“
Ott, a kocsmában zavarosan magyaráztam, hogy a szépségnek azért másik oldala is van, hogy kapcsolatunk ezzel a szép tájjal, ezzel a szép veknivel azon is múlik, mennyire képes szeretni az ember azt is, ami kellemetlen, sivár, mennyire képes szeretni ezt a tájat esős óráiban és napjaiban, amikor korán sötétedik, amikor az ember bent ül a kályhánál és azt hiszi, tíz óra elmúlt, pedig még csak fél hét van, mennyire képes szeretni azt, hogy egyszerre csak önmagával beszél, hogy megszólítja a lovacskát, a kutyát, a macskát meg a kecskét, hogy legszívesebben egyedül van és önmagával társalog, először csak szép halkan, amolyan mozit játszik, hagyja leperegni a múlt képeit, de később, mint ahogy az velem is történt, megszólítja önmagát, tanácsot ad önmagának, kérdezősködik és kérdéseket tesz fel, kihallgatja önmagát, hogy kiszedje magából a legmélyebb titkot, s mint az ügyész, benyújtja maga ellen a vádiratot és védekezik, és ekképpen, az önmagával folytatott, váltakozó párbeszéddel eljut az élet értelméig, nem ahhoz, ami volt és régen történt, hanem előrenézve, hogy milyen utat tett meg, és milyen az, ami előtte áll, és vajon jut-e még rá idő, hogy az elmélkedéssel olyan nyugalmat nyerjen, ami mentessé teszi a vágytól, hogy elmeneküljön a magány elől, a leglényegibb kérdések elől, amelyek feltevésére kell hogy ereje és bátorsága legyen az embernek… így aztán én, az útkaparó, aki minden szombaton estig a kocsmában ültem, minél tovább üldögéltem ott, annál jobban kiadtam magam az embereknek, annál többet gondoltam a kocsma előtt álldogáló lovacskámra, a szikrázó magányra új otthonomban, láttam, hogyan árnyékolják be nekem az emberek azt, amit látni és tudni akartam, hogy csak szórakoznak, ahogyan egykor én is szórakoztam, hogy mindegyikük húzza-halasztja a kérdést, amit egyszer fel kell tennie, ha lesz olyan szerencsés, hogy halála előtt jut még rá ideje…
”
”