csábítóit, Észreveszem a féltékenység mardosását, a rejtőzni törekvő, viszonzatlan szerelmet, látom a föld e látványait, Látom a csata, a dögvész, a zsarnokság művét, látom a vértanúkat, a foglyokat, Figyelem az éhínséget a tengeren, a tengerészeket, akik sorsot vetnek, kit öljenek meg, hogy megmentsék a többiek életét, Figyelem a sértést, a megalázást, ahogy a pimaszok bánnak a munkással, a szegénnyel, a négerrel meg a többivel, Ülök és nézem mindezt az aljasságot, végtelen haláltusát, És látom és hallom és hallgatok.

Ti gonosztevők a bíróság előtt, Ti börtöncellákba zárt fegyencek, ti elítélt, megvasalt, bilincsbevert gyilkosok, Ki vagyok én, hogy felettem nem ítélkeznek és nem vetnek börtönbe? Nekem, aki éppoly kegyetlen és sátáni vagyok, mint bárki közületek, miért nincs vasban a csuklóm, és miért nem bilincsbevert a bokám? Ti ringyók, utcán lófrálók s a szobák mélyén paráználkodók, Ki vagyok én, hogy titeket romlottabbnak nevezzelek magamnál? Ó, elzüllöttek! Fennhangon kiáltom: Beismerem! Megvallom! (Ó, csodálóim, ne dicsérjetek — ne hízelegjetek — megborzadok tőle. Én látom, amit ti nem láttok — én tudom, amit ti nem tudtok.) Mellkasomba zártan fekszem, szennyben fuldokolva, E mögött a közömbösnek látszó arc mögött a pokol örvénylik, Kéjvágy és elvetemültség nem idegen tőlem, Parázsló szeretettel járok a bűnösök között, Ügy érzem, közülük való vagyok – magam is a bűnözők és ringyók közé tartozom, Többé nem tagadom meg őket – hogyan is tagadhatnám meg önmagam?

Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia, Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző, Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött, sem rajtuk kívül, Éppoly szerény, mint szerénytelen. Csavarjátok le a zárat az ajtókról! Csavarjátok ki sarkaikból még az ajtókat is! Ha ki mást lealáz, engem aláz le, Ha mit tesznek és mondanak, végül is engem érint. Rajtam hömpölyög át az áram, rajtam az ár és a mutató! Én mondom ki az ős jelszót, én adom meg a demokrácia jelét, Istenemre, semmit sem fogadok el, amit bárki meg nem kaphat hasonló feltételekkel. Rajtam hatol át sok régen elnémult hang, Véget nem érő rab- és rabszolganemzedékek hangjai, Betegek és elcsüggedtek és tolvajok és törpék hangjai, Felkészülődések és gyarapodások körforgásának hangjai, És a csillagokat egybekötő fonalak és anyaméhek és nemzősejtek hangjai, És azok jogainak hangjai, akiket mások letepertek, A torzalakúak, bohók, laposak, balgák, megvetettek hangjai, Légbeli köd, ganajtúró bogarakéi.

Bárki vagy is, félek, álmok ösvényein tévelyegsz, Félek, hogy amit valónak vélsz ma, kipereg kezedből, lábad alól, Hisz tünedeznek rólad s mellőled máris vonásaid, örömeid, szavaid, házad, mesterséged, szokásod, bolondozásod, öltözeted, bűneid, Feltűnik elém igazi lelked és tested, Az lép elő az ügyeidből, a kereskedés, az üzlet, a munka, a gazdaság, a ruha, a ház, a csere-bere, az evés-ivás, a szenvedés, a halál mögül. Bárki vagy is, most rád teszem a kezem, hogy te légy a versem, Mozdulatlan ajkkal súgom füledbe, Sok férfit és nőt szerettem, de nálad jobban senkit se szerettem. Oh sokáig voltam tétova és szótalan, Régóta egyenest feléd kellett volna irányítanom utam, Csak téged kellett volna emlegetnem, csak téged kellett volna énekelnem. Most odahagyok mindent, megindulok és himnuszodat zengem, Senki nem értett meg téged, csak én értelek meg téged, Senki sem adott neked igazat, tenmagad sem adtál igazat magadnak, Senki nem látott tökéletesnek, csak én látok tökéletességet benned, Mindenki el akart nyomni, csak én nem egyezem bele, hogy elnyomjanak, Csak én nem rakok föléd gazdát, urat, elöljárót, istent – kivéve azt, akit te mélyen önmagadban hordozol.

Mikor e kései órán a szürkületben egyedül üldögélek s az égő tölgy lángja lobog, Régmúlt háborús jeleneteken elmélkedem – számtalan, eltemetett ismeretlen katonán, Az üres neveken, olyanokon, melyeket nem írtak sem égre, sem tengerre, a vissza-nem-térteken, A csata utáni kurta békén, zord, hantoló osztagokon, Egész Amerikából, Északról, Délről, Keletről, Nyugatról, ahonnan jöttek, mély árkokba összegyűjtött halottakon: Az erdős Maine-en, Új Anglia farmjain, a termékeny Pennsylvanián, Illinoison, Ohion, A mérhetetlen Nyugaton, Virginián, Délen, Carolinákon, Texason, (Még itt is, szobám árnyékaiban és homályos fényei közt, a halk, lobogó lángokban, Ismét látom a délceg, bátran támadó sorokat, amint felmagasodnak – hallom a hadseregek ritmikus menetét;) Nektek énekelem most ezt a dalt, mindnyájatoknak – ti meg-nem-örökített nevek – a háború sötét hagyatéka, Villanjon fel ebben a dalban a régen elhanyagolt kötelesség – bennem összegyűlt misztikus névsorotok, Minden nevet felidézek a sötétségből és a halottak hamvaiból, Mélyen a szívembe véslek ezentúl benneteket, hogy sokáig emlékezzem, A ti ismeretlen neveitek misztikus soraira, akár Északról, akár Délről jöttetek, E szürkületi dalban éltek ti tovább, szeretettel bebalzsamozva.

Gyönyörűek az alvók, a ruhátlanul heverők, A ruhátlan heverők kéz a kézben ömölnek át a kerek földön, kelettől nyugatig, Kéz a kézben az ázsiai és az afrikai, kéz a kézben az európai és az amerikai, Meztelen karjával öleli át a lány szeretője mellét, gerjedelem nélkül tapadnak egymáshoz, a szerető kedvese nyakára tapasztja ajkát, Az apa mérhetetlen szeretettel tartja karjában felnőtt vagy neveletlen fiát, és a fiú mérhetetlen szeretettel tartja karjában az apját, Az anya fehér haja leánya fehér csuklóján ragyog, A fiú egyszerre lélegzik a felnőtt emberrel, barát a barátba karol, Az iskolás megcsókolja a tanítót és a tanító az iskolást, kiengesztelődik a megbántott, A rabszolga szava egy a gazda szavával, rabszolgájának köszön a gazda, Kilép a börtönből a bűnös, az elmebajos épelméjű lesz, megszabadulnak fájdalmuktól a betegek, Megszűnik az izzadság és a láz, a beteg torok ismét egészséges, a tüdővészes tüdeje rendbe jön, a szegény gondterhelt lélek megszabadul a gondtól, A reumabeteg ízületei oly lágyan mozognak, mint valamikor, könnyebben, mint valaha, Görcsök és fájdalmak fölengednek, újra járnak a bénák, És a vízkórosak, a görcsben fetrengők, a vértolulásosak magukhoz térnek jóerőben, Elhagyják az üdítő éjszakát, a gyógyító éjt, és felébrednek. Elhagyom én is az éjt, Egy ideig távol leszek tőled, ó, éjszaka, de ismét visszatérek hozzád és szeretlek. Miért féljek, hogy rád bízom magam? Nem félek, te voltál, aki továbbvittél, és jól vittél, Szeretem a gazdag, iramló nappalt, de nem hagyom el azt, akiben oly sokáig fekszem, Nem tudom, hogyan jöttem el tőled és nem tudom, hova térek veled, de tudom azt, hogy jól jöttem el és jól távozom el. Csak egyszer állok meg az éjben és jókor ébredek föl, Pontosan hagyom el a nappalt, ó, anyám, és pontosan térek vissza hozzád.

Meg Whitman