Igaz Quotes

Cezary egy hatalmas íróasztal mögött ült, előtte laptop, néhány vaskos mappa, pénzkötegek, egy pohár, meg egy üveg vodka. Sötétszürke öltönyt viselt, jobb karján aranyóra, rövid, vaskos ujjai közül kettőn gyűrű. A feje kopaszra borotválva – a homlokától a tarkójáig erősen megritkult a haja, évek óta borotválta a fejét - jobb orcáján, a szája sarkától egészen a füléig egy halvány, vékony heg húzódott. Arcát alig látható borosta fedte. Karjait lazán, de méltóságteljesen pihentette az íróasztal mögötti bőrfotel karfáin, tekintetéről csak úgy áradt az öntudat, a fölényesség. Igaz, minden oka megvolt rá, hogy így tegyen. Úgy ült, akár egy trónuson. Tekintélyt parancsoló jelenség volt.

– Ez nem igaz! Tizenegyedikes diákok vagytok! Az egyiknek pisilnie kell, a másik hányni fog, a harmadik élesztőt eszik… – csóválta a fejét Máday, aztán, amikor leesett neki, hogy mit mondott, Zsolti felé kapta a fejét. – Mit művelsz? Azonnal tedd azt le, mert rosszul leszel!

Az igazság többet nyer azoknak a tévedéseivel, akik kellő felkészülés után a maguk fejével gondolkodnak, mint azoknak az igaz vélekedéseivel, akik csupán azért vélekednek így, mert nem hajlandók magukat gondolkodással gyötörni.

– Azzal együtt megpróbáltam – mondja. – Annyi azért kitellett tőlem, a büdös istenit, hogy megpróbáltam, nem igaz?

A világ nem egyszerűen olyan, amilyen. Olyan, amilyennek felfogjuk, nem? S azzal, hogy valamit felfogunk, valamit hozzá is teszünk, nem igaz? Nem válik-e ettől történetté az élet is?

– Az egész nyolcadik évfolyamban azzal csúfoltak, hogy magángimibe csak nyomik járnak – mondtam, mire anyu végre felnézett. – Ez nem igaz! Apád is magángimnáziumba járt! – érvelt, mire mindketten átnéztünk a konyhapulton, a nappaliban ülő apu irányába. – Jó, ez nem volt jó példa – rázta meg a fejét anyu némi töprengés után.

Szerzetesek, vannak tanulatlan, közönséges emberek, akik nem gondolnak a nemes dolgokkal, nem hallottak a nemes tanról, járatlanok a nemes tanban; nem gondolnak az igaz emberekkel, nem hallottak az igaz emberek viselkedéséről, járatlanok az igaz ember viselkedésében. Az ilyenek nem ismerik fel a fontos tanokat, nem ismerik fel a fölösleges tanokat. Mivel nem ismerik fel a fontos tanokat, és nem ismerik fel a fölösleges tanokat, a fölösleges tanokkal foglalkoznak, és a fontos tanokkal nem foglalkoznak. Melyek azok a fölösleges tanok, szerzetesek, amelyekkel foglalkoznak? Ha egy tannal való foglalkozás következtében feltámad a még fel nem támadt örömvágy indulata, a már feltámadt örömvágy indulata pedig erősödik, feltámad a még fel nem támadt létezni vágyás indulata, a már feltámadt létezni vágyás indulata pedig erősödik, feltámad a még fel nem támadt balgaság indulata, a már feltámadt balgaság indulata pedig erősödik, az ilyen tan fölösleges, és ők ezzel foglalkoznak.

– A következő a helyzet, Wade. Te egy úgynevezett „emberi lény” vagy. Az ember egy nagyon okos állatfajta. És mint a bolygónk összes többi állata, mi is egy egysejtű organizmustól származunk, amely évmilliókkal előttünk élt. Az élet kialakulásának folyamatát evolúciónak hívjuk, erről később még tanulni fogsz. Hidd csal el, függetlenül attól, amit eddig mondtak neked, igazából így jelentünk meg ezen a bolygón. Van rá egy csomó bizonyíték, a sziklák régóta őrzik a titkot. Ja, hogy van az a sztori? Hogy mindannyiunkat egy Isten nevű, oltári nagy hatalmú pofa teremtett, aki az égben él? Az csak mese habbal. Az egész Isten-sztori igazából egy ősrégi blöff, amivel az emberek már évezredek óta szédítik egymást. Mi találtuk ki. Ahogy a Télapót és a Húsvéti Nyuszit is. Igaz is. Nincs se Télapó, se Húsvéti Nyuszi. Ezek is kitalációk. Bocs, kölyök. Szokd meg.

Mert az emberek akkor is szeretik a mesét, ha mese, éppen úgy, mint a pletykát, hiszen egyáltalán nem számít, igaz-e, ami igaz.

Minél többet élt, Tyrion annál inkább ráébredt, hogy semmi sem egyszerű, és kevés dolog igaz.

Csak onnan tudhatjuk, hogy igaz, hogy mindketten ugyanazt álmodtuk. Ettől lesz valóság. A valóság is álom, csak mindenki egyszerre álmodja.

Ha az ember mindenekfölött szeret valakit, a legparányibb, másnak teljességgel semmitmondó körülményt is fontosnak tartja: ezerszer elmondtuk ezt, és így igaz.

Igaz szívemnek.

Igaz, gyártottam magamnak saját haszna egy életbölcsességet: „Elveinket tartogassuk a nagy dolgokra, a kicsiknek megteszi a könyörület.

Úgy fonom a szót hogy az akár igaz is lehet marokra fogható vaskos kötél ami innen lentről az égbe vezet

Senki nem úgy néz ki, amilyen igazából belül. Te se. Én se. Az emberek ennél bonyolultabbak. Ez mindenkire igaz.

Minden igaz történetnek van valami tanulsága, ámbár némelyikben nehéz meglelni e kincset, s ha megleljük is, gyakran oly csekélynek bizonyul, hogy a száraz, összezsugorodott bél nem kárpótol bennünket a dió feltörésének fáradságos munkájáért.

Hallottam egy keleti uralkodóról, aki azt a feladatot rótta bölcseire, hogy találjanak fel neki egy olyan mondatot, mely minden időkben s minden helyzetben igaz és alkalmas. S ők e szavakat tárták elé: "És ez is elmúlik egyszer." (Kurt Vonnegut: Időomlás /r./)

Úgy értem, hogy papa kezéből a tiédbe kerültem. Itt te mindent a magad ízlése szerint rendeztél be, s így nekem ugyanaz lett az ízlésem, ami neked, vagy legalább úgy tettem, nem is tudom igazán… úgy gondolom, mindkettő igaz; hol az egyik, hol a másik. De ahogy most nézem, mintha úgy éltem volna itt, mint egy szegény ember, aki csak a betevő falatját keresi meg. Abból éltem, hogy mókáztam neked, Torvald. De hát te így akartad. Te és a papa nagy bűnt követtetek el ellenem. Ti vagytok a hibásak benne, hogy semmi sem lett belőlem.

– Mindenki azt akarja, hogy szeressék. – Úgy látom, kivirágzásod nem tett sokkal bölcsebbé – felelte Cersei. – Sansa, engedd meg, hogy megosszak veled némi asszonyi bölcsességet ezen a jeles napon! A szeretet méreg. Nagyon édes méreg, az igaz, de attól még ugyanúgy végez veled.

Bármily kelletlenül is vallja be egy mély meggyőződéssel rendelkező ember, hogy véleménye lehet téves, azt tudnia kell, hogy akármennyire igaz is a véleménye, ha nem lehet alaposan, gyakran és félelem nélkül megvitatni, akkor nem élő igazságként, hanem holt dogmaként birtokolja.

Na, mondja. Figyelj. Nem szabad többé elhinned minden hazugságot arról, hogy a világ meg van mérgezve. És a bombákat. És a vegyszereket. Mert ebből semmi nem igaz. Nem?, kérdi Arthur. Nem, mondja Sophia. Mert akik mindenfélét csinálnak a világban, miért ne a legjobbat akarnák a világnak?

És látom Őt, a Kisdedet, aki fehérlő ingbe lépdel. Még lopva-lopva rám tekint és integet szőke fejével. Arany gyertyácskát tart keze és este félve ül le mellém. Hallom kacagni csöndesen s látom alvó fejét a mellén. Ő a pap, az igaz, a szent, bámulom, mint egy ismeretlent. Gyónok Neki és áldozok és megsiratom Őt, ki elment.

És az esetek többségében, persze, a regények tönkre szoktak menni valamitől. A képzelet botladozva jár a szörnyű terhek alatt. Az átható tekintet elködösül; nem tud immár különbséget tenni igaz és hamis között; nincs már ereje, hogy folytassa a hatalmas munkálatot, mely minden pillanatban számos különleges képesség egyidejű működtetését igényelné.

Felettébb örülök, hogy nem várandós, szívem: köszönet és hála érte Grignan úrnak. Majd írja meg, vajon minek tudható be ez a jótétemény, az önmérsékletének vagy a maga iránti igaz érzéseinek, s vajon maga is nem boldog-e, hogy járhat-kelhet egy kicsit, és sétálhat abban a Provence-ban, a narancsfák között, s hogy mikor együtt leszünk majd, nem kell attól tartania, hogy elesik és megszül.

Ha tudnák, mennyi keménységre, kegyetlenségre, vad egészségre van szüksége annak, aki érzésekkel foglalkozik. Aztán, aki gyöngéd, az szükségszerűen durva is. A gyöngédség csak egyik rejtett alakja a durvaságnak, a durvaság viszont csak egyik rejtett alakja a gyöngédségnek. Bizony, a jóság és rosszaság, az irgalom és kegyetlenség ilyen furcsa viszonyban állanak egymással. Elválaszthatatlanul együtt működnek, az egyik el se képzelhető a másik nélkül, akárcsak az, hogy valaki, akinek kitűnő a szeme, ne lássa meg egyformán a kéket és vöröset, a pillangót és gilisztát. Ellentétek, az igaz, két ellensarki vég, de mindíg természetes kölcsönhatásban vannak s a körülmények szerinte változnak, egymás nevét veszik föl, keringenek, átalakulnak, mint a pozitív és negatív villamosáram.

Abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, a jelen örökké tart, s az egyes pillanatok meghatározóak, márpedig tudnunk kellene, hogy ez nem igaz, ameddig még egy kis időnk van. Ugyanazokat a fordulatokat és köröket tesszük, s nemcsak a forgandó szerencse, hanem a saját lelkünk miatt. Meg kell tanulnunk, hogy ami olyan nagy súllyal bír az életünkben, előbb-utóbb semlegessé válik; puszta tény, puszta adat lesz belőle.

Karakó uram, miután hazatért, hallgatagon ásott a kertben. - Merre járt kend? - jött ki hozzá a felesége. - Csak ideát, Gyula szomszédnál. - Mit csináltak ennyi ideig? - Eltereferéltünk. - Két órán át? - Nem. És ásott tovább. - Hanem? - kérdezte az asszony, hogy fertályóra múltán fogyni kezdett a tűrödelme. - Összevitáztunk. - Az tartott ennyi ideig? - Nem. És ásott tovább. - Min? - mivel az asszonyok nem bírnak a kíváncsiságukkal. - Mondtam, mennyire várom a tavaszt. - Ezen-é? - Nem. Ő is várta. - Hát? - Mondtam, milyen szép, mikor kivirul a kert. - És? - Ő is kedvét lelte benne. - Akkor hát? - Mondtam, hogy ültettem kökörcsint. - Ő is? - Azt mondta. És elment kapáért, mert kemény volt a föld. - Azután? - Mondtam, hogy bár látnám a kökörcsin sárga virágát. - S ő nem? - Szerinte nem sárga. - Hanem? - Kék. - Mire kend? - Hogy az a kikerics. - Mire ő? - Hogy nem. - Mire kend? - Hogy de igen. - Mire ő? - Hogy az a kankalin. - Melyik? - A sárga. - Mire ő? - Mire én. - Igaz. Mire kend? - A fejét vettem. - Leütötte a fejét? - Csak fűrész volt kéznél. - Levágta vele? - Le. - Abban azért igaza volt a Gyulának... - kezdette az asszony, de hogy Karakó uram felegyenesedett, abbahagyta. - Szép is a tavasz - mondotta helyette. - Szép - felelte Karakó. És kapált tovább.

(...) úgy járt, mint igen sokan, akik nem bíznak a hozzájuk közelállókban, viszont az első jöttmentnek lépre mennek. Különös, de igaz erkölcsi tény ez, gyökerét könnyű megtalálni az emberi szívben. Némelyek talán már mit sem nyerhetnek azok szemében, akikkel együtt élnek, s miután kimutatták nekik szívük ürességét, megérdemeltnek érzik a róluk alkotott szigorú ítéletet. De vagy mert leküzdhetetlenül vágyódnak a nélkülözött hízelgésekre, vagy mert olyan jó tulajdonságokkal akarnak kérkedni, amelyek nincsenek meg bennük, remélik, hogy meghódítják idegenek becsülését és szívét, még ha idővel el is kell veszíteniük. Vannak született haszonlesők, akik nem jók barátaikhoz és rokonaikhoz, éppen mert úgy dukálna, hogy jók legyenek; viszont azzal, hogy idegeneknek szívességeket tesznek, a hiúságukat legyezgetik: mennél szűkebb a kör, annál komiszabbak, mennél tágabb, annál szolgálatkészebbek iránta.

Az elégedetlenséget, igaz, már mint ifjú is a tehetség lényegének és legbelső valójának tekintette, és miatta zabolázta meg és hűtötte le az érzést, mert erről tudta, hogy hajlandó beérni a könnyelműen odavetett, félig-meddig bevégzett tökéletességgel. Vajon most a lebéklyózott érzelem bosszulta meg magát azzal, hogy cserbenhagyta őt, hogy megtagadta a szolgálatot, s nem volt hajlandó segíteni és szárnyalóvá tenni művészetét, s a forma és kifejezés minden örömét, boldogságát megtagadta tőle?

A maguk… veszekedései jellemzőek a házasság első hónapjaiban. Teljesen… mások, mint egy törvénytelen kapcsolatnál. Tudja, azt mondják… és azt hiszem, ez igaz, hogy csak akkor lehet igazán nekimenni valakinek, ha az ember össze van vele házasodva. Ha nincsen… törvényes kötelék, akkor az emberek sokkal óvatosabbak; állandóan bizonygatják önmaguknak, hogy minden milyen szép és jó. Igazolniuk kell magukat önmaguk előtt. Nem mernek veszekedni! Észrevettem, hogy a házastársak még élvezik is a csatáikat, és… a megfelelő kibéküléseket.

– Kurva zsidók – mered előre a taxis –, úgy vezetnek, mint a kibaszott állatok. – De… az állatok nem tudnak vezetni – csitítja Maxine –, és különben is… Jézus nem beszélne így. – Jézus imádná, ha minden zsidót leatomoznának – magyarázza a taxis. – De hát… – Maxine-nek muszáj rámutatnia – nem zsidó volt ő is? – Hagyjon már ezekkel a hülyeségekkel, hölgyem. – A Megváltó színes nyomatára bök, amely a napellenzőre van csíptetve. – Maga szerint így néz ki egy zsidó? Nézze csak meg a lábát – szandál, igaz? Mindenki tudja, hogy a zsidók nem szandált hordanak, hanem papucscipőt. Maga nagyon nem idevalósi.

Szeretem magát, magára gondolok, lépten-nyomon elérzékenyülök s jobban, mintsem óhajtanám, a maga ügyeivel bajlódom, szorongva találgatom, vajon mit gondolhat most; átérzem minden gondját-baját, s át is vállalnám, csak lehetne; őrizem a szívét, ahogy a szobáját őriztem valaha, kitessékelve az alkalmatlankodókat; egyszóval mind jobban tapasztalom, milyen az, mikor az ember valakit jobban szeret, mint önnönmagát: mert én így szeretem, drágám. Ezt gyakran mondják csak úgy a levegőbe; dobálóznak a nagy szavakkal. Én, hogyha mondom is, sose szajkó módra, én mélységes mélyen átérzem, a nálam ez való igaz.

Lehetnek igaz állításaink azokról a helyzetekről, amelyeknek nem vagyunk résztvevői, és a saját helyzeteink megértése során is többé-kevésbé megközelíthetjük az igazságot. Mindazonáltal a valóság és a saját világképünk között mindenképpen van némi eltérés, és ez az eltérés a valóság részét képezi. Ezért olyan bonyolult a valóság, és ezért válik lehetetlenné a teljes megértés. A valóság mozgó célpont, amely mindörökre meghaladja képességeinket. A részvétel és a megértés hatnak egymásra, és ezáltal biztossá válik a megértés tökéletlensége, valamint az, hogy cselekedeteink nem várt következményekkel járnak.

Tudod – mondta –, arra ment ki az egész, hogy megtudjuk, mi mindent lehet pénzen megvenni. Egyszer egy ember azt mondta, hogy ha aggódunk a világ sorsa miatt, megbolondulunk, próbáljunk meg inkább kellemesen élni. Kellemesen élni, pontosan ezeket a szavakat használta, így hát azt gondoltam, legjobb, ha alkalomadtán szerzünk egy kis pénzt, aztán majd meglátjuk, mire jutunk a kellemes élettel, ha pénzünk is van hozzá. Tulajdonképpen mindkettőnknek be akartam bizonyítani, hogy nem is lehet annyi mindent csinálni a pénzzel, és ez a mondás a kellemes életről nagy ostobaság. Mert a világ szörnyű hely, és napról napra csak rosszabb lesz, és nem számít, mennyire akar valaki kellemesen élni, attól még a világ rohadt marad, és nem érdemli meg, hogy benne éljünk. Hát mi megpróbáltuk, igaz? Annyi pénzt költöttünk rövid idő alatt, amennyit csak lehetett, és mit kaptunk cserébe? Tulajdonképpen semmit. Ételt, ami pocsék volt, a pincérek pimaszkodtak, és minél nagyobb borravalót kaptak, annál pimaszabbak voltak. Meg egy kis utazást, de a világ mindenütt egyforma, akárhová megy is az ember. Egy kis napfényt télen, de ezt könnyen megkapja az ember akkor is, ha vár, amíg nyár lesz, márpedig az az erkölcsös és tisztességes eljárás.

Pusztafalun zsidó sem volt. Csak a kilencszázas években és egy-kettő. De hamar elérték a pusztafaluiak, hogy épp köztük ne legyenek dologtalanok. Köztük ne legyen olyan ember, aki rajtuk élősködik, belőlük akar megélni. A zsidók különben is ritka furcsa népek. Hogy mit kezdenek azzal a mérhetetlen idővel, amijük van, mert hogy tudvalevően nem dolgoznak. És akkor a sok semmihez, amivel telik a napjuk, még cselédet is fogadnak. Na nem Pusztafalun, mert ott zsidók nincsenek, és nem pusztafaluiakat, mert azok ezekhez nem mennek. Duguc Bözsit hívták szolgálónak Újhelybe, de hiába. Pedig előtte az őrsön, a határőröknél mosott, főzött, takarított, húsz-harminc emberre tízszer annyit is kellett dolgoznia, mint a zsidóéknál kellett volna, pénzt is többet kapott volna emezeknél. Meg a határőrök csak nem otthon voltak, és csak nem vigyáztak semmijükre, a szállásukra se, sokszor két vödör csikket söpört össze utánuk Duguc Bözsi. A gatyájukat is mosnia kellett, és volt, hogy nehezen sikerült rendreutasítania egyiket-másikat, de Duguc Bözsi ilyen megpróbáltatások után se vállalta volna a zsidó családot. Pedig nem is választania kellett volna a két hely közül, lévén, hogy az őrsöt elhelyezték, ottani munkája megszűnt. De Duguc Bözsi így sem ment. Igaz, hogy az anyja rögtön nekiugrott, amikor csak felemlítette, hogy ez lenne. Hogy nem lánynak való az, városban, hogy megrontják, hogy nincs ott keresnivalója, hogy inkább haljanak éhen, de ezt a szégyent, ezt nem.

Vajon véletlen-e, hogy Németország, Olaszország és Spanyolország nagy részének vezetői nem dohányoznak?" - tette fel a kérdést a dohányzásellenes egyesület 1938 szeptemberében A dohányzás veszélyei című lapjában. "Igaz férfiak ők, határozott vezetők; minden pillanatban, éjjel-nappal uralkodniuk kell az idegeiken." Nem véletlen, hogy az olyan zsarnokok, mint I. Jakab, I. Nagy Abbász, IV. Murád, Mihail Fjodorovics és Adolf Hitler oly nagy hitbuzgalommal fordultak a dohányosok ellen. Vajon azért tették-e. mert aggódtak a nép egészségéért? Ne nevettessenek uraim és hölgyeim! Azért tették, mert a dohányzás mélyen demokratikus cselekedet. Egybegyűlve, dohányozva, iszogatva és vitatkozva lettek testvérek az emberek, és ez sehogyan sincs egy diktátor ínyére.

(…) Vagy fél évszada a publikum már nem tekint örömteli várakozással valamely szimfonikus mű vagy opera bemutatása elé. Ha ez a kijelentés túl erősnek látszik, lőjenek vissza, és emlékeztessenek a ragyogó kivételekre, mint amilyen a Porgy és Bess (vajon show-dallamokból születhet-e opera?); Sosztakovics 7. szimfóniája (a háborús lelkesedést szinte a hisztériáig szította a rádióállomások vetélkedője); a Mahagonny (e helyi, szinte politikai jelenség)… Folytathatnánk, ám e művek kivételek, és az elragadtatás oka többnyire nem zenei eredetű. Megmarad az a visszataszító tény, hogy a zeneszerzőt és közönségét valóságos óceán választja el egymástól, és így van ez mintegy fél évszázad óta. Tudnak-e a reneszánsz óta eltelt bármely ötvenéves időszakról, amikor hasonló helyzet állt volna elő? Én nem. És ha ez igaz, drámai minőségi változást jelez zenei társadalmunkban, nevezetesen azt, hogy először élünk olyan zenei életet, amely nem alapszik a kortárs zenén. Ez tisztára XX. századi jelenség, korábban sohasem volt így.

– Kelták! – szólt. – Mámoros öröm tölti el kelta szívemet, hogy ma itt lehetek, és keltául szólhatok hozzátok eme kelta fesztiválon a Keltaföld szívében. Hadd szögezzem le, kelta vagyok. Kelta vagyok fejem búbjától a kisujjam körméig – kelta elölről és hátulról, kívülről és belülről. Ti ugyancsak mind igaz kelták vagytok. Mindannyian kelta ősöktől származó kelta anyanyelvű kelták vagyunk. Aki kelta, az már csak mindörökké kelta marad. Jómagam – akárcsak ti – születésem napjától soha egyetlen szót sem ejtettem ki, mely ne lett volna kelta, és minden mondat, mi ajkamat elhagyta, a keltaságról szólt. Ha igaz kelták vagyunk, folytonosan a kelta megújulás és a keltaság kérdését kell elemeznünk. Mi végre adatott volna nekünk a kelta nyelv, ha nem-kelta dolgokról beszélnénk rajta? Az, ki bírja a keltát, de vonakodik a nyelv kérdését elemezni, nem igaz kelta a szíve mélyén; az effajta viselkedés nem válik javára a keltaságnak, mert az ilyen ember csak gúnyt űz a kelta nyelvből, és meggyalázza a keltákat. Nincs gyönyörűségesebb és keltább ezen a földön, mint az igazán igazi kelta kelták, akik igaz kelta keltául társalognak az igazi kelta nyelvről. Ezennel annak kelta rendje és módja szerint a fesztivált megnyitom! Éljenek a kelták! Éljen sokáig a kelta nyelv!

Képtelen vagyok hallgatni. Szólnom kell magához, a rendelkezésemre álló módon és eszközzel. Belém hasít, amit mond. Kétség és remény közt gyötrődöm. Ne mondja, hogy elkéstem, hogy örökre elszálltak oly drága érzései. Hadd kínáljam fel ismét magam és szívemet, mely ma sokkal inkább a magáé, mint volt akkor, mikor nyolc és fél esztendővel ezelőtt majdnem összezúzta. Ne állítsa azt, hogy a férfi hamarabb felejt, mint a nő, hogy szerelme hamarabb kihűl. Soha nem szerettem mást, csak magát. Talán igazságtalan voltam, gyönge és sértődött bizonyosan, de állhatatlan soha. Maga, egyes-egyedül maga hozott engem Bathba. Csak magára gondolok, csak magáért tervezek -hát nem tudja? Lehetséges, hogy nem fogta fel vágyaimat? Nem vártam volna ki ezt a tíz napot, ha úgy tudnék olvasni érzelmeiben, mint amennyire hitem szerint maga belelátott az enyémekbe. Most alig tudok írni. Minden pillanatban hallok valamit, ami levesz a lábamról. Halkra fogja a hangját, ám én ennek a hangnak minden árnyalatát ismerem, és nem veszítek el egyetlen szótagot sem abból, amit más meg sem hallana -jóságos, nagyon, túlságosan is kiváló teremtés! Igen, valóban igazságosan ítél meg bennünket. Hiszi, hogy a férfiakban is van igaz ragaszkodás és állhatatosság. Higgye hát, hogy forrón és megingathatatlanul ez él bennem. F.W.

Mindenki tudja, hogy nélküle is minden folytatódik, hogy semmi sem áll meg, csak mert ő eltűnik. De az „azután” őt már nem érinti. Az a lényeg, hogy az ember élete megáll, következésképp minden megáll a számára, s a világ olyan marad, amilyen abban a pillanatban volt, amikor annak véget ért, aki véget ért, még ha valójában nem is marad úgy azután. De ez a „valójában” már nem számít. Ez az egyetlen olyan pillanat, amikor már nincs jövő, amikor a jelen öröknek és megmásíthatatlannak tűnik fel előttünk, mert már nem vehetünk részt semmilyen történésben vagy változásban. Vannak olyan írók, akik megpróbálták előbbre hozni a könyvük kiadását, hogy az édesapjuk nyomtatott formában lássa, és azzal a gondolattal búcsúzzék, hogy a fia beteljesítette a hivatását, még ha később egyetlen sort sem vetett többé papírra. Számos olyan elkeseredett próbálkozás van, hogy pillanatnyilag összebékítenek két embert és elhitetik a haldoklóval, hogy minden rendben van és a helyére került; ugyan mit számít, hogy az ellenségek már két nappal a haláleset után újra kígyót-békát szórnak egymás fejére – csak az számít, ami a halált megelőzően igaznak tűnt. Vannak, akik megbocsátást színlelnek egy halott előtt, hogy békében vagy nyugalomban távozzék, és nem számít, hogy ugyanaz az ember a belső ítélőszéke előtt másnap már a pokolba kívánja azt, akinek megbocsátott. Vannak, akik a feleségük vagy a férjük halálos ágya mellett úgy hazudnak, mint a vízfolyás, és meggyőzik, hogy sosem voltak hűtlenek hozzá, hogy állhatatosan és zökkenőmentesen szerették; egy hónapon belül pedig már vígan élnek veterán szeretőjük oldalán. Az egyetlen igaz, sőt meghatározó dolog az, amit a haldokló közvetlenül a távozása előtt hisz vagy lát, mert számára nincs tovább.

Ha panaszkodom, Szent Pált emlegetik, az apostoli lelkületet, de nem ülnek le egy asztalhoz velem, mert kompromittáló a rongyos bakancsom... Igaz, hogy Jézussal se ülnének le, akit azonban virtualiter kollégájuknak tartanak, ahogy az én édesanyám drága büszkeségében anyatársának szólítja a Boldogságos Szüzet; amíg én azt sem tudom, honnan lopjam a holnapi misebort...

Ne csüggedjetek mégse, ember testvéreim, mert a megpróbáltatásnak vége lészen... Nem igaz, hogy Isten akarja mindezt... Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van... Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa... Nem igaz, hogy a ma született ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell...

Már az első háború után is az igazán izgalmas frontáttöréseket nem azok beszélték el, akik ténylegesen ott voltak. Az idegekre menő eseményeket csak olyan emberektől hallottam, akik a háborúban vagy nem is vettek részt, vagy valahol segédszolgálatot teljesítettek. Azt hiszem, hogy valami más kell ide. Közvetlen élmény? Egyáltalán nem, ezért az önéletrajz sem tud vonzani, csak ha kitűnő szerzője van, és nem is saját életét írja le. Útleírás? Meg vagyok győződve arról, hogy nem is erről van szó. A helyzet ma pontosan ugyanaz. Számomra a koncentrációs táborokról és az üldözésekről és a kínzásokról és a légitámadásokról és az ostromokról szóló elbeszélések a szemtanúk részéről élvezhetetlenek. Ismerek valakit, aki elképzelhetetlenül sokat szenvedett, és egyenesen abszurdum, hogy még él. Ásítás nélkül két percig se lehet hallgatni. Viszont ismerek mást, éppen most volt alkalma hallani, az egzisztencialista antikváriust, az internálótáborokról faszcináló előadásokat tart, mondanom se kell, hogy biztos helyen rejtőzött, és SS-katonát nem is látott. Az antikvárius itthon bujkált padlásokon és pincékben, rendesen kosztolt, és alig volt nagyobb veszélyben mint ön vagy én. De ha ő az Auschwitzról szóló személyes megemlékezésekből valamit közöl, mint hallhatta, az emberben megfagy a vér, és utána szevenál nélkül éjszaka nem lehet aludni. Az antikvárius tudja, hogy személyes élményre nincs szükség. A történeti események önmagukban szánalmasok. Nem erről van szó. Egyszer valakitől hallottam Varsó ostromát. A hátborzongató élethűség csúcsteljesítménye volt, persze az illető sohasem járt Lengyelországban sem, sőt valószínűleg ütközetben sem vett részt. Élethűség ennél több. Aki tényleg ott volt, semmit sem tud, henceg. Ó. Pláne ha valamelyik elméletével henceg. Nézze, ezek a dolgok, mint Varsó és Auschwitz és Sztálingrád és a többi, ezek nekünk ma már, öt évvel később nem is elég erősek. Túl vagyunk rajtuk, sokkal erősebb légkörben készülünk újabb, hallatlanabb irtózatokra. Ezért, ha valaki csak magát a történetet mondja el, az kevés. Már nem is igaz. Jelentőségét azzal, hogy megtörtént, elvesztette. Az útleírásokkal és dilettáns önéletrajzokkal is ez a baj. Megtörtént. Pont. Ma ezekhez az elmúlt borzalmakhoz valamit a jövő előlegezett borzalmaiból is hozzá kell tenni, különben érdektelen. Ez a fűszer, amely a dolgot izgalmassá teszi, amellett elveszi a valóban megtörtént dolgokban levő buta következetlenséget, szóval az egészet mondjuk homéroszi síkra helyezi át. Másképpen lesz igaz, mélyebben és arcátlanabbul és kizárólagosabban és kihívóbban és kacérabban és igazabban lesz igaz, ez a bosszantóan nem igaz, szóval problematikusan és paradoxul és mágikusan –

A valóságnak senki az égvilágon hitelt nem ad, de nem is tud adni. Itt van mindjárt a fénykép. Hitele és elhihetősége csak annyiban van, amennyiben nem igaz, vagyis amennyiben száraz és dermesztő és színtelen fehérfekete, szinte nevetségesen lapos, unalmas, szimpla és buta. Ha önnek most valaki a valóságot elmondaná, annak kénytelen lenne azt válaszolni, hogy ez a tökhülye fantaszta önt be akarja ugratni. Nevetni kezdene és kiutasítaná. Ellenben, ha valaki valamilyen bolondságról kezdene beszélni, ön azonnal szimatolni kezdene, és azt mondaná, ebben mégiscsak van valami. És minél bolondabb lenne, annál nagyobb hitelt adna neki. Végül, ha valami abszurdumot mondana, akkor ön megesküdne, hogy ez az igazság. Minél nagyobb valamely állításban a valószínűtlenségi mozzanat, a dolog számukra annál hihetőbb, és minél kisebb, annál hihetetlenebb. Ezt én praxisomban, de azon kívül is a gyakorlati életben számtalan esetben tapasztaltam. Én a valóságot nem vagyok képes felismerni és elhinni. Nemcsak én. Senkit sem ismerek, aki a valóságot fel tudja ismerni és el tudja hinni. Ha ön valakinek igazat mond, oda se figyel, füle mellett csak úgy elereszti, én is, éppen úgy, mint más. Mintha nem is mondta volna. Ellenben, ha az illető füllent, azonnal fülét kezdi hegyezni, hogy is, micsoda, miért, elkezd érdeklődni, a részleteket akarja ismerni, és máris beugrott. Szóval minél valószínűtlenebb valami, számunkra annál hihetőbb, minél valószínűbb, annál hihetetlenebb. Ez, kérem, a mi életünk és gondolkozásunk alaptörvénye. Egymásnak csak azt hisszük el, amiben a valószínűtlenségnek legalább árnyalatát fel tudjuk fedezni. Ha, tegyük fel, a valóságot mondanánk egymásnak, nem lennénk képesek elhinni, de talán meg se értenénk. Ez az emberi gondolkozás alaptörvénye. A logikai axioniatika legelső pontja. Számunkra csak az hihető el, amelyben a valószínűtlenségnek bármely kevés, de észrevehető mozzanata megnyilatkozik. Minél valószínűtlenebb valami, annál hihetőbb. A teljes valószínűtlenség az, amit mi valóságnak nevezünk. Ezzel szemben a valóság számunkra elhihetetlen.

Az irodalom kritika és szolgálat. Az élet bírálata és az eszme szolgálata. Az eszmék is szolgálnak, egymást szolgálják: a szép a jót, a jó az igazat, az igaz a szépet és a jót. Minél magasabban áll valaki, annál inkább kell szolgálnia. Ez az uralom titka. Mert az uralom nem hatalmi ösztön, hanem alázat. Az élet fölött való uralom és az istenek előtt való alázat. A bírálat vezető gondolata nem a politika, vagyis nem a külsőség, nem a manifeszt látszat és manifeszt eszme és manifeszt valóság, hanem a vallás, vagyis a belső valóság, a latens ember, és az igazi eszme. Az igazi művészet vallásos. Az igazi irodalom az istenek útján jár.

A mai helyzetet, ha csak vázlatosan is, a következőkben lehetne összefoglalni: a manifeszt korkép egyszerűen lefegyverző. A hangversenytermek tele vannak. Már mindenki könyv nélkül tudja Haydn, Mozart, Beethoven, Bach, Csajkovszkij, Brahms, Schubert, Schumann, César Frank, Wagner és Sztravinszkij összes művét, s így ötödrendű reneszánsz és barokk szerzőket kell előszedni, hogy valami új hallgatnivaló legyen. A közóhajnak engedve minden héten filozófiai, metafizikai, esztétikai, matematikai, fizikai, asztronómiai előadásokat kell tartani zsúfolt padok előtt. A tudás éhsége oly nagy, hogy az emberek százával iratkoznak be a gomblyukvarró, a gyöngyfűző, a szónokképző, a könyvkötő, a papírdoboz-készítő és a csecsemőszoptató kurzusokra. Közben havonként legalább öt enciklopédia jelenik meg a színházról, a zenéről, a jogtudományról, a botanikáról, az aeronautikáról és a haditudományokról. Igaz, hogy a műveltség az a teher, amiből az ember minél többet vesz fel, annál könnyebben jár. De az embernek néha mégis az a benyomása támad, hogy ez a kimerülés jelensége. A múzeumokban szakavatott vezetők a közönséget százas tömegekben oktatják Bellini szépségeire. De ugyanannyian zarándokolnak el a város végére, s három óra hosszat tartó igen szakszerű vezetés mellett megtekintik azt a kőfalat, amelyet minden valószínűség szerint még a rómaiak építettek. Lehetetlen! Nem kimerülés ez! Nem kompendium műveltség, nem a befelé való kapcsolatát tökéletesen elvesztett ember kétségbeesett és patológ extraverziója. A külső eszközök minden erejüket megfeszítik, hogy az embert meg tudják változtatni. És az emberek minden erejüket megfeszítik, hogy a külső eszközökkel magukat megváltoztattassák. Nem a műveltség vágya hozta őket százával a kurzusokra és a tantermekbe és a hangversenyekre és tanulmányi kirándulásokra, hanem a politikában való hit. Ezek az emberek mind azt hiszik, hogy a külső eszközök meg tudják őket változtatni. Ezért a sok enciklopédia, tanulmányút, kiállítás, kommentár. Sejtelmük sincs arról, hogy a múltnak: irodalomnak, művészetnek, zenének, filozófiának egyszer s mindenkorra és tökéletesen vége. Gondolat és művészet és szellem mindig csak tökéletesen átértékelve, átöltöztetve, újra átélve maradhat fenn, pontosabban csak így van arra lehetősége, hogy újra megszülessen. Ilyen módon – mint merő tantárgy – az egész múlt kolosszális lomtár, legfeljebb sznobok dekorációja. Csak archeológiái érdekessége van. Már semmi egyéb, csak kultúra. A hagyománynak csak akkor van értelme, ha azt a jelenben újrateremtik; de a jelenben a hagyományt újrateremteni csak belülről lehet.

Az egyszerűség kedvéért, mondom, mert ha csupán arról lenne szó, hogy a férj a nőre, a nő a férjre csak olyan saját hibáját vetítené át, amely hibában a másik fél tejesen ártatlan (nem éppen erényből, hanem erőtlenségből, mert én azt hiszem, mi a bűnök többségét nem azért nem követjük el, mert jók hanem mert elkövetésükhöz gyengék vagyunk), mondom, ha a férj a nőre, a nő a férjére csak a hibát vetítené át, amelyikben a másik tökéletesen ártatlan, akkor az egész műveletet áthárításnak is lehetne hívni. A képletet, azt hiszem, világosan látja. Misike szeszélyes, tehát állandóan abban a hiszemben van, hogy Angela szeszélyes. Angela lelkiismerete rossz, mert férjét Lalának elárulta, tehát Angela holtbiztos meggyőződése, hogy Misike lelkiismerete rossz, mert Misike őt (Kanavásznak Vattának, Jávorkának stb.) elárulta. Saját hibáját a másikra hárítja. Ez a házastársak érintkezésének alapformulája. Ő az, aki az én hibámban vétkes. Obligát szólam: ő az oka. Fáj a fejem, ő az oka. Rosszat álmodtam, ő az oka. S a pokoli ebben az, hogy ez, bár nem igaz, de így van. A házasságban az a vicces, hogy az én hibám nem látszik, csak a másiké, de az aztán annál jobban. Valójában azonban a dolog, mint mondtam, nem ilyen bonyolult, hanem határtalanul egyszerűbb. Abban a hibában, amit a nő a férjre és a férj a nőre áthárít, természetesen a másik is hibás, s így nem át-, hanem visszahárításról van szó. Angela lelkiismeret-furdalását Misikére vetíti. Misike nem érti és bámul. Pedig a dolgot másképpen észre sem vehetné, csak úgy, hogy neki is lelkiismeret-furdalása van, de ezt Angelára hárítja, az viszont vissza. Az egész olyan, mint a tenisz. A hibákat egymáshoz vagdossák de mindig csak olyan hibákat, amelyekben aktuálisan ők maguk, egyéni mérték szerint ugyan, de éppen olyan vétkesek. Ezért mondtam, hogy a házasság alapművelete a visszahárítás.

Kultúrnépeknél kitűnően látható, hogy másod- és harmadrendű képességekkel rendelkező művészek hogyan alkotnak – ha nem is kitűnő, de elfogadható és élvezetes – műveket. És kultúrnépeknél látható, hogy a művészek miként emelik állandóan a színvonalat, és emelik ezzel a lét színvonalát. Ennek a törekvésnek éppen az ellentéte, hogy úgynevezett őstehetségeket fedeznek fel. Vagy az, hogy a művészet mintáját alulról, a néptől vagy a primitívektől veszik. A vad zseni, az őstehetség, a népi művészet példája a színvonalat végképp leszállította. Azt a homályos gyanút ébresztette, hogy a tehetség végső érték, nem fellebbezhető meg, és színvonalra egyáltalán nincs szükség. Így keletkezhetett az a helyzet, hogy a színvonaltalan, műveletlen, ordináré, tudatlan tehetségek az ízlést tökéletesen lerombolták. A színvonal nem merő esztétikai kategória: emberi, morális, egzisztenciális rang. S ha hiányzik, az irodalom martaléka lesz a morálisan alacsonyrendű, emberileg értéktelen, egzisztenciálisan hamis, beteg, vagy idegbajos, vagy félőrült, vagy monomániás, ezenfelül romlott, morbid és komisz tehetségeknek. Ezt a kérdést felismerni az irodalom számára éppen olyan létkérdés, mint a társadalomban felismerni a pszichológiai kultúra jelentőségét. Valami már hosszú évtizedek óta itt nem volt rendben. Sokan érezték, hogy baj van, és valamiképpen segíteni kellene. Tehetség címén vad horda rohant elő, tisztátalan szájjal és tisztátalan kezekkel. Senki sem merte szavát fölemelni. Őstehetségek voltak. Igaz, hogy nem mondtak semmit, igaz, hogy amit írtak, artikulálatlan üvöltözés volt, vagy formátlan makogás, vagy végeláthatatlan szószátyárkodás. Ha valaki meg merte volna említeni, azonnal letorkolták volna: tehetség! Sokan érezték, hogy a népművészettel is baj van. Elvégre a mai ízlés számára alig lehetne alacsonyabb és alkalmatlanabb példát találni, mint éppen a földművesét.

Ebner azt mondja, hogy a nevelés a megvadult elefánt a porcelánboltban. Végül és véletlenül marad ép darab is. És, amikor a nevelés befejeződik, az ember nekiállhat a törött cserepeket ragasztani. Élete végéig talán elkészül vele. Az én porcelánboltomba kisebb állat tört be, de azért, különösen, amikor iskolába kezdtem járni, elég szép munkát végzett. Ettől az időtől kezdve tizennyolc éves koromig neveimre csak homályosan emlékszem. Nemcsak azért, mert a nevelés fenevadja csörömpölt és a legdrágább kivételével bennem is mindent elcsorbított vagy megrepesztett. A dolog ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek. Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek ennek a visszafelé való keresztelésnek túl könnyen és túl gyorsan enged. Ez a hjailyenavilág-vallás. A tanuljmegfiamavalóságnakengedelmeskedni-magatartást egy pillanatra sem fogadtam el. Soha senkinek sem hittem el, hogy ez a mocsok a realitás. (…) Realitás volt nekik az ég minden csillagával, amely tulajdonképpen egy kozmikus sarlatán vursliparádéja, realitás az emberi test, amely egy ügyefogyott kontár baklövése, a női szépség, amely a dúvadak léprecsalása, a szerelem, amely kutyakomédia. Realitásnak nevezték azt, ha egymást bemaszatolták, ha mindazt, ami tiszta, leköpdösték, ha azt, ami egyszerű, alattomban kétértelművé tették, ha a becsületben kételkedtek, ha a meleg szív megnyilatkozására hunyorgattak, ha a szenvedélyt kipletykázták, ha a mélységre az orrukat fintorgatták, ha mindazt, ami komoly és igaz és fényes, benyálazták és lekicsinyelték és meghazudtolták és beszennyezték. Ami ezen a realitáson kívül volt, az gyerkőcök éretlen álmodozása, úgynevezett idealizmus. A nemesi züllöttség, a polgári korrupció és a csőcselék ressentiment-ja ebben az egy pontban találkozott. Az életet csak, mint ezt a moslékot, voltak hajlandók lenyelni. Csak az elvetemült aljasságnak volt realitása és az életterv azon nyugodott, hogy a csalásnak és az erőszaknak volt létjogosultsága, ez volt az úgynevezett életrevaló, a kérkedő és a képmutató és a stréber. Ezt az úgynevezett realitás-világszemléletet a modern társadalom külön e célra szervezett intézménnyel tartja fenn. Ez az intézmény a sajtó. A világ mint trágyagödör, gyűjtőfogház, bordély és zsibvásár. Az újságolvasástól gyermekkoromtól fogva tartózkodtam. Egész életemben kétszer vettem újságot. Egyszer 1915-ben, egyszer 1940-ben, mind a két esetben háborúban, lényemet közelről érintő hirtelen esemény felől akartam tájékozódni. Mondanom sem kell, hogy a hír mindkét alkalommal hamis volt. Bennem akkor különös gyanú ébredt. Azt gondoltam, hogy hátha mégis az a valóság, ami gyermekkoromban és a művészben és az Isten közelében tartózkodó emberben él? Hátha az emberek mind valamely hallatlan világtévedés áldozatai? Véleményemben megerősített az, hogy se közel, se távol egyetlen embert se láttam, aki ne lett volna csődben. Csődben úgy, hogy bankrott volt. Csődben úgy; hogy sakk-matt volt. Egyszerűen olyan, aki nem számított és valójában játékon kívül állt. Kivétel nélkül mind. Már akkor sejtettem valamit abból, hogy a valóság mágikus természetű, vagyis, hogy a realitás szakrális. Egyáltalában nem undor és kanális és kutyakomédia. Beethoven és Homérosz és Shakespeare és Dosztojevszkij, Corot és Pheidiász valósága nem az, Jézusé sem az. Emlékeztem rá, hogy az enyém sem volt az. És, amikor a nevelés befejezése után az életbe való kilépés ünnepélyes pillanata elkövetkezett, a gazságra rájöttem. Kilépés az életbe persze annyit jelentett, mint kilépés a koszos kéjekbe és az árulásba és a fekete morálpojácaságba.

Én az emberiséget próbára akartam tenni – Az egész emberiséget? Érdekes. Ne mondja, ez igazán érdekes. És hogyan akarta ön az egész emberiséget próbára tenni? Episztemon még jobban elszomorodott. Meg akartam tudni, lesz-e valaki, egyetlen ember, egyetlen ember, aki észreveszi, hogy eltűntem. Milyen különös ember! És talált ilyen embert? Nem találtam, szólt Episztemon igen lassan. Igen, igen, szólt Episztemon hirtelen, próbára akartam tenni, vajon lesz-e valaki, aki keresni fog. Aki sajnálni fog. Akinek hiányozni fogok. Elbújtam ide – No és – Mit no és? Tudott ön az én eltűnésemről? Hallott rólam valamit? Ugye nem? Igaz, tényleg nem hallottam. Senki se vette észre, senki. Az égvilágon senki. Eltűnésemet még a hivatalomban sem vették észre. Senki és semmi. Milyen fájdalmas, mondta Pergelin. Később hozzátette: Van önnek háza? Van, mondta Episztemon. Ó, akkor eltűnését biztosan észrevették volna előbb vagy utóbb – Kicsoda? Az adóhivatal, mondta Pergelin, de persze lehet, hogy csak egy év múlva, amikor az adót be kell vallani. Milyen szomorú. Episztemon egyre jobban elborult. Ennyit érek, mondta, itt bujkáltam, és az ön kamráján élősködtem, éjjel mentem csak ki, és azt lestem, hogy beszélnek-e rólam. Senki. Senki se vette észre

Ezek közül az emberek közül egy sem rossz, mondta, igaz, nem is jó, de nem is rossz. Nincsenek erényeik, de bűneik sincsenek. Nem jutottak el addig, hogy bűneik lehessenek. Ezek az emberek gyarlók (szünet). Bűnök? Nem, nem! (espressivo), hát bűnös ez a szegény Kuruc, mert harminc éven át mindennap tökrészeg volt, hetenkint egyszer elment megkérni fiatalkori menyasszonyát, de az kidobta? Hogy lenne bűnös? Bár az lenne! Az ilyesmi nem érdemli meg a bűn elnevezést (allargando). Gyarló emberek, se jók, se rosszak, sem a kárhozatra, sem az üdvösségre nem valók, csak nevetségesek határtalanul, és szánalomra méltóan nevetségesek – Vétkek? (con brio) Ne beszéljünk ilyen nagy szavakkal. Viccek ezek, kérem, nem vétkek. Bohócok ezek, nem bűnösök. Senki közülük nem tudott a komolyságnak olyan fokára emelkedni, hogy bűnt kövessen el. És senki se gondolja, hogy ez csak itt van így. Ó maga, Ábel utazott, éppen eleget ahhoz, hogy azt mondhassa, nagyobb városban esetleg nagyobbak a bolondok, faluban esetleg kisebbek (ritardando), de nem törvény ez sem, néha falun is akad nagy bolond, városban is akad kicsiny – Mi lesz, kiáltotta Ábel (passionato), ha ez a gyarlóság a világot elárasztja? Mi lesz, ha a világot a bolondság fogja kormányozni, és az emberiséget a paprikajancsik vezetik! A mértéket senki sem üti meg. Ilyenek vagyunk itt valamennyien, legalább bűnt szeretnénk elkövetni, de ahhoz is gyengék vagyunk, és nem vagyunk méltók még az ítéletre sem –

Mindent lehet hazudni, még az örömet is, egyedül a derűt nem. Mert a derű a teljes álarctalanság. A derű nem lehet maszk. Túl mélyen van ahhoz, hogy az lehessen. Minden állapot a nála mélyebbnek maszkja. De a derű van a legmélyebben. S ami a legmélyebben van, az van legfelül, mélynek lenni annyi, mint egészen fent lenni, egészen a felszínen, és kinyílni tudni. E mélységben az ember csak igazat talál, mert önmaga is igaz lett.

A magam részéről nem ismerek nagyobb bajt, mintha nem tudom, mi történik. Nem múlik el nap, hogy valakit valamibe fogni ne lássak és első lépésénél azt kellene mondanom, nem azt fogja elérni, amit kíván. Kis napi dolgokban ilyesmi többnyire bosszúság. De hivatásukat is így választják, házasságukat is így kötik, államaikat is így építik és világszemléletüket is így gondolják. Nem tudják, milyen eseményre mi következik, vagyis nem tudják, mi történik. Feltételeznek valahol valamit, ahol vagy nincs semmi, vagy egészen más van. A világ egyszersmindenkori rendben épült és ki van zárva, hogy az állam a kormányzati eszközök ismerete nélkül fennmaradjon. Egy ideig bőszülten öldököl aztán összeroskad. Ki van zárva, hogy a házasság szerelem nélkül sikerülhessen. Egy ideig gyűlölködés, aztán közöny és vége. A házasságok ötven százalékban hiúságból köttetnek, negyven százalék érdek, tíz százalékban szexus. A szexus nem szerelem. Magától értetődik, hogy az alattvalók elnyomására épített állam összeroskad és a házasság, amelyet a hiúság vagy az érdek kötött, boldogtalan. A világ rendje hűséges. Mindig ugyanaz, mindig megtalálható, mindenki számára hozzáférhető és megbízható. Ami történik, mindig igaz. Nincs szükség arra, hogy megtudjam, mi lesz holnap. Ha tudom, mi van ma, mindent tudok. Baader azt mondja, hogy az ember morálját a fizikára kell építeni. A fizikai rend hűséges. De a pszichológiai és a morális és a metafizikai rend is hűséges. Ha valaki hiúságból köt házasságot és boldogságot vár, nem tudja, mi történik. A művész, aki a hírt választja és nem a művet, nem tudja, mi történik. A hibát esetleg észreveszik, esetleg nem. Talán már késő. A házaspár megjelenése tényleg hatásos, csak mit kell érte fizetni. A művész híre megvan, csak mit ér. Az állam hatalma tényleg impozáns, csak a börtönök vannak tele.

A csatornalakó a trónuson! Ha a mai emberiséget jellemezni óhajtanám, ezt kellene mondani. Mindenki meghódol előtte. Senki se romlottabb és aljasabb és hitványabb, és ez van legfelül. Ez a szemét, ez a vérszomjas és fekete egzisztencia, ez a botrányos és obszcén szarházi. Nincs helye semmiféle önmérsékletnek. Ismerd meg önmagadat. Hahaha. Nemcsak szennyes, hanem magára is hányja. Ez nem őszinteség és nem bűnbánat. Éppen olyan ízléstelen köpködés, mint a többi. A csatornalakó a trónuson. Mit jelent az, hogy a csatornalakó a trónuson? Azt, hogy a nép ügyét alárendeli saját sötét és piszkos ösztöneinek. Szegény nép. Úgy kell neki. Miért választott így. Mit jelent az, hogy államfő? Hogy a népet leköpdösi és megrugdalja. Négyezer, nyolcezer, tizenötezer. Begyűjtés. Be is vallja. Féreg, mindenki féreg. Hőst csinál önmagából. Irodalmat. Az ifjak ilyenek akarnak lenni, ilyenek is lesznek. Egyetlen szó se legyen bennük igaz, ő a piszkos hős, a színdarab főszereplője. Minél szarházibb, annál inkább ő a hős. Önmagából irodalmat csinál.

– Satacoll azt mondta, hogy a halottak itt nem bírják ki, éspedig a bűztől. Tudja mi az a bűz, ami miatt inkább visszamennek a hidegbe? Nos? A hazugság. – Folytassa. – Talán megérti, talán nem. Nem úgy hazudnak, hogy másképpen mondanak valami tárgyi esetet, vagy megtörténtet, mint ami igaz. Ez nem számít. Satacoll nem valami okos ember és a dolgot eléggé dadogva mondta el. Intelligenciakvóciense körülbelül öt. – A lényeget azonban – – Úgy van. A lényeget. Azt beszélte el, hogy amonnan hogyan látják azt, ami itt van. Az ember, szólt, önmagának útjában áll, éspedig állandóan útjában áll annak, hogy magát felismerje. Én ezt úgy értelmezem, hogy ott az emberben kettőt látnak, magát és önmagát. A maga az aki, az önmaga, amely a magáról való képet eltorzítja. Hogy az ember kicsoda, micsoda, ez a maga, ez az aránylag egyszerű lény. Az önmaga egy sereg fátylat borít rá és elrejti. Hazugsággal. Hazudik. Érti? Én legalább így magyarázom. Önmaga félrevezeti magát. A megtévesztés-mechanizmus utálatraméltóan primitív, amin a másik ember azonnal keresztüllát. A becsapás idegen emberrel szemben nem is szokott sikerülni. Az emberek egymáson többnyire keresztüllátnak. Önmagukban a hazugság sikerül. Folyton komédiázik, amit saját magán kívül senki sem hisz el. Ez az a bizonyos hazugság. Az ember ettől romlik és büdösödik meg. Ha a túlvilágiak ide visszatérnek, olyan szag fogadja őket, hogy azt nem bírják ki. A halottakat a szimat jellemzi. Ez az, ami bennük a legerősebb. Nem látnak, nem hallanak, nem tapintanak jól. Ez nekik túl érzéki. Szimatuk azonban kitűnő. Az emberek, mondta Satacoll, igen ritka kivétellel ettől a hazugságtól büdösek. Értse meg ezt, hogy ritka kivétellel, nagyon is félve mondom ki, mert aki hallja, önmagát rögtön igen ritka kivételnek fogja tartani. Persze csakis azért, hogy tovább hazudhassék, és még zavartalanabbul. Az eredmény, hogy az előbbinél is sokkalta büdösebb lesz. Csak nem az embert önmaga számára felismerhetővé tenni, nem egyszerűvé, nem igazzá. Ne higgye, ha az ember önmagát átvilágítja, jobb lesz vagy rosszabb. Marad, aki volt, mert ez az egész nem azon múlik, hogy jó, vagy rossz. Az ember ekkor már nem hiszi magát se hősnek, se szentnek. És főképpen nem áraszt olyan fertelmes bűzt. Tudja követni?

A takarítónőt kihallgatják, folyamatosan beszél. Ordal. Az Eumemorid tényleg ragyogó szer. A fővádlott feláll, és az asszony vallomását igazolja. Az ügyész rárivall. A védő tiltakozik és a jogra hivatkozik. Murzetklodzhaeyev bólint, jó, nagyon jó mindenki jól játszik. A vádlott tántorog, álla folyton leesik és szájából csurog a nyál. A regényíró ír. A helyszíni közvetítés szól. Semmi sem igaz, érti, semmi. És mindenki tudja, a bíró, az ügyész, a védő, a regényíró, a bemondó, de aki nem csinálja, holnap a vádlott helyére kerül, eszeveszetten ír, körmönfont szavakat agyal ki, a helyszíni közvetítő ilyen szavakat használ, mint aljas gonosztevő, huligán, útonálló bandita, gyilkos, hitvány kém. Az ügyész őrjöng. A védő már nem is lehet lojálisabb. Az egyik fogoly összeesik, nem szabad kivinni, ott a helyszínen injekciót kap. A közönség megdermed, suttog, mit adnak neki. A per kilenc napig tart, az ügyész minden vádlottra halált kér. A védő remekel, a bűnt elismeri, de az emberiességre utal. Tizenöt vádlottat halálra ítélnek, hármat életfogytiglan, a többit tizenöt évre. Négy hét múlva a kegyelmi kérvény visszaérkezik, és a tizenöt embert kivégzik.

Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások — a Moby Dick, a Huckleberry Finn, a Búcsú a fegyverektől, A skarlát betű, A bátorság vörös kokárdája, az Iliász és az Odüsszeia, a Bűn és bűnhődés, a Biblia és A könnyűlovasság támadása – mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni? (Hát nem óriási megkönnyebbülés, hogy valaki végre kimondta ezt?) Az evolúció felőlem elmehet a pokolba. Hatalmas tévedés vagyunk. Egyetlen évszázadnyi közlekedési őrjöngéssel halálos sebet ejtettünk ezen a kedves, életadó bolygón – az egyetlenen az egész Tejúton. A kormány hadat visel a drogok ellen, nem igaz? Akkor menjen neki a kőolajnak is. Beszéljen arról, milyen káros a kőolaj bódulata! Ez aztán a káros bódulat! Ha tankolunk egy keveset az autónkba, akár száz mérföldet is megtehetünk óránként, elüthetjük a szomszéd kutyáját, és cafatokra téphetjük a légkört. Hé, amíg nem lehetünk mások, mint Homo sapiensek, addig mit ugrálunk? Francba az egész szarsággal. Van valakinek egy atombombája? Kinek nincs manapság atombombája?

Azok számára közülünk, akiket szórakoztatnak az ilyesféle dolgok, a huszadik század, ahogy haladt előre, az emberiséget a viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek olyan sora elé állította, melyeket eddig nem képzelt, és talán nem is képzelhetett. A tudomány, mely hagyományos ellensége a miszticizmusnak és a vallásnak, egyre inkább megértette, hogy a kvantumfizika által leírt univerzummodell nem sokban különbözik attól az univerzumtól, melyben a taoisták és más misztikusok évszázadokon át éltek. Fiatalemberek sokasága, akik szigorúan strukturált és az ipar által vezérelt társadalmakban nőttek fel, most erőszakos módon tagadják meg az indusztriális szemléletet, és inkább a földműves életforma egy sajátos változatát keresik, amit felmenőik is (állítólag) élveztek, és így kiterjedt kommunális közösségeket hoznak létre, ahol néha, legalábbis kicsiben, a cserekereskedelem dívik. Miközben több ezer dolláros lábbelik hagynak nyomot a Hold felszínén, a Földön gyermekek milliói éheznek. Hiába fáradtunk annyit, hogy létrehozzuk a mennyországot, csak borzalmakkal tudtuk azt benépesíteni. Régi ironikus ellentmondás, de ma is igaz: miközben az ember véres háborúra készül, fennhangon és ékesszólóan élteti a békét. Ez a következetlenség nem a huszadik század találmánya, mégis, ez a század látta e jelenség legszembetűnőbb példáit. Még soha nem ecsetelte az ember a világharmónia iránti vágyát ily meggyőzően, miközben tömegpusztító fegyverek soha nem látott garmadáját halmozta fel. A második világháborút – ahogy tudatták velünk – azért vívtuk, hogy ne legyen több háború. Az atombombát ugyanezen oknál fogva fejlesztettük ki. A háborúk azonban nem szűntek meg. Jelenleg szinte nincs olyan nemzet a Földön, mely ne vívna valamilyen harcot, ha nem a szomszédjával, akkor belső ellenfelével. Továbbá, ahogy számolatlanul költjük a pénzt egy új fegyver megalkotására vagy éppen valamilyen konfliktus finanszírozására a tartós béke érdekében, oly mértékben merítjük ki gazdaságunkat, hogy városaink lepusztulnak, virul bennük a bűnözés, és az embereket kevésbé érdekli a nemzetbiztonság, mint az, hogy anélkül térjenek be késő este a sarki boltba fél liter tejért, hogy kirabolnák őket. Lakóhelyünk, melynek nyugalmáért oly ádáz harcot vívunk, egyre lakhatatlanabbá válik. Háborúkkal és fegyverekkel nem tudtuk legyőzni a háborút. Ebben kudarcot vallottunk.

– A népesség optimális megoszlását – mondta Mustapha Mond – a jéghegy modelljével szemléltethetjük: nyolckilencede a vízvonal alatt van, egykilencede fölötte. – És a vízvonal alatt levők boldogok? – Boldogabbak, mint fölötte. Boldogabbak, mint a maga barátja itt például. – Rámutatott. – A szörnyű munka ellenére? – Szörnyű? Ők nem találják annak. Sőt ellenkezőleg, szeretik. Mert könnyű, mert gyerekjáték. Nem erőlteti meg sem az agyat, sem az izmokat. Hét és fél órás enyhe, nem kimerítő munka, aztán a szómafejadag és szórakozás és korlátlan párosodás és a tapiműsorok. Mi többre vágyhatnának még? Igaz – tette hozzá –, kérhetnék a munkaidő rövidítését. És természetesen meg is adhatnánk nekik a rövidebb munkanapot. Technikailag teljesen egyszerű volna az összes alacsonyabb kasztbeli számára lecsökkenteni a munkaidőt napi három-négy órára. De boldogabbá lennének ettől? Nem, nem lennének. Kísérletet tettek erre több mint másfél évszázada. Egész Írországban biztosították a napi négyórás munkaidőt. Mi lett az eredménye? Nyugtalanság és a szómafogyasztás nagymértékű növekedése, ez volt minden. Az a három és fél óra külön szabadidő annyira távol állott a boldogság elősegítésétől, hogy az emberek úgy érezték, azt is ki kell pihenniük.

Az ilyen propagandában rejlő elvek igen egyszerűek. Keressünk egy egyszerű vágyat, mindennapi, nemtudatos félelmet vagy szorongást, találjuk ki, hogyan tudnánk ezt a vágyat vagy félelmet összekapcsolni a termékkel, amit el akarunk adni, aztán verbális vagy képi jelképekkel építsünk egy hidat, amin a vevő ténytől az álomhoz, álomtól ahhoz az illúzióhoz juthat, hogy ha termékünket megveszi, valóra válthatja ezt az álmot. „Nem narancsot veszünk már, hanem életerőt, nem autót, hanem presztízst.” Igaz ez bármi másra is. A fogkrémmel nem egy tisztálkodási- és fertőtlenítőszert veszünk, hanem megszabadulunk a félelemtől, hogy szexuálisan esetleg visszataszítóak vagyunk. A vodkával és whiskyvel nem egy protoplazmás mérget vásárolunk, amely kis mennyiségben pszichikailag kellemesen megnyugtatja az idegrendszert, hanem barátságot és jó haverokat, a Dingley Dell melegét és a Mermaid-taverna ragyogását. Hashajtóinkkal egy görög isten egészségét, Diána egyik nimfájának szépségét vesszük meg, a hónap sikerkönyvével kultúrát, kevésbé olvasott szomszédaink irigységét és a műveltek tiszteletét szerezzük meg. A motivációs elemző minden esetben talál egy mélyen rejlő vágyat vagy félelmet, amelynek energiájával ráveszi a vásárlót, hogy pénzétől megváljon, és így mozgassa az ipar gépezetét. Ez a potenciális energia, amely számtalan egyén agyában és testében rejtőzik, gondosan egymás mellé helyezett jelképek sora révén felszabadul és áthelyeződik, eközben pedig kijátssza a racionalitást és elhomályosítja a valódi problémát.

Van gyakorlatom oroszokból, drogosokból, őrültekből és filozofálgatásból – de Viktor ez mi volt? Éreztem már ilyet, akkor azt kérdeztem: David, mi volt ez? Az 1984-es Dűne után. Kegyetlen dolog végigszenvedni azt a filmet, aztán amikor véget ér, beüt a katarzis. Örülsz, hogy láttad, és megérted, miért mondják, hogy két kritika van róla, az egyik szerint szörnyű, a másik szerint mesteri. Mindkettő igaz. Ez is ilyen. Vannak nehéz, unalmas, rágós részei, meg vannak zseniálisak. Csak csatlakozni tudok a többséghez: a japán állásinterjús látomás az már önmagában lenyűgöző. Külön tanulmány a tűz mellett gombázós is. Az fogja meg legjobban ennek a cuccnak a gondolatiságát. Van ebben a könyvben valami mélyen… buddhista. Egy koktél. Buddhizmusból, rendszerváltás utáni kiábrándultságból, Oroszországból, kokainból. Keverd meg, húzd le, gondolkodj rajta. Gondolkodj a világ dolgain a tűz mellett ülve! Aztán majd rájössz, hogy nincs semmi!

A tudás átadható, a bölcsesség azonban nem. A bölcsességet lehet megtalálni, lehet aszerint élni, a sodrásához igazodni, csodákat tenni általa, de kimondani és megtanítani nem lehet. Ez volt az, amit már fiatalember koromban is sejtettem néha, ez a sejtés hajtott tovább, hogy elhagyjam mestereimet. Rátaláltam egy gondolatra, Govinda, amelyet te megint tréfának vagy bolondozásnak tartasz majd, jóllehet ez a legokosabb gondolatom. Ez pedig a következő: Minden igazságnak az ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet. Amikor a fenséges Gótama oktatásában a világról beszélt, kénytelen volt szanszárára és nirvánára osztani, hazugságra és igazságra, szenvedésre és megváltásra. Másként nem lehet, nincs más út annak számára, aki tanítani akar. A világ maga azonban, a Létező, bennünk és körülöttünk, sohasem sarkított. Az ember vagy cselekedete sohasem egészen szanszára, nem is egészen nirvána, az ember sohasem teljesen szent vagy tökéletesen bűnös. S mivel megtévesztés áldozatai vagyunk, úgy tűnik bizony, mintha az idő valóban léteznék. Nem, az idő nem valóság, Govinda, ezt tapasztaltam minduntalan. Márpedig ha az idő nem valóság, akkor az az elválasztó időszakasz, mely a világ és az öröklét, a szenvedés és az üdvösség, a gonosz és a jó között látszólag húzódik, szintén megtévesztés.

Jól figyelj, kedvesem, jól figyelj! A bűnös, aki vagyok, és aki te is vagy, az bűnös, de valamikor ismét brahman lesz, valamikor eléri a nirvánát, Buddha lesz –és lám csak: ez a „valamikor" áltatás, hasonlat csupán! A bűnös nem csupán úton van Buddhasága felé, nincs fejlődőfélben, bár az igaz, hogy gondolkodásunk számára a dolgok másként nem képzelhetők el. Nem bizony, hanem a bűnösben benne van, már itt és most benne van az eljövendő Buddha, jelen van benne egész jövendője, és benne, magadban és minden keletkezőben a lehetséges, a rejtőzködő Buddhát kell tisztelned. A világ, Govinda barátom, nem tökéletlen, nincs is hosszú úton a tökéletesség felé: nem, hanem tökéletes minden pillanatában, minden bűn magában hordja már a kegyelmet is, minden kisgyermekben benne van már az aggastyán, a csecsemőben a halál, minden haldoklóban az örök élet. Nincs ember, aki a másikról meg tudná állapítani, mennyire jutott előbbre útján, a rablóban és kockajátékosban már ott várakozik Buddha, a bráhmanában ott várakozik a rabló. Az elmélyült meditációban megvan a lehetősége annak, hogy megszabaduljunk az időtől, hogy egyidejűleg lássunk minden valaha létezett, létező és eljövendő életet, és lám, abban minden jó, minden tökéletes, minden brahman. Azért az én szememben jó minden, ami van, a halál is, az élet is, a bűn is, a szentség is, a bölcsesség is, a balgaság is, mindennek olyannak kell lennie, amilyen, minden csak beleegyezésemre, csak engedelmességemre vár, mindenhez csupán szeretetteljes egyetértésem hiányzik, így hát nekem csak jó lehet, csak javamra válhat, és semmi sem árthat. Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenteljesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam feladni ellenkezésemet, megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem többé valamely általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok. – Íme, ó, Govinda, néhány azok közül a gondolatok közül, amelyek felébredtek bennem.

Egyszer késő délután, mikor elgondolkozva vízért mentem a kúthoz, ahogy mentem fölfelé, először csak éreztem, majd láttam is, hogy az erdő szélén, kezével egy fának támaszkodva ott áll Zdenék, a hajdani híres pincér, az én volt kollégám a Csendesség Szállóból, aki most meredten engem figyelt… És én, aki az abesszin császárnak szolgáltam fel, tudtam, hogy szándékosan jött ide, hogy megnézzen, és nem hogy nem akar velem beszélni, hanem szüksége sincs rá, mindössze csak látni szeretne, hogyan illeszkedtem bele ebbe a magányos életbe, mert nagy úr most Zdenék a politikában, rengeteg ember veszi körül, de tudtam, hogy legalább olyan egyedül van, mint én… És pumpáltam a vizet, az állatkák nézték, hogyan dolgozom, és én továbbra is éreztem, hogy Zdenék minden mozdulatomat figyeli, ezért aztán ügyeltem rá, hogy úgy nyomjam a pumpát, mintha senki sem látna, de jól tudtam, hogy Zdenék tudja, hogy tudom, ott áll az erdő szélén. És aztán lehajoltam és megfogtam a két csöbör fülét, vártam, hogy Zdenék megmoccanjon, mert én több száz méterre is hallok minden rezdülést, minden neszt, így kérdeztem meg Zdenéktől, akar-e mondani valamit, de neki nem volt erre szüksége, megelégedett azzal, amit látott, hogy még élek, és hogy egyszerre csak hiányoztam neki, mint ahogyan én is gyakran gondoltam őrá. És felemeltem a két csöbröt és elindultam lefelé a házhoz, mögöttem a lovacska, utána a kecske meg a macska, óvatosan lépkedtem, a víz ki-kifröccsent a gumicsizmámra, és tudtam, hogy ha majd leteszem a csöbröket a küszöbre és megfordulok, Zdenék már nem lesz ott, hogy elégedetten visszamegy az állami kocsijához, amely az erdő szélén várja, hogy visszamegy a munkájához, amely bizonyára nehezebb, mint az én magányba való menekülésem. A tanár úrra, a francia irodalom tanárára gondoltam, ahogyan azt mondta Marcelának, hogy igaz ember, világpolgár csak az lehet, aki képes névtelenségbe vonulni, aki meg tud szabadulni hamis énjétől. És amikor leraktam a csöbröket és megfordultam, Zdenék már elment az erdőből. És úgy gondoltam, hogy ennek így kell lennie, mert bár mindketten máshol élünk, csak ily módon tudtunk elbeszélgetni egymással, így tudtuk a csenddel kimondani azt, ami a szívünket nyomja, meg hogy milyennek is látjuk a világot.

A legutóbbi kétszáz év alatt bekövetkezett két történeti kollapszus zeneileg úgy fejezhető ki, hogy a polgársággal együtt megjelent a giccs, a plebejusokkal együtt megjelent a zenei hazugság. A giccset régebben ismerjük, és felőle körülbelül mindazt tudjuk, amit tudni illik. Ehhez csupán annyit kell hozzátenni, hogy a giccs olyan, a művészet eszközeivel készített mű (festmény, zene, költemény, szobor stb.), amelynek nincs hiteles egzisztenciája, s így teljes egészében svihákság. Nem tartozik a giccs természetéhez, hogy az embert becsapja, valószínűleg, mert a becsapáshoz valami kis észre lenne szüksége, ami fölött egyáltalán nem rendelkezik. Ezért olyan jellegzetesen polgári. A giccs készülhet aránylag fejlett fokon, mint ahogy a modern korban ez az eset nem ritka. A giccsek nagy része nem rosszhiszemű, csak ízléstelen és buta. Viszont a művészet mértékét soha sem érheti el, mert élvezeti cikknek készült, illúzió, játék, látszat marad, vagyis komolytalan. Par excellence a polgárság műfaja, mert felelőtlen és semmire sem kötelez (gyáva és rest). A giccsnek orfikája, vagyis a természet fölött levő rend realitásával kapcsolata nincs. A művészetre kötelező átvilágító (megismerő) mozzanat belőle hiányzik. Ezért jelentéktelen, és teljesen mindegy, hogy ki csinálta, itt van, hol van, elveszett, vagy el sem készült. A zenei hazugság tényét még nem tudatosították, pedig amióta a politikai indulók és dalok és kantáták és terroristák dicsőítésére írt szimfóniák a világ minden táján felhangzanak, időszerű lett volna. Az elhasznált, többnyire divatból kiment slágerekből összelopkodott, kizárólag polgári eredetű dallamoknak és harmóniáknak kötelességük lenne, hogy az embert optimizmusra hangolják, mert a terror nem elégszik meg azzal, hogy narkotizáljon, tényleges idiotizmust követel. Édeskés akkordok mögött fenyegetés, cukor és kivégzéshangulat, ami a megkövetelt és a tényleges helyzet között levő különbséget jelzi, vidáman és friss ütemben masírozni a koncentrációs tábor barakkjai között, és örömrepesve lengetni a zászlót az akasztófa felé. E feladathoz képest az ilyen mű kelléktára elég szegényes, színvonala alig emelkedik az átlag bécsi operett zajos fináléja fölé, inkább alatta marad. De a vásár és a verkli rosszhiszemű, fortissimo, nehogy a megkínzottak nyögését hallani lehessen. A zenetörténetben ez teljesen új lépés. A nyelvben a hazudozás igen régen tart, és az ember a különbséget az igaz és a hamis között már megtanulta lehallgatni. A zene gyermeki természetét eddig tiszteletben tartották Egyelőre a zenét nem tudjuk nem spontán megnyilatkozásnak tartani, és még nem tanultunk meg az egzisztenciálisan fals zene ellen védekezni. Nagy átlagban csak azt tudjuk, mi a jó és a rossz zene, de ennek sincs megfogalmazható kritériuma. Igaz és hamis zenéről eddig még nem esett szó. A hamis zene nem az absztrakt zene; ez csupán a kor ellen való tiltakozás egyik szélső alakja (mint az absztrakt festészet), amely undorodik itt bármihez is nyúlni, és azt hiszi, csak az maradt tiszta, ami fiktív. A zenei hazugság a zene szakrális ügyefogyottságát és az artikulált logoszban való gyermeteg voltát használja fel arra, hogy az embert lépre csalja, és olyan vallomásra és megnyilatkozásra, sőt aktivitásra bírja, amely a humánus egzisztencia igazságának eltörlését jelenti. Bizonyos, hogy a zenei hazugság minden hazugságnak legelvetemültebb alakja, mert az embert legvédtelenebb oldalán demoralizálja. A zene igazsága, éppen, mert a zene minden művészetnél naivabb, és mert a humánum gyökereihez a legközelebb fekszik, a legérzékenyebb. A zenei hazugság az emberi logosz pirkadását akadályozza, a káoszból való kilépés lehetőségétől foszt meg. A giccs és a zenei hazugság között levő határvonal a legtöbb esetben elmosódik. Úgy látszik azért, mert – mint újabban többen kifejtették – a polgárság és a szocializmus között lényeges különbség nincs. Mind a kettő a plebejus életrenden nyugszik, és a szocializmus tulajdonképpen kései polgári jelenség.

Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Rómában és Londonban és Párizsban a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal felismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a „korbácsra és igára született nép". De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelősségre, és ami azóta történt, azért sem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében őrjöngő gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban. Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövő havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény merő jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg. Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a huszas években semmi köze sem volt a keresztény nemzetiességhez, később a fasizmushoz. A behódoltaktól való undorom olyan erős volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetévesszenek. Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. Az elaljasodásnak minden kedvezett, és semmi egyéb nem volt, mint elaljasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.

(…) Az extrém luciditás Európában másfélezer évvel ezelőtt egyszer már felvillant, amikor a görög mítosz felbomlott, de akkor az ember csak cinikus lett és frivol. A görög ízlés megóvta attól, hogy korruptabb legyen. A hellenizmus cinizmusa és frivolitása is az örök rend felbomlása fölött érzett kétségbeesés következménye, de a graeculusok még elmerülhettek abban, hogy létüket elviccelték. Az újkor elején a megrázkódtatás mérgezettebb volt. A középkori hazugságrendszer az emberiséget oly mélyen megsebezte, hogy desperát dühében csak egy tökéletesen vallástalan és elszántan életélvező világ felépítésére gondolhatott. Ebből a szempontból Descartes koncepciója tulajdonképpen trauma eredménye, és mindaz, amit a következő századok gondoltak, e traumából keletkezett. A legutóbbi négy évszázad minden korszerű elméletének jelentősége nem azon múlt, hogy az igaz volt, vagy sem, hanem azon, hogy a középkori klerikalizmus ellen táplált animozitásnak milyen méretekben és milyen radikálisan adott hangot. Az egész újkori fizika és asztronómia tulajdonképpen bosszú volt a Biblián. Teljesen függetlenül attól, hogy az elméletek a valóságnak megfeleltek, vagy sem, az úgynevezett tudomány hatása azon múlt, mennyire tudta a klerikalizmus világképét kompromittálni. Később egy Kant, vagy Darwin, vagy Haeckel, vagy Freud esetében alig marad más, mint vigyorgó káröröm, amelynek sikerült a középkort lelepleznie és a szocializmus sem egyéb, mint gyűlölködő visszaköpködés az eredetre, vagyis a kereszténységre, és a materializmus sem más, mint bosszú a középkori spiritualizmuson. A majomtól való származás hipotézise semmi egyéb, mint grimasz az isteni származás gondolatára, és enélkül egyáltalán nem is érthető, és a fontos benne nem az, hogy tény, hanem, hogy sért. Az újkor egész gondolkozását az határozza meg, hogy ellen-vallás és ellen-klerikalizmus és ellen-kereszténység. Az életrendet az határozza meg, hogy minden szellemi fegyelmet lehajít, és brutálisan életélvező. Az egész tudományt az határozza meg, hogy ellen-hagyomány (Guénon). Minden gondolat, minden találmány és minden elmélet és minden fölfedezés mögött a középkori kereszténység ellen táplált ressentiment áll, vagyis az egész újkort tulajdonképpen és végeredményben a klérus ezeréves hazugságrendszere determinálja. Semmi új itt nincs, ez a négyszáz év ugyanaz, ami volt, fordított előjellel. Semmi eredeti, még a hazugság, az erőszak, a kizsákmányolás területén sem, ismétlése az árulásnak és a besúgásnak, az inkvizíciónak és a könyvelégetésnek, a cenzúrának és a máglyának, és a börtönöknek és a tömegmészárlásnak.

Emlékszel Herkulesre, akinek egy százfejű hidrával kellett megküzdenie? Lehet, hogy nem is volt száz feje, ennyire azért nem figyeltem az órán… – morfondírozott egy pillanatra. – Szóval megküzdött a hidrával, és legyőzte annak ellenére, hogy annak minden levágott feje helyett kettő nőt ki azon nyomban. Mi itt valamennyien – körözött egyet a mutatóujjával – vagyunk a hidra és te vagy a hős Herkules, kedves barátom. Igaz, a mi fejünk nem nő vissza, az Úr eddig legalábbis még nem tett csodát a kedvünkért… bár hiszem, hogy ha eleget imádkozunk és az erszényünket is megnyitjuk az egy igaz egyház képviselői előtt, komolyan számba veszi ezt a lehetőséget is…

Igaz, későbben is gyakran tapasztaltam, hogy az asszonyok ellenséges szemmel méregetik azokat a társaikat, akik kivonják magukat az asszonyi lét törvényei alól, nem igyekeznek örökké mások kedvében járni, s tulajdon érzéseiket és gondolataikat nem rejtik el vigyázatosan a világ elől. A legtöbb asszony úgy tesz, mintha az efféle viselkedés valamiféle arcátlan elbizakodottság lenne, amelyet az ő hivatása megtörni, és az elbizakodottat a maga megszabott helyére visszakergetni.

Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, s az igaz szavak nem mindig szépek.

Mind a hazug, mind a kamuzó ember úgy tesz, mintha állítana valamit. A különbség abban áll, hogy a hazudozót érdekli az igazság, mert erőfeszítéseket tesz érte, hogy valótlant közöljön. A hazugsághoz ezért tudásra és koncentrációra van szükség, az ilyesmit nem lehet szemrebbenés nélkül csinálni. És mivel a meggyőződések összefüggnek, egy hazugság gyakran újabbakat eredményez, vagyis a hazugságba energiát kell fektetni, hogy összetartsuk a hazugságok hálóját. Aki kamuzik (...), azt nem érdekli az igazság, csak hetet-havat összehord, és nem foglalkozik vele, igaz-e, vagy sem, megalapozott-e, vagy sem, összefüggő-e, vagy sem. A kamuzó és a hazug ember is próbál elrejteni valamit, de mindkettő valami mást: a hazug ember azt próbálja leplezni, hogy nem hisz abban, amit állít, a kamuzó pedig azt, hogy nem érdekli, mi a helyzet valójában.

Az evolúció felőlem elmehet a pokolba. Hatalmas tévedés vagyunk. Egyetlen évszázadnyi közlekedési őrjöngéssel halálos sebet ejtettünk ezen a kedves, életadó bolygón – az egyetlenen az egész Tejúton. A kormány hadat visel a drogok ellen, nem igaz? Akkor menjen neki a kőolajnak is. Beszéljen arról, milyen káros a kőolaj bódulata! Ez aztán a káros bódulat! Ha tankolunk egy keveset az autónkba, akár száz mérföldet is megtehetünk óránként, elüthetjük a szomszéd kutyáját, és cafatokra téphetjük a légkört. Hé, amíg nem lehetünk mások, mint Homo sapiensek, addig mit ugrálunk? Francba az egész szarsággal. Van valakinek egy atombombája? Kinek nincs manapság atombombája?

Segíthet-e rajtam a te igazságod? Minden bizonnyal. De van-e bennem elég erő, gerinc, kívánság,kíváncsiság, hogy megtaláljam a helyes utat a bennem lakó igaz ember felé? De kitől kérdezzem én ezt? Egy senkitől, aki soha nem akart valaki lenni, miközben végig valaki volt, másvalaki, mint aki itt belül lakik.

– A szeretet olyan, mint a varázslat? – Olyan. – De csak a mesében, igaz? – Nem. Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan.

Amikor idáig jutnak az olvasásban, sőt már amikor én ideérek az írásban, az ipari világ már reménytelenül rászokott az ásványi energiahordozókra, amelyek pedig nemsokára kimerülnek... Na, akkor jönnek majd az elvonási tünetek. Elmondhatom az igazat? Hiszen nem a híradóban vagyunk, nem igaz? Szóval szerintem az igazság ez: mindnyájan függők vagyunk az ásványi energiahordozóktól, méghozzá a tagadás fázisában lévő függők. És mint oly sok függő, akinek nemsokára szembesülnie kell a kegyetlen igazsággal, a vezetőink erőszakos bűncselekményeket követnek el, hogy megszerezzék azt a keveset, ami még függőségünk tárgyából megmaradt.

... soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.

Szanálás volt, ott találtam kirakva, keservesen sírt, éhes volt, remegett, nézett rám egy kihajított mosógép tárcsájából. Úgy nézett rám, a szívem szakadt meg, fogtam, hazavittem, megmosdattam, megetettem. Az enyém lett. 240 Maradhatott, anyám megengedte. Azt hiszem, ő is szerette az állatokat. Mást nem nagyon, de az állatokkal ki volt békülve, a szíve mélyén jó ember volt, kemény asszony, megtört asszony, egy alkoholista kurva, de a szíve mélyén szelíd és igaz. Én így gondolok rá. Mondta, nevezzük el a macskát. Én nem tudtam, mi legyen a neve, nem neveztem még el akkor soha semmit. Napokig gondolkodtam, néztem azt a macskát, az meg nézett vissza rám. Járkáltam mindenfelé a lakásban, az meg jött utánam. Az a kis névtelen kolonc! Az én kis szentem, mindenem! Már majdnem csak cicának neveztem el, amikor felugrott a szekrényre és leverte ükapám katonaképét. Az ripityára törött, az üveg szétszabdalta a képet is. Próbáltam én, de nem sikerült helyre hoznom. Anyám jól meg is vert, nem sok emléke maradt, azt mondta, és azt is elveszem tőle, így sírt, ahogy ütött, meg úgy, hogy majd megtanulom, hogy vigyázzak az emlékeimre, az emlékeim nélkül senki leszek. Jól megvert, én meg elneveztem a macskát Tihamérnak. Ha nincs már semmi az ükapámból, változzon macskává, és akkor itt marad velünk. Így gondolkoztam. Anyám miatt is, és azért is, mert még mindig nem jutott semmilyen normális név az eszembe, jól lesz tehát ez. Így lett Tihamér az én első cicám.

Myndazaltall, ha ez uylagnak meny bűne uagion, mind en chelekettem uolnais; es ha en el karhoznam, mind ez uilag üduözülhetneis! (quodam sit). Az en uram Jehoua Jesus christusnak, en erettem ki omlott zent uerenek egik cheppenek harmadrezebenn: melli ki omlott en erettem az magas kereztfann azö zent oldalaboll es kezeiböll labaiboll: uiseluen töuis koronat. Annival uallom + es hizem isteni segichigedböll CBB mpria+ nagiobnak az en minden büneimnell, Atia ur Isten az te Irgalmassagodat es kegielmessegedet:Valameniuel nagiob az TELLYESZENPHAROMSAAG Egi bizoni Istenseeg, az baluanioknall, es az emberi nemzetsegnell. Ennekokaert legi irgalmas kegielmes nekem zegeny bünös fyadnak zolgadnak: Et erige de stercore pauperem. Emlekezel meg az o es uy testamentomban, Ingienualo, irgalmas, igaz, kegielmes, hyuu, meg ualtoztathatatlan, kezerithetettlenn, banatnelküll ualo, zent fogadasidroll, es igyretydröll: mellyet igaz esküeseddelis az profetaknall, es az Euangelistaknall, christus Jesus altal, meg erössitetteell.

Látod? Te nem lennél képes megváltoztatni mindent, ahogy Jackie. Túl sokszor megtörtént már mindkettőnkkel; egyszerűen csak visszamegyünk a régi barátainkhoz és a régi kocsmákba, abba a régi életünkbe, amelyikben még nem ismertük egymást, és ennyi az egész. Senki még csak észre sem fog venni semmilyen változást, nem igaz?

Ne feltételezz semmit. Hajlamosak vagyunk mindenfélét feltételezni. Ezzel az a baj, hogy a feltevésünkről azt hisszük, mindjárt igaz is. Akár meg is esküdnénk rá, hogy igaz. Feltételezzük, mit mond vagy cselekszik a másik - személyeskedésnek vesszük -, aztán gyorsan megvádoljuk, és érzelmi mérget fröcskölünk rá. Valahányszor feltételezünk valamit, abból komoly gondunk támad. Feltételezünk, félreértünk, magunkra vesszük, és a végén óriási kalamajka keveredik a nagy semmiből.

Ha sétaűrhajón volnánk, talán el is lehetne intézni. De mi a nap iránt fogunk leereszkedni. Gondolom, nem akarsz egyszerre megvakulni, megsülni és sugárfertőzést kapni, nem igaz?

…arra a meggyőződésre jutott, hogy amíg a zsarnok él, tömérdek dominikai kényszerül ugyanilyen iszonyatos ellentmondásra és önmegtagadásra; minden pillanatban hazudniuk kell és be kell csapniuk a többieket, kettős életet kell élniük: egy hamis külsőt meg egy igaz belsőt, amelyet tilos feltárni.

- Jaj, Istenem! Miket össze nem hordok. Megriasztottalak, igaz, kedves, Sura ? Egy másodpercre kiment a fejemből, hogy egy zsenge és ártatlan lány áll előttem. Tényleg, hány éves is vagy? -Tizenöt. - Ó, Istenem! Tizenöt? Többnek látszol. Nem haragszol meg rám, ha én nem árulom el az én koromat, ugye ? Hidd el, sokkal öregebb vagyok nálad. Bocsáss meg, remélem, hogy a szavaim nem okoztak kényelmetlenséget. Nem akarom, hogy félreérts. Mégis, hidd el, ha tudtam volna, hogy mindössze tizenöt éves vagy...-Kérlek, Tatjána. Nem állítom, hogy nem döbbentem meg, de ne aggódj, roppant kellemes élmény veled csevegni.

Csudálatos dolog, de igaz, hogy az emberek a völgyeket szeretik, és nem a hegyeket. Talán mert félnek tőlük; lehet. Hogy itt fenn erdőt látnak, meg követ meg felleget, aki az ormok körül tekereg. Hogy itt fenn erősebben zeng a zivatar. De itt korábban kél a nap, és későbben nyugszik, és – közelébb az Isten. Talán éppen ezért nem szeretik a hegyeket.

Albert Camus a Sziszüphosz mítosza című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp nem a menekvés irányába - van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy "Dosztojevszkij válasza az alázat" ( La réponse de Dostoievsky est l'humilitation ), csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásainak terhébe - minden, csak nem meghátrálás.

David Martín sok mindenre megtanított: hogy hogyan építsek föl egy mondatot, hogy úgy gondoljak a nyelvre és minden fortélyára, mint egy üres kottalap előtt ülő zenekarra, hogy elemezzem ki a szöveget, és értsem meg a logikáját... Újra megtanított írni-olvasni - de ezúttal már tudtam, mit teszek, mi okból és milyen céllal. Meg főleg azt, hogyan. Fáradhatatlanul ismételgette, hogy az irodalomban csak egyetlen igaz kérdés létezik: nem az mit beszélünk el, hanem az, hogyan. A többi - ahogy mondta - csak fafaragás. Azt is elmagyarázta, hogy az írói mesterséget meg kell tanulni, megtanítani viszont lehetetlen.

Ez a háború olyasmiket hozott ki a nőkből, amikről a férfiak nem is álmodtak. Igaz, hogy a férfiakból is: a férfiakból vadállatot, a nőkből szukát!

Megkérdezte, mi legyen a nevem, mondtam, Lázár, ő legalább feltámadt, igaz cserébe eggyel többször halt meg a kelleténél.

Két napja a sivatagban még simán le tudtad rajzolni Laffénak Kis-Magyarországot, aztán szülőföld okán egy búsat, magyarosat sóhajtva a nagyot is, mert legalább itt, a világ végén, ahol a közelben lakó Úristenen, meg egy beduinon kívül senki se látja, legalább itt nem hagyod a történelmi realitásérzéked meg vérontásfóbiád a nagy nemzetbarát fölé kerekedni. Igaz, az valahogy még most se jut eszedbe, hogy néped megőrzése fontosabb a morális univerzáliáknál. Hogy ez így választható lenne: népem, vagy morál. Szóval tegnapelőtt már-már megesküdtél volna, hogy a nyelvi akadály egy humbug. Hogy kézzel-lábbal, angolul meg homokba rajzolva bármit el lehet, még egy viccet is. Most viszont egy befőttesüveggel az öledben rádöbbensz, hogy Magyarországot igen, a Közel-Keletet igen, engem is, téged igen, talán még Istent is lerajzolhatod. A kovászt soha.

Miért gyűlöli maga ezt meg ezt ennyire?” És ő akkor, bohócos szégyente­lenségének rohamában, azt felelte: “Megmondom, miért: igaz, hogy semmit se vétett ellenem, de én elkövettem ellene egy alávaló nagy disznóságot, és mihelyt elkövettem, rögtön meg is gyűlöltem.

Fordítottam jó pár Brecht-drámát is, s a szabadkai színtársulat előadta az egyiket. Vendégül, a bemutatóra meghívtak engem férjemmel. Elfogadtuk a meghívást. Tél volt, nagyon jeges az út, s visszafelé jövet autónkkal belecsúsztunk az árokba. Kiálltunk az út szélére, integettünk, hogy valaki segítsen. Meg is állt egy szép Zastava, ki is szállt belőle egy nagydarab ember, odajött, felmérte a helyzetet, azt mondta, álljunk félre, majd alányúlt a mi kis piros Fiat ötszázasunk alá, s föltette az országútra. Majdnem elnyúltunk a döbbenettől. Kérdeztük, hát hogyan, miképp bírta ezt az autót csak úgy megemelni, mi a foglalkozása. Azt válaszolta: „Költő vagyok.” Egymásra bámultunk a férjemmel. Költő?! Megállt az eszünk. Igaz, hogy Kosztolányi is erős volt, de ennyire! Bámulatos volt! S akkor elkezdtünk dadogni: „Hát akkor kollégák volnánk? Mi írók vagyunk Budapestről.” Meg hogy ez milyen különös szerencse, hogy így, az országúton összetalálkoztunk egy itteni költővel. S akkor ő egy kicsit elmosolyodott: „Maguk pesti írók? Nem vagyok költő, hanem öntő, vasöntő.” Hát így ismerkedtem meg én egy jugoszláv, egy szabadkai költővel.

A populisták azt feltételezik, hogy a „nép” képes egyetlen hangon szólni, és felhatalmazást adni valamiféle imperatív mandátumra, amely pontosan megszabja a politikusoknak, mit kell tenniük a kormányban (szemben a szabad mandátummal, amelynek értelmében a képviselők saját megítélésük szerint dönthetnek). Így nincs igazán szükség vitákra, nem is beszélve a Kongresszusban vagy a nemzetgyűlésekben folyó zűrzavaros hercehurcákról. A populisták mindig is az igazi nép hűséges szóvivői voltak, és kidolgozták a szerződés feltételeit. Ám az imperatív mandátum valójában egyáltalán nem a néptől ered; feltételezhetően igen részletes iránymutatásai a populista politikusok értelmezéseit tükrözik. (…) A populisták újra és újra a néphez fordulnak, azt állítva: „Pontosan azt csináljuk, amit ti akartatok, amire ti hatalmaztatok fel bennünket; ha bármi rosszul sikerül, az nem a mi hibánk.” Az imperatív mandátummal ellentétben a szabad mandátum a képviselő vállára rakja a felelősség terhét, hiszen amikor eljön a választás napja – vagyis, mondhatjuk, az elszámoltatásé –, igazolnia kell a politikai döntéseit. A populisták előszeretettel állítják, hogy a szabad mandátum valamiképpen antidemokratikus; ennek épp az ellenkezője igaz, így nem véletlen, hogy azok a demokratikus alkotmányok, amelyek magukba foglalják a képviseleti rendszer mibenlétét, szabad, és nem imperatív mandátumról rendelkeznek.

Az útvesztő-kísérlet Azt hittem, történni fog valami. Úgy indult, s már komolyan hittem azt, hogy ezt mégis meg lehet majd vallani, lesz, akinek, öltsek akármi maszkot. S minthogy úgy alakult, az sem riasztott, hogy több mint egy hónapon át kísértett álmomban, hogy figyel, ami igaz sok szempontból, csak, akárhogy, kissé sértett. Így felhívtam az útvesztő-kísérlet szakkifejezésért - ez most csak így szerepel itt - de azt hiszem, nem értett. Ha eljutok is a kijáratig, Míg megtalálom, ez a fog felőröl. Tévedtem, és nem kezdhetem elölről.

Profán ének: ráismerés Nem szégyen, ha az érzelem Átüt a szavakon, Ahogy jött, megy, átvészelem, Nyitott szemmel, vakon. Kell-e még több tapasztalat, Hogy elhiggyem, igaz, Hogy akiben megláttalak, Egy vagy és ugyanaz? Az alakod megismerem, Ne is fedd föl magad, A kéz, a láb, az arc, a szem, Tiéd, tudom, ki vagy. Ahányszor megtaláltalak, Annyiszor vesztem el, Ahányszor: újra más alak Másolata leszel. Ha nem vagyok, nem vagy te sem Az, aki bennem él; Másként - leszünk együttesen Ketten három személy.

Első: szeretet nélkül meg kell őrülni. Igaz? Második: mindenki őrült. (Senki sem szeret.) Igaz? Harmadik: őrült vagyok. Igaz? (Teremtő Isten, ez aztán igaz!) Negyedik: Tudom. Ebbe a tudásba bele kell őrülni. Igaz? (Ez a másodfokú őrület.) Ötödik: szeretet nélkül őrjöngeni kell. Igaz? (Csak nézzen körül.) Hatodik: Ez az őrjöngés a nevetés. Igaz? (Ez a harmadfokú őrület.)

Csakhogy a valóság nem különálló dolgokból áll. A valóság szakadatlan változás, áramlás. Gondoljunk csak a tenger hullámaira. Hol végződik egy ilyen hullám? Hol kezdődik? Ki tudja megmondani? Márpedig a hullámok valóságosak. Vagy gondoljunk a hegyekre. Hol kezdődik egy hegy? S hol végződik? Meddig folytatódik a földfelszín alatt? Az ilyen kérdéseknek nincs sok értelmük, mert a hullám vagy a hegy nem önmagában áll; csak azért van, mert mi éppen így tagoltuk a világot, hogy megértsük, hogy könnyebben beszélhessünk róla. Ezek a határok önkényesek, a hagyományokban gyökereznek, kényelmesek: jobban függnek tőlünk (mint fizikai rendszerektől), mint a hullámoktól vagy a hegyektől. Módok a nekünk ismert információk, - sőt inkább információformák - rendezésére. Ha jól belegondolunk, ez igaz bármely testre, tárgyra, sőt az élő szervezetre is. Emiatt nem sok értelme van azt feszegetni, hogy félig levágott körmünk még hozzánk tartozik-e vagy már nem; vagy azt kérdezni, hogy a macska díványomon maradt szőre vajon még a macska szőre-e vagy sem. Vagy hogy pontosan mikor kezdődik egy gyermek élete? Azon a napon, amikor valaki először vágyik utána, jóval a fogantatás előtt; vagy amikor először képe lesz önmagáról; vagy az első lélegzetvételkor; vagy amikor hallgat a nevére, vagy amikor megfelel valamilyen konvenciónak? Ezek a konvenciók mind hasznosak, de önösek. Mind gondolkodásmódok, felfogásmódok, hogy gondolkodhassunk és kiismerjük magunkat a valóság bonyolultságában.

Igaz, nemcsak magyarul sírt, de emberül is.

A 20. század legismertebb fasiszta vezetői - Mussolinitől Hitlerig - saját magukban testet öltött igazságnak tartották a hazugságokat. Ez állt a hatalomról, a népszuverenitásról, és a történelemről alkotott nézeteik középpontjában. Az az alternatív valóság azonban, amelyben az igaz és a hamis megkülönböztethetetlen, a mítosz logikáján alapul. A fasizmusban a tényszerű igazságot a mitikus igazság váltotta fel,

Nem élt még egy nép Európában, amelyet úgy fojtogatott a magány, mint a magyart. Nem tudom, hogyan éreznek a finnek. A "rokonok"... Azt mondják, ott is sok a depressziós, az öngyilkos. Magyarázzák ezt az északi klímával, a nagy kiterjedésű és félelmesen üres, erdős-tavas ország dimenzióival, a térbeli magányossággal: az emberek messze élnek egymástól, kevés a napfény... Talán így igaz. De Magyarországon a magány más volt: légszomjasság, asztmatikus léghiány. Egy Európa-közelbe kalandozott nép ezer éven át keresett valakit, akihez bizalommal szólhat. És soha nem talált. (Voltak rokonszenvek: az olasz és a lengyel szimpatizált a magyarral, de ez a jó szándék soha nem melegedett fel.) Nagy királyai, erős államférfiai - Szent Istvántól Széchenyi Istvánig -, aztán művészei, költői - a testőröktől Tóth Árpádig - évszázadokon át keresték az utat Nyugat felé. Néha úgy tetszett, a Nyugat közel van... csak meg kell szólítani és felel. De igazában soha nem felelt. Az a titokzatos kapcsolás, ami népeket - politikai vagy alkati értelemben - szolidaritásba szólít, soha nem történt meg. A tudat, hogy magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal, hogy a magyar nyelv érthetetlen és rokontalan más nyelvűek számára, hogy az a sokféle fajtából kevert és mégis jellegzetesen "magyar" fenomén azok számára is idegen, akik közvetlen szomszédok és ezeréves sorsközösségben éltek a magyarsággal: ebben a tudatban volt valami dermesztő. Néha, rövid történelmi időszakokra, a változó civilizációs áramlások idejében elködösítette ezt a magányérzetet a reménykedés... De ez nem tartott soká. A magyar kénytelen volt mindig újra megtudni, hogy nincs nép Európában, amelyhez bizalommal szólhat, aki hajlandó vele közös felelősséget vállalni. És most, amikor egy ellenséges nagyhatalom - a feminin, szívós szláv erő - torkon ragadta a csonka országot, egyszerre, riasztó villanással tudatosodott, hogy nincs senki, közelben és távolban, akire számíthatna.