Imre Nagy Quotes

Adesea se gindea la discursul rostit de Dubcek la posturile de radio dupa intoarcerea sa de la Moscova. Nu-si mai amintea nimic din spuselel lui, dar ii mai rasuna si acum in ureche vocea aceea tremuratoare. Se gindea la soarta lui : niste soldati straini l-au arestat in propria sa tara, pe el, seful unui stat suveran, l-au ridicat, l-au tinut sechestrat timp de patru zile, undeva in muntii Ucrainei, l-au facut sa inteleaga ca va fi impuscat, asa cum fusese impuscat, cu doisprezece ani in urma, precursorul sau maghiar Imre Nagy, apoi l-au transferat la Moscova, i s-a poruncit sa se imbaieze, sa se barbiereasca, sa se imbrace, sa-si puna cravata, l-au anuntat ca nu mai era destinat plutonului de executie, ca trebuia sa se considere in continuare seful statului, l-au asezat la o masa in fata cu Brejnev si l-au constrins sa negocieze.

The Soviets replaced him with a non-Jewish figure, Imre Nagy. Nagy was a Communist, but a reformer rather than a Stalinist. He had stood out from the beginning of his political career, when in the 1920s he had been sent to prison for his Communist beliefs and had arrived there wearing a bowler hat. “A Communist with bowler hat!” exclaimed the Hungarian journalist Tibor Méray. “He must be a different kind of Communist.”6 Later, he got into trouble with his party for refusing to stand at attention when “The Internationale” was played. It had been suggested in the press and in American State Department documents that he could be a Hungarian version of Josip Broz Tito, the charismatic president of Yugoslavia: unique among Eastern Bloc leaders for publicly splitting from Stalin’s Soviet Union.

As Boris Yeltsin was to acknowledge many years later, in a speech to the Hungarian Parliament on November 11th 1992, ‘The tragedy of 1956 . . . will forever remain an indelible spot on the Soviet regime.’ But that was nothing when compared with the cost the Soviets had imposed on their victims. Thirty-three years later, on June 16th 1989, in a Budapest celebrating its transition to freedom, hundreds of thousands of Hungarians took part in another ceremonial reburial: this time of Imre Nagy and his colleagues. One of the speakers over Nagy’s grave was the young Viktor Orbán, future Prime Minister of his country. ‘It is a direct consequence of the bloody repression of the Revolution,’ he told the assembled crowds, ‘that we have had to assume the burden of insolvency and reach for a way out of the Asiatic dead end into which we were pushed. Truly, the Hungarian Socialist Workers’ Party robbed today’s youth of its future in 1956.

„Az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé” – mondja Dosztojevszkij parabolájában a nagy inkvizítor -," és azt mondják nekünk: „Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket.” És amikor Aljosa Karamazov megkérdi bátyját, a történet mesélőjét, hogy az inkvizítor gúnyolódik-e, Iván így felel: „Egy csöppet sem. Éppenséggel érdemül tudja be magának és társainak, hogy végre-valahára legyőzték a szabadságot, és ezt azért tették, hogy boldoggá tegyék az embereket.” Igen, hogy boldoggá tegyék őket, mert „az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság!” (Ford. Makai Imre) Semmi, kivéve a szabadság hiánya, mert amikor rosszul mennek a dolgok, csökkentik a fejadagot, a rabszolgahajcsárok egyre többet követelnek, a földről felszállni nem tudó dodók ismét zajosan követelik majd a szárnyukat, hogy aztán megint csak lemondjanak róla, amikor jobbra fordulnak a dolgok, és a dodótartók elnézőbbek és nagylelkűbbek lesznek. A fiatalok, akik most becsmérlően vélekednek a demokráciáról, szabadságharcosok lesznek, amikor majd felnőnek. Az „Adjatok tévét és hamburgert, de tartsátok meg nyugodtan a szabadsággal járó felelősséget!” – kiáltás megváltozott körülmények között „Szabadság vagy halál!” – kiáltássá válhat. Egy ilyen forradalom kitörése részben azon erők közrejátszásának lesz köszönhető, amelyeket még a leghatalmasabb uralkodók sem tudnak irányítani, részben azon uralkodók tehetetlenségének, akik képtelenek eredményesen bevetni a tudománytól és technológiától a jövendő tirannusnak adott gondolatmanipuláló eszközeiket. Ha azt vesszük, milyen keveset tudtak és milyen kevéssé hathatós eszközök birtokában voltak, az előző korok nagy inkvizítorai meglepően sokra jutottak. De utódaik, a jövő jól tájékozott, minden tekintetben tudományos alapokon dolgozó diktátorai kétségtelen még többre jutnak majd.

Kertész Imre Nobel-díját, a díjat messzemenően megérdemlő alkotón kívül, olyan magyar politikai rendszer is kapta, amelyet a díjat odaítélő nemzetközi – nyugati – közösség ebben a pillanatban éppen – átmenetileg – elfogad. Hiába voltak nekünk hatalmas alkotóink korábban: Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Krúdy, Radnóti vagy Móricz Zsigmond, nem részesülhettek az őket méltán megillető díjból, mert a nyugatiak vagy az Osztrák–Magyar Monarchiát, vagy a Horthy-rendszert semmiképp sem akarták elismerésben részesíteni; azt is mondhatnám, hogy ahol lehetett, büntették. És nem akarták elismerésben részesíteni az ötvenhatos, a Nyugat által példaszerűen cserbenhagyott magyar szabadságharcot leverő Kádár-rendszert sem, következésképpen a bevezetőben említett, Kertész Imrével egy időben élő, nagy-nagy alkotók sem kaphattak Nobel-díjat, holott egytől egyig megérdemelték volna. A politikai gondolkodás nem tud a Szellemről, vagy ha tud is valamicskét, csak a politikával párosítva képes felfogni. A nyugatiaknak fogalmuk sincs arról, milyen is ama helyzet, midőn egy nagy alkotó nem politikailag, hanem szellemileg ellenzéki, maguk az ilyen helyzetet immár sok-sok évtizede nem tapasztalván. Nem sejtik, hogy egy alkotót az a politikai rendszer, amelyben élnie adatik, alkalomadtán egyáltalán nem minősíti; a nyugatiak ma már nem tudnak a szuverén egyénről, mert az az iparrá vált mai művészeti termelésbe egyszerűen nem fér bele.

- Én nem Shakespeare tehetségéről beszéltem, Aranka kedves - mondja Sas Béla indulatosan -, hanem arról, hogy drámát írni nem lehet máshol, csakis győztes nagyhatalomban. Arról van szó ugyanis, hogy rájöttem: a drámairodalom nagy korszakai egybeesnek azokkal a korszakokkal, amikor egyetlen állam uralkodott az ismert világban. A görög dráma, kedves Aranka, akkor lett nagy, amikor már legyőzték a perzsákat, és nem volt már többé külső fenyegetés. Az angol dráma is akkor lett nagy, amikor Anglia lett az egyetlen erős nagyhatalom az akkor ismert egész világban, amikor már megverték a spanyolokat és belül is konszolidálódtak. Ez, kedves aranka, rendkívül fontos. Csakis a külső veszély által nem fenyegetett nagyhatalomban lehetséges a demokrácia, és ami ezzel jár: a színházművészet.De nehogy azt gondolja, kedves Aranka, hogy számomra a demokrácia az álmok, vagy éppen az államok netovábbja. Én, kedves Aranka, a demokráciát éppúgy megvetem, mint a diktatúrát, mert mind a kettő embertelen a maga módján. Mind a kettő ronda marakodás, csak éppen a demokráciában még senki sem elég erős, hogy kikészítse a másikat, a diktatúrában pedig csak egyetlen vékony réteg erős, a többi meg gyenge. Ebből, ugye, az is következik, hogy a kettő között alig van differencia. Igen, csak éppen a színházművészethez demokrácia szükséges. Tévedés ne essék, kedves Aranka, nem mintha a számomra olyan fontos lenne, van-e valahol jó színház vagy nincsen. Ha nincs, az se baj. De az összefüggést meg kell állapítanom, ezért vagyok tudós. Az összefüggések érdekelnek. Mert úgy áll a dolog, hogy ha egy országban el kell kenni a belső ellentéteket, sőt, ezek az ellentétek meg sem nyilvánulhatnak a maguk eredeti formájában, lévén hogy a külső nyomás eleve deformálja őket. A demokrácia, tehát a szemben álló csoportok hatalomért folytatott marakodása ilyenkor csorbát szenved, mert muszáj nekik összefogniuk a külső veszély elhárítására. Amikor az egymást olthatatlanul gyűlölő csoportok egymás kebelére omlanak, mert ezt kívánja saját, jól felfogott életösztönük, akkor bizony nincsen dráma. Akkor hazafias színház van, amely rosszabb, mintha nem lenne. Tessék megnézni Kisfaludy darabjait. Tessék kérem megnézni a lengyel romantikusok drámáit. Siralmas, hogy tehetséges emberek mit művelnek csak azért, mert muszáj nekik a nemzetükért harcolniuk. De amikor egy erős ország már kivívta magának a világhegemóniát, akkor megengedheti magának, hogy mindenki hanyatt-homlok egymás torkának essék. Akkor Katona József se kenné el a dolgokat, meg szegény Vörösmarty se írna hazafias drámákat, és Madách Imre se engedne meg magának olyan laposságot, mint például a Mózes. Mármint akkor, ha Magyarország nagyhatalom lenne, vagyis lett volna. Amikor megengedhető az anarchia, akkor van színház. Felhívom a figyelmét, kedves Aranka, hogy a történelem, mint már pedzettem, kevés világhegemóniát ismer: a görögöt, a rómait, az angolt és egy kevéssé a franciát. Ez utóbbi nem volt igazi. Nem feltűnő, hogy a legjobb drámákat ezekben a korokban írták?