Ez Quotes

The only reason why anything virtuous or lively survives in us is this, 'the LORD is there'" (Ez. 35:10)

Nah that's ez

Aleksandra szédülni kezdett. – Szerettem őt… – motyogta. – Ez többet ér minden pénzügyi tranzakciónál...

Bilbil tu zanî ای بلبل تو می دانی Gelo ez kime? آیا من کی ام؟ Tu tim serbest î تو همیشه آزادی Lê ez girtî me اما من اسیرم Bê lîs û hêlîn بدون آشیانه و لانه Bê ol û bê dîn بی مذهب و بی دین Ez im Cegerxwîn منم جگرخون* Xortê Kurdî me... یک جوانِ کُرد... *این کلمه هم ایهام دارد به تخلص شاعر و هم انسانی دردمند

Soha senki nem kapja meg, amit akar, és ez gyönyörű.

Her cara Ku min helbestek li ser te got Gelê min ez dam ber lomeyan! Ku "Çima helbestekê li ser welêt nabêjî !?" Gelo ma jin tiştek bilî Welêt e...?

Igen: élni, míg élünk, Igen: ez a szabály. De mit csináljunk az életünkkel, Ha fáj? Élni, míg élünk

Eger ji nav helbestên min Gul bavêjin der Ji çar werzan Werzekî min dimire. Eger yar bavêjin der Dudu dimirin. Eger nan bavêjin der Sisê dimirin. Eger azadî bavêjin der Sala min dimire Û Ez bi xwe jî dimirim…

Ez nizanim ez li benda çi, ew li benda kê ye. Lê jiyan diherike, ne li benda min, ne li benda wê ye.

Ez a történet nem érte el célját, ha az olvasó nem vette észre, hogy az őrnagy fajankó volt.

Take the helm. Steer. When in doubt, pretend. - EZ to Walter

Love me, honey, love me true? Love me well ez I love you? An' she answe'd, " 'Cose I do" -- Jump back, honey, jump back.

Ez egy olyan kor, amikor az emberek mondanak egymásnak dolgokat, és az egészből soha nem lesz párbeszéd.

Ez az egyedi látásmód, és a mesterkéltség tökéletes hiánya felruházza magát valami egyedivel, Kozłowska.

nah thats's ez

Ment a szekér, de mi nem pihentünk. Akkor volt olyan is, aki szofit szívott még, de marbis dobozban tartotta. Ha egy mondatban kéne elmondanom, vagy egy képpel jellemeznem népem lelkét, ez lenne az, ez a szofi marbis dobozban.

All the black leather she needs is the E-Z boy recliner where her love is parked with one of his hands wrapped around a remote, the other, a bottle of beer. She's right. It's kinky. The way he doesn't look away from the TV, as her head bobs in his lap like a fisherman's float on a nature program, hectic with the pace his breath sets. His crotch swells under her mouth's prowess. He's such a sweetheart he waits until the commercials to come.

1872-ben egy júniusi reggelen meggyilkoltam atyámat - ez még a házasságom előtti időben történt, mikor szüleimmel együtt éltem Wisconsin derűs ege alatt -, és mondhatom, az eset mély nyomokat hagyott bennem.

– Ez nem igaz! Tizenegyedikes diákok vagytok! Az egyiknek pisilnie kell, a másik hányni fog, a harmadik élesztőt eszik… – csóválta a fejét Máday, aztán, amikor leesett neki, hogy mit mondott, Zsolti felé kapta a fejét. – Mit művelsz? Azonnal tedd azt le, mert rosszul leszel!

A rosszul megcsomózott kötél lecsúszott Pesztyelről, aki leesett, és nagyon megütötte magát. Az egyetlen mondat, amely elhagyta ajkát, miközben a hóhér új kötelet készített elő számára, ez volt: "Oroszországban még akasztani sem tudnak.

„Aleksandra arcán a mosoly még szélesebbre húzódott. Mosolya szája két szélére bájos gödröcskéket formázott. Olyan tökéletes gödröcskéket, amelyek bárkit képesek lettek volna levenni a lábukról. Morawski is elragadónak találta őket. Romlottnak akarta látni a nőt és ostobának, mégis azon kapta magát, hogy egyre vonzóbbnak találja. Mert a vele szemben ülő nő nem pusztán szép volt, volt a jelenlétében valami rendkívül igéző, mintha egy édes, sejtelmes, izgató kis titkokkal teli burok lengte volna körül, amely egyszerűen magába szippantotta azt, aki a közelében volt. És Morawski úgy érezte, ez a láthatatlan burok egyre mélyebbre és mélyebbre szippantja őt.

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen,- hordozd szivedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.

Az öreg nem mondott se igent, se nemet. Hallgatott. Ez pedig nagy baj volt. Aki ellenkezik, azt még meg lehet valahogy győzni. A hallgatással szemben mindenki tehetetlen.

Hát ennyi volt az én hollywoodi karrierem - ez volt az utolsó estém Hollywoodban, a parkoló klotyója mögött ültem, és kentem a mustárt a szendvicseimre.

Így van ez egész életünk során: legsötétebb perceinkben olyan emberek gusztusa szerint cselekszünk, akik megvetésünk tárgyai egyébként.

Nekünk ez a demokrácia csak leesett a kamionról nyolcvankilencben, mintha megkaptunk volna Tom Jonest, de mellszőr nélkül.

Egy felmérés hivatalos adatai szerint a megkérdezettek 58 százaléka egyetért az "Oroszország az oroszoké" szlogennel. Szintén 58 százalék válaszolta azt, hogy ha rendes fizetést kapna, azonnal vásárolna valami rendes ingatlant külföldön, és kivándorolna. Ez nem más, mint a "szabad Oroszország" halálos ítélete, és magyarázatot ad arra is, hogy az utóbbi időben miért nem volt nálunk forradalom. Arra várunk, hogy valaki más robbantsa ki helyettünk.

A közkeletű tréfa szerint magyarnak lenni, illetve afféle kelet-, közép-, közép-kelet-európainak lenni – az pech. Ez a Hrabal azt mondja, így gondolta az író, hogy ez nem így van, nem pech, hanem tragédia, ide születni, az tragédia, sőt még ennél is több: komédia. Szóval dráma.

– Felmayer! – Igen, tanár úr? – Elmondanád, hogy a rajzodon mi ez a sötét folt? – mutatta fel a lapot. A fél gyümölcstálat kitakarta egy kerek satírozás. – Az Gábor feje – közölte. – Nem láttam tőle rendesen!

Hát akkor ítélkezzél saját magadon – mondta a király – Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.

Az igazság az, hogy Leonora Penderton egy kissé gyengeelmejű volt. Ez a szomorú tény nem tűnt fel sem az estélyeken, sem az istállóban, sem a vacsoraasztalnál. Mindössze hárman voltak tisztában vele: idős apja, akit nagyon aggasztott a helyzet, míg szerencsésen férjhez nem adta; a férje, aki minden negyvenen aluli nő termeszetes állapotának vélte a dolgot; valamint Morris Langdon őrnagy, aki csak annál jobban szerette érte.

Ez nem én vagyok. Ez nem lehet énnekem az arcom. Az se én voltam, aki ezt az arcot először fölpróbáltam. Se akkor, se most – csak amit az emberek kinéznek belőlem, úgy nézek ki. Mintha kinézetre sose lettem volna én.

– Érdekel, hogy mivel idegesítettél fel az első naptól kezdve? – suttogta halkan. – Igen – bólintottam bele a vízbe az állammal. – Oké. Idegesített, hogy nem köszöntél. Idegesített, hogy jól elvoltál. Idegesített, hogy nem röhögtél azon, amin mi röhögtünk. Idegesített, hogy csak olvastál, és semmi más nem érdekelt. Idegesített, hogy kedvelted Neményit és jól érezted magad vele. Idegesített, hogy előttem ültél. Idegesített, hogy láttalak a szünetekben az udvaron. Idegesített, hogy amikor nem láttalak, kerestelek. Idegesített, hogy tetszettél. Idegesített, hogy olyan lánynak tűntél, aki soha nem foglalkozna velem. Aztán rohadtul idegesített, hogy beléd estem – fejezte be halkan, én pedig tágra nyílt szemmel néztem rá. – Ez mikor történt? – kérdeztem vékony, még számomra is ismeretlen hangon. – Folyamatosan.

Nem látja, hogy rám hiába villog, nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém? Maga mindenkit berakna egy dobozba, aztán mikor ki kell, azt veszi elő, ez itt a barátnőm, ez az unokatestvérem, ez az öreg keresztanyám, ez a szerelmem, ez az orvosom, ez a préselt virág Rhodosz szigetéről, na, hagyjon engem békén. Ha egyszer nem leszek, majd nézzen ki olykor a temetőbe, az elég, ha nem vállaltam azt az embert barátnak, mert férjnek óhajtottam, maga se játssza itt nekem azt, hogy maga az én meg nem született gyermekem.

Emlékezetes napja maradt életemnek ez a nap, mert nagy változásokat okozott bennem. De ez a nap senki életéből nem hiányzik. Képzeljétek csak el, hogy egy bizonyos nap kiesett volna az életetekből, milyen másképp fordult volna minden.

Agirê Evîndarî Şev tev çûye îdî ma tu hew tê lo Ez ranazim, kengî bê te xew tê lo Xanî bûye zindan tê de ranazim Ta sipîdê qîr û nal û tew tê lo Te j’min dil bir carek mi j’ter nego na, Te rû kul kir carek mi j‘ter nego na Ma ji bo çi, îro tu j’min xeyîdye? Te ji min çidkir, carek mi j’ter nego na Ay dil, ay dil, ma kes nîn e mîna wî? Bo çi her dem wer dilxwazê dîna wî? Ahî dema destê wî l’bin serê min! Bi min xweş tê gelek hilm û bîna wî Tenê hiştim ay dil îşev çima çû? Wî ez kuştim, ay dil îşev çima çû? Rabe peykev ay dil zû wî werîne Tev biriştim ay dil îşev çima çû?

A totalitás fogalma csak elméletben létezik, az életben soha. Még a legjobban bevakolt falon is akad valami rés (vagy reméljük, hogy akad, s az már jelent valamit). Még ha az a benyomásunk, hogy már semmi sem működik, akkor is működik valami, s biztosítja a létezés minimumát. Vegyen bár körül a rossz óceánja, zöld és termékeny szigetecskék nyúlnak ki belőle. Látni őket, ott vannak a látóhatáron. Még ha a legrosszabb helyzetben találjuk is magunkat, az is többféle összetevőből áll, s akad közöttük olyan, amelybe bele lehet kapaszkodni, mint a parti bokor ágaiba, hogy a mélybe húzó örvénynek ellen lehessen állni. Ez a rés, ez a sziget, ez az ág tart bennünket a lét felszínén.

Maksymilian feddhetetlen, árnyékként élő figura volt, és kényesen ügyelt rá, hogy az is maradjon. Ez elengedhetetlen volt a számára. Úgy mozgott Lengyelország határain belül, mintha láthatatlan lett volna. Ha Varsóban járt, kizárólag abban a privát klubban múlatta szívesen az időt, amely az érdekeltségébe tartozott. Kínosan kerülte a feltűnést, és kiküszöbölt minden lehetőséget, hogy a hatóságok látókörébe kerüljön. A felszín mindössze egy éles eszű, céltudatos, elegáns öltönybe bújt üzletembert láttatott, aki befektetésekkel foglalatoskodik. És ő mindent megtett azért, hogy ezt a kifogástalan felszínt senkinek se jusson eszébe megkapargatni. A valódi életét a színfalak mögött élte, lakásainak falai között, privát klubok elrejtett tárgyalótermeiben, luxusszállodák lakosztályaiban, magángépek fedélzetén, eldugott nyaralóhelyeken, magánjachtokon. A saját maga által felállított erkölcsi normák szerint élt, az ő világában az erős győz, és ő erős akart lenni, mert veszíteni képtelen volt. Intelligencia és helyzetfelismerő képesség birtokában soha nem is bukott bele semmibe. Mindenért, amije volt, keményen megküzdött, okos volt, ravasz, és merész, ha kitűzött egy célt, azt véghezvitte. Nagyratörő volt és elszánt. Imádta a minőségi holmikat, a tiszteletet, amely körülvette, imádta az autóit, a sebességet. De a józanságát és az éberségét csak ritkán hagyta elaludni, azt vallotta, hogy az embernek mindig készen kell állnia a legváratlanabb helyzetekre is. Olykor persze szerette halmozni az élvezeteket, melyekbe alkohol és drog csak ritkán vegyült, neki az élvezetet elsősorban a szex jelentette, amit senki mással nem szeretett még úgy megélni, mint Aleksandrával, akiben megtalálta a tökéletes szeretőt. Éppen csak betöltötte a negyvenet, de már mindene megvolt, amire csak vágyott.

– Miért éppen én? – ez volt állandó panasza, és a kérdés helyes volt.

– Hogy érzi magát, Yossarian? – Pompásan. Nem, rettenetesen félek. – Akkor jól van – mondta Danby őrnagy. – Ez annak a bizonyítéka, hogy él.

Tudja, ez lehet a megoldás: dicsekedjünk azzal, amit szégyenlenünk kellene. Ez olyan trükk, ami, úgy látszik, mindig beválik.

A fanatizmussal való harc nem minden fanatikus elpusztítását jelenti, hanem azt, hogy óvatosan bánjunk azzal a kis fanatikussal, aki szinte mindnyájunk lelkében ott rejtőzik. Hogy kissé kinevessük a saját meggyőződésünket is, legyünk kíváncsiak, és időnként próbáljunk meg nemcsak bekukkantani a szomszéd ablakán, hanem - és ez még fontosabb - vetni egy pillantást az abból az ablakból látható valóságra, ami szükségszerűen más lesz, mint amit a mi ablakunkból látunk.

De tudod, az a helyzet, hogy a tudás olyan végtelen… és minél többet tud az ember, annál több tudnivalóról szerez tudomást, ami már éppen csak hogy karnyújtásnyira van és ez így megy folyvást.

Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha én azért nem bántalak, mert nem tudnálak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántalak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántalak.

Well, then, say you’re staying.” Derry blinked against the moist gleam in his eyes. “Did I not just say it’s where you belong, you great damn fool—” He choked off the sentence as he smothered Ez in a fierce hug and kissed his cheek. Ezra hugged him back and wheezed out an agreement to stay put. I couldn’t help marveling at the sight; it was something rare in my own time, fearless physical affection between guys. In trying to label each other and the whole world, we’d lost something precious. 

Szerintem a depressziónak a legfőbb oka az, hogy valaki egy szép napon rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott. Halvány gőze sincs arról, hogy ő tulajdonképpen ki valójában, de nem akar többé szerepet játszani, és nem tudja, hogy akkor mit csináljon. Ez a depresszió. Nem kémiai dolog, egzisztenciális dolog.

Szaró és baszó embert nem zavarunk, ez volt Lajos bácsi életelve, ezt úgy mondogatta, mint egy közismert népi bölcsességet, vagy valami filozófiai alaptézist, semmi sem lehet olyan sürgős, hogy egy aktusnyi időt ne várhasson.

{- Sziasztok – köszöntem, majd egy „szolid, iskolában vagyunk” csókkal köszöntöttem Cortezt."} – És engem ki fog üdvözölni? – háborodott fel Zsolti, amikor párokba rendeződtünk. Kinga – Dave, Ricsi – Virág, Cortez – én. – Szia, Zsolti – mosolyogtam rá kedvesen. – Ez miez? Nekem rendes üdvözlés kell – rázta meg a fejét. – Károooly! – ordította el magát, mire az egész folyosó felénk fordult, és izgatottan várta, mi fog történni. Karcsi kidugta a fejét a termük ajtaján, és a szemüvege mögül pislogva nézett felénk. – Szaladj szépen felém, és örülj nekem! – utasította Zsolti.

Nemrég, az olimpia mámorában, mindenki, politikus, sportoló, közíró, szinte ugyanazokkal a szavakkal nyilatkozta, hogy milyen jó most, ennyi arany után magyarnak lenni, és hogy eztán ez már így is marad. Nem tudom. Erre még nem gondoltam, hogy jó volna. Szerintem nem olyan jó magyarnak lenni. Sohase is volt jó; inkább elkerülhetetlen. De azért várjuk ki a végét.

Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába és élete elsorvad a nosztalgiában. Amióta Rómában volt, állandóan ezt a pillanatot várta, erre készült, és már-már azt hitte, hogy sosem fog Évával beszélni. És azután egyszerre megjelenik, és akkor az ember olcsó pizsamáját a mellén összeszorítja, szégyelli, hogy kócos, borotválatlan, mérhetetlenül szégyelli lakását, és legjobb szeretné, ha nem lenne ott az, aki után kimondhatatlanul vágyódott.

Li wan rojan Min li gor zewqa hezkirîya xwe jîyana xwe tevde bi rengê şîn xemilandibû Şîn û tenê şîn... Şînê bi rengê deryayê Û di rojek ji rojan de ji nişka ve min destê hezkirîya xwe di destê kesekî din de dît ku jîyana xwe tevde bi rengê zer girêdabû Zerê bi rengê ronahîya rojê Min soberî nedizanî Dilê min rê neda ku hînî soberîyê bibim Û ez di nav deryayeke şîn û bêkutahî ya tirs û xeyalan de xeniqîm!

Olyan ez, mintha az elefánt tűrné, hogy az ormánya végén lévő szúnyog mondja meg, mi legyen az ábra. És az emberiség ilyen. Hiába vannak a népek millióan, a vezér meg csak egyedül, mégis a vezér mondja meg, mi legyen a néppel. És nem a nép, hogy mi legyen a vezérrel. És a hülye nép ezt tűri.

Az adott társadalmi szituációk résztvevőiként mindannyiunknak rendelkeznünk kell bizonyos nézetekkel, amelyek alapján cselekszünk. De milyen alapon cselekedjünk, amennyiben elfogadjuk, hogy nézeteink nagy valószínűséggel tévesek, de legalábbis a valóság hiányos vetületei. A válasz ugyanaz, mint amit Popper adott a tudományos módszerre: nézeteinket átmeneti igazságokként kell kezelni, és közben biztosítani kell az állandó felülvizsgálatot. Ez a nyílt társadalom alaptétele.

Álkoldus somfordál mellém, azt mondja, most jött ki a börtönből, hazamenne a családjához vidékre, vonatköltségre kell a pénz. Évtizedek óta pont aznap jött ki a börtönből, bosszant ez a képzelethiány. "Mondja, magának harminc éve nincs újabb szövege?" "Miért kellene újabb?" "Mert már senki sem hiszi." "Az ő dolguk, hogy elhiszik-e vagy sem. Pénzt adnak, és egy forint helyett kettőt. Maga is annyit fog most adni." "Tízet adok." "Sok. Maga csak ne akarja az én erkölcsi támogatásomat megvásárolni. Nem vagyok eladó. Én még soha senkinek nem adtam el a két kezem munkáját. Legyen szíves a két forintot, nincs olyan sok időm egy ügyfélre.

Di Baxan De Di baxan de berim sorgul Wekî bilbil dikim meyilê Sehergahan dinalim ez Eman leylê, eman leylê Tu Leyla ez wekî Mecnûn Stem pir kir li min gerdûn Çem ê dila Dicla û Ceyhûn Felek heylê felek heylê Tu şêrîn î, şeker ramîs Bi ken her dem, dikî payîz Tu Şêrîn î li cem Parvîz Me dil Ferhad sed keylê Bi nişanî bi şêran î Welatê rind û xopan î Li te pîroz e şahan î Bi bejin û kês im û şeylê Li sere textê evîndaran Nesîhaya ji dildara Dil birîn bû ji dîndara Te pirsek lê nekir qey lê

– Adomány? – vonta fel a szemöldökét Kinga. – Az NBL kártyákat annak szántam – közölte Cortez. – Kevés – tárta szét a karját Kinga. – Mi kell még? – Személyesebb. Amiért ölni tudnának a suliban. – Mondjuk, egy póló? – kérdezte Cortez elég fura arckifejezéssel. Kinga szeme felragyogott. – Óriási! Sőt, add, ami rajtad van! – Mivan? – röhögte el magát Cortez hitetlenül. – Ez az! – csettintett Kinga. – A suliban a lányok egymásra licitálnának egy pólódért, ami volt rajtad! Add ide! – Te beteg vagy! – rázta a fejét Cortez. Kinga elindult felé, ezért Cortez hátrálni kezdett. – Mi az? Rágózol? Köpd ki, ebbe a zsepibe! – matatott Kinga a zsebében, és előhúzott egy csomag pézsét.

Egy szempillantás alatt eltelt jó néhány év – az egyik nagyszerű dolog a mesékben az, hogy az idő nagyon gyorsan múlik, amikor nem történik semmi említésre méltó. A való élet nem ilyen, és ez talán jól is van így. Az idő csak a mesékben telik gyorsabban, és hát mi a történelem, ha nem egy nagy mese, ahol a múló éveket évszázadok helyettesítik?

E világ…az erőseké, barátom! Létezésünk szertartása azon alapszik, hogy az erősek a gyengéken híznak. Így van, tudomásul kell vennünk. Nincs rendben, de még ez a legjobb megoldás. Fogadjuk el, mint a természet törvényét mirajtunk. A nyulak is elfogadják kiosztott szerepüket ebben a szertartásban, és erősebbnek ismerik el a farkast. Védekezésül viszont a nyúl ijedős és ravasz, és likat váj a földbe, abba bújik, ha a farkas arra csatangol. Így éli túl a veszélyt. Tudja, mi telik tőle. Párharcra nem hívja ki a farkast.

No matter what danger you might face," the wizard resumed, "within this book is a magical solution." I did as Ebenzum bade, opening to a page titled "EZ Wizard's Index." I scanned quickly down the righthand column: Demons, who are about to eat you, 206, 211 Demons, who are about to tear you limb from limb, 207 Demons, who are about thrash you soundly, 206-7 Demons, who have already begun to eat you, 208 "As you can see," my master continued, "quick reference to this index can prepare you for virtually any eventuality.

Ez a „most” az egyetlen realitás, amit ismerünk; a már-nem színes semmijét követi, és a jövő abszolút semmijét előzi meg. Így egészen szó szerinti értelemben mondhatjuk, hogy a tudatos emberi élet mindig csak egy pillanatig tart, mert a saját tudatáramunkra irányuló szándékos figyelem egyetlen pillanatában sem tudhatjuk, hogy követi-e újabb pillanat.

Vannak például vastag bőrű emberek, akik sok úgynevezett bűnt tudnak megengedni maguknak. Képesek boldogan átgázolni mások vetésén anélkül, hogy ez rájuk a legcsekélyebb hatást tenné. Mások azonban a legkisebb bűnre sem tudják elszánni magukat, hiszen amint csak egy kicsit is eltérnek belső törvényüktől, a legszörnyűbb álmok és belső reakciók gyötrik őket.

The most intense hatreds and also sometimes the most intense love is within families.

Ezek nem köllenek. Csupa sár, semmi szín. Vagyis hát nem ilyen színekhez vagyok én szokva. Mert vegyük bár akármelyik amerikai várost, ősszel vagy télen, nézzük meg egy távoli dombtetőről, vagy csónakról az öbölből vagy a folyóról: bizony hogy bármelyik részletük sokkal, de sokkal szebb festmény, mint ez a lencsefőzelék itten, amit maguk, többiek is csak úgy tudnak szeretni, hogy mindenféle pedigrét aggatnak rá. Tolvaj vagyok, meglehet, de színben tudom, mi a szép, akár a mennyek tündöklésében, akár a Sátán mesterkedésében mutatkozik meg – és tudom azt is, mi a sár és szemét, és nem tévesztem össze. Mr. Knoedler, tőlem már nem kell féltenie a festményeit. Én ugyan el nem lopom őket. Rondák. Kiváló tisztelettel P. Soames

Valószínűleg foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz veled. Erre könnyű a válaszolni. Ugyanaz történik majd veled, mint minden egyes emberrel, aki valaha élt. Meg fogsz halni. Mind meghalunk. Ez van. Hogy mi történik velünk, amikor meghalunk? Nos, ebben sincs konszenzus. De minden jel arra utal, hogy semmi sem történik. Egyszerűen csak meghalunk, az agyunk leáll, és aztán már nem leszünk itt, hogy mindenféle keresztkérdéseket tegyünk fel. Ja, hogy ezzel kapcsolatban is hallottál mindenféle sztorit? hogy van egy „mennyország” nevű csodálatos hely, ahol nincs több fájdalom és halál, és örökké élhetünk az állandó boldogság állapotában? Ez is teljes kamu. Mint az az Isten-sztori. Nincs bizonyíték a mennyország létezésére, és soha nem is volt. Ezt is csak kitaláltuk. Ezt hívják vágybeteljesítő gondolkodásnak. Mostantól tehát úgy kell élned az életedet, hogy tudod: egy nap meghalsz, és örökre eltűnsz. Bocs.

Ez volt színes, szélesvásznú álmaim időszaka. Anyám úgy hitte, óriási mennyiségű alvásra van szükségem, így aztán sosem voltam igazán fáradt, amikor lefeküdtem. Ez volt a nap legjobb része, amikor fekhettem a megfoghatatlan félhomályban, félálomban, formálva fejemben tulajdon álmaimat. Repülő álmaim oly hihetőek voltak, akár Dalí tájképei, oly valóságosak, hogy hirtelen összerándulva ébredtem belőlük, azzal a fulladó érzéssel, hogy Ikaroszként hulltam alá az égből, s éppen idejében fogott föl puha ágyam. (Superman és Paula Brown új kezeslábasa)

– A következő szám Pósa Richárdnak, becenevén kis Einsteinnek szól, ezzel kívánunk sok sikert a kémiaversenyhez! A rádió hangszóróiból felcsendült egy Green Day-szám, miközben az árkádok alatt álló Ricsi Dáviddal és Zsoltival kezdett kiabálni. – Ez nem vicces, hanem rém ciki! – magyarázta, miközben az udvaron mindenki őket figyelte. – Felmayer! – kiáltotta Arnold a fejét rázva. Dávid kérdőn felénk fordult. – Einstein fizikus volt, te szerencsétlen! Az udvaron kitört a röhögés, még Ricsi is önelégülten vigyorgott, Dave pedig eszméletlenül beégett.

Igen – dünnyügtem – igen, igen – részint állítólag, részint tagadólag, részint kérdőleg. Közben a fejem is csóválgattam, mintha ezt állapítanám meg: jellemző, vagy: hallatlan, vagy: ilyen az élet. Ez mindenre alkalmazható. Az életben még nem fordult elő olyan helyzet, melyre ne lehetett volna alkalmazni, hogy ilyen az élet. Ha valaki meghal, akkor is csak azt mondjuk: ilyen az élet.

Gyermeknek lenni éppenséggel nem azt jelenti, hogy megmaradjunk az óvodában, hanem először is ki kell nőnünk belőle, a világban uralkodó rossznak teljes tudatában felnőtté kell válnunk, és azután vissza kell szereznünk a saját belső integritásunkat, vagy újra meg kell találnunk a belső lényeghez vezető utat, és nem szabad nagy gyermekként tovább üldögélnünk az erdőben és azt hinnünk, ez a valódi élet!

Az írói mesterséget mint szabad foglalkozást csak a siker teszi lehetővé; a siker azonban még nem bizonyítja az irodalmi alkotás értékét, csupán arra utal, hogy az író olyan árut állított elő, amit el lehet adni. Lehet, hogy ez nem kielégítő állapot, de az egyetlen lehetséges állapot, bár az írói mesterség mint szabad foglalkozás sokak számára igazságtalan kimenetelű kockázatot jelent (s panaszuk számára nem létezik illetékes hatóság). Az író helyzete csak akkor válik valóban demoralizálóvá, ha az állam beavatkozik: a gazdasági harc helyett az állami írószövetségben betöltött pozíciókért folyik a harc.

Kicsit szélsőségesen fogalmazva: az irodalom, a művészetek és a történelem oktatásának valódi célja, hogy szabadon felhasználható, kreatívan "meggyalázható" nyersanyagokkal lássa el a tanulókat. Ez természetesen magában hordja annak kockázatát, hogy a hagyományos "általános műveltség" normái szerint a tanulók foltszerű módon "tudatlanok" maradnak. Ez azonban szerintem nem akkora baj. Ha valaki olvas Ginsberget és Erdős Virágot és maga is verseket ír, nem akkora dráma, ha nem ismeri Janus Pannoniust. Ahogy egy alkalommal Pasi Sahlberg fogalmazott: "Minél többet tanítunk, annál kevesebbet tanulnak a tanulók.

Cezary már jó ideje a háttérből irányított. Habár a rendszerváltás utáni zavaros időszak egyik legveszélyesebb és leggátlástalanabb figurája volt, akit Kelet-Európa-szerte ismertek és rettegtek alvilági körökben, a kellő pillanatban öltönyös üzletemberré vedlett át, és kikérte volna magának, ha valaki közönséges gengszternek titulálja. Igyekezett észrevétlen maradni, és ahelyett, hogy lépten-nyomon erőt demonstrált volna, inkább kapcsolatokat épített. Már jó ideje nem erőszakkal, hanem a megfelelő gazdasági és politikai alkuk megkötésével érvényesítette az akaratát. Csak nagyon keveseknek sikerült talpon maradni az idők folyamán a hozzá hasonló figurák közül. Cezary azonban kitűnően lavírozott a rendszerváltozás utáni évtizedek szinte követhetetlenül változó gazdasági, pénzügyi, és politikai világában. Egyik titka tulajdonképpen a kitűnő helyzetfelismerő képessége és alkalmazkodókészsége volt. Ha az ember képes alkalmazkodni, az ajtók nem záródnak be előtte, sőt, újabbak és újabbak nyílnak meg előtte. Azok a figurák, akik Kelet-Európa-szerte Cezaryhoz hasonló módon építették fel a maguk birodalmát, éppen azzal hibáztak a legnagyobbat, ha nem érzékelték a változást, vagy nem voltak hajlandóak alkalmazkodni, és ugyanazokkal a módszerekkel dolgoztak tovább, és ugyanazt az életvitelt folytatták, amelyet a kilencvenes években. Az efféle alakok közül sokaknak széthullott a birodalma, mert képtelenek voltak a háttérbe húzódva élni, látványosan szórták a pénzt, mindenáron fitogtatni akarták a hatalmukat, és nem vették észre, hogy már nem a vadkeleten élnek. Azt hitték, hogy néhány rendőrtiszt, politikus, bíró megkenésével, vagy néhány befolyásos ember megfélemlítésével a végtelenségig folytathatják kétes üzelmeiket. Csakhogy az idők változtak. Időközben a konfliktusok megoldásának módja már nem az ellenség autóinak felrobbantása volt, az alkuk a háttérben köttettek öltönybe bújt üzletemberek között. Cezary legfontosabb emberei már régen nem maffiózók, vagy véreskezű gengszterek benyomását keltették, éppen ellenkezőleg, kétes üzleteik, tisztességtelen módszereik, és a kezük között forgó mocskos pénz ellenére is, egy külső szemlélő számára aligha különböztek egy multinacionális cég vezetőjétől, vagy egy kiváló pedigréjű bankigazgatótól. A Cezaryhoz hasonló birodalmak urai már nem állig felfegyverzett, megtermett, morcos tekintetű fickókkal végeztették a munka javát, hanem a Maksymilian és Miłosz-féle, több nyelven beszélő, elegáns zakóba bújt alakokkal, akik egy pohár whisky és egy szivar mellett, zárt ajtók mögött kötötték meg az alkukat, ahelyett lyett, hogy lövöldöztek volna, vagy autókat robbantgattak volna. Persze a kellő erő megmaradt a háttérben, és ha szükség volt rá, be is vetették a megfelelő módon, helyen, és időben, de azzal tisztában voltak, hogy az erő látványos, ész nélküli fitogtatása manapság többet árt, mint használ. Cezarynak tulajdonképpen minden adottsága meg is volt ahhoz, hogy a körülmények megváltozásával kifinomultabban játsszon. Mestere volt a manipulációnak, mások kijátszásának és megvezetésének, és annak, hogyan hozzon függőségbe magától másokat. Sikerének egyik kulcsa éppen ez volt. A ravaszsága, a kíméletlensége, kiegészülve a szerencsével, hiszen ő aztán kétség kívül elmondhatta magáról, hogy jókor volt jó helyen. A kilencvenes évek Kelet-Európája, melyben ő is kinőtte magát, tökéletes táptalajt biztosított a hozzá hasonló alakoknak. Manapság már lehetetlen lett volna hasonló pályát befutni.

A címlapsztori maga is egy szép szó, tán nem a József Attila-i értelemben, de szép. Nevezett akár címlapra is kerülhet. "Száz éve született jövőre a nagy magyar költő", bár ez így, már meg ne haragudjatok, nem elég ütőske, esetleg "Jövőre született száz éve az öngyilkos költő", avagy "Önkezével vetett véget jövőre a százéves költő", ez meg a fiatal célcsoportnak nem ingerküszöb, "Jövőre száz éve született a tisztázatlan vonatbalesetű fiatal költő", sőt "Ki áll jövőre a száz éve gyilkos tehervonat mögött?", s ekkor a homályos monitor előtt egy szerkesztő felsóhajt, gyerekek, kell ez a sok líra? "Padlón a MÁV" - és megvagyunk.

Különben ne kicsinyeld le azt az érzést, hogy szeretsz valakit. Kevés emberrel esett meg az a szerencse, hogy megszeretett valakit. Te eddig nem ismerted a szerelmet, most meg az öledbe hullt. Mindegy, hogy holnapig vagy holnaputánig, vagy életed végéig tart ez az érzés Maríával, mindenképp a legnagyobb dolog, ami az emberrel történhetik. Mindig lesznek emberek, akik azt hiszik, hogy nincs szerelem, mert ők nem ismerték meg.

Egyre-másra halljuk a nemzetektől: "Vissza a dicső múlthoz!" "Térjünk vissza atyáinkhoz!" (...) Ez a nosztalgia a gyenge pillanatokra jellemző. Előremenjünk tán? Mi vár ott? A jövőben nincs egyetlen szilárd pont, egyetlen biztos érték, talán már minden lehetőség kimerült, csak csalódás vár ránk, és már magunkban sem bízunk. Ó, inkább térjünk vissza a kétségbevonhatatlan, örök értékekhez, jobb visszatérni, mint tétován botorkálni a bizonytalan jövő felé. Vissza a gyökerekhez! Csakhogy (ha már a gyökereknél tartunk) ha nem mint élősködő férgek akarunk a gyökerekhez férni, akkor mit akarunk velük? Visszatér a virág, vagy a gally a gyökerekhez?

Hogyha beszélsz azzal az emberrel ott fönt – mondta –, az a kívánságom, hogy mondj el Neki valamit helyettem. Mondd meg Neki, nem igazság, hogy az emberek fiatalon halnak meg. De tényleg így gondolom. Mondd meg Neki, hogy ha egyáltalán meg kell halniok, haljanak meg akkor , amikor megöregszenek. Az a kívánságom, hogy mond meg ezt Neki. Nem hiszem, hogy ő tud erről az igazságtalanságról, mert állítólag jó ember, és ez az egész már nagyon-nagyon régóta így van. Megmondod Neki?

– Amit a legjobban szeretek Emóban, az az, hogy egyáltalán nem erőltetett. Bírom, ha festékes a ruhája, az arca, a keze, a bakancsa. Bírom, hogy elmegyünk kajálni, és bármit megeszik, sőt, szerintem azt se tudja, mi az a szénhidrát. Bírom, hogy mindig hangosan röhög, és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla… Bírom, hogy fura ruhákat hord, hogy idétlenségeket néz, hogy magasról tesz a divatra, hogy minden rohadt „cuki” kép láttán visongani kezd, és állandóan meg kell ígérnem, hogy megszerzek neki valami kisállatot. Bírom, hogy nem nyafog a robogón, hogy bármilyen filmet megnéz, hogy tudok vele playstationözni, hogy lehet vele röhögni és hogy akármikor csinálhatom ezt, mert nem jajgat érte – mondta, aztán hirtelen odanyúlt Virághoz, és két kézzel összekócolta a haját. Virág tényleg nem kezdett el vinnyogni, csak hangosan nevetve hagyta, hogy Ricsi a fél karjával megragadva magához ölelje, majd folytatta. – Kit érdekel, ha ma elfelejtett fésülködni? Ez legyen a legnagyobb hibája – vonta meg a vállát. – Teszek rá. Nézd meg őket – biccentett Edináék irányába, akik hárman igyekeztek a suli felé, konkrétan a teljes őszi divatkatalógusba öltözve. – Belőlük van egymillió. Emóból meg egy.

A pozitív gondolkodás fogalma eredetileg egy ősi buddhista hagyomány nyomán jött létre. Fönnmaradt egy legenda, miszerint Buddha és a tanítványai néztek egy döglött kutyát. Mester, nézd, a halál, a bomló hús, a rothadó tetem milyen rettenetesen visszataszító! Milyen undorító, ha csak az marad meg egy lényből, ami belőle a test! - mondták a tanítványok. Buddha odanézett, és azt mondta, hogy igen, de milyen szép fehér foga van! Ez a pozitív gondolkodás alaptörténete. Innen nőtt ki. Vagyis nem arról van szó, hogy a negatív élményeinket, a keserveinket, a bánatainkat hazudjuk el pozitívnak. Arról van szó, hogy fogadjuk el ezeket olyan negatívnak, amilyenek a valóságban, de ha van bennük valami pozitív, akkor azt is vegyük észre.

A populista nacionalisták feszélyezettek, agresszívek, humortalanok; ferde szemmel nézik azokat a honfitársaikat, akik nem látszanak egyetérteni az ő populista és nacionalista ideológiájukkal. Ezeket kinevezik kisebbségnek, célozva rá - és esetenként nyíltan is hangoztatva -, hogy az ilyen kisebbség az autentikus nemzettesttől idegen. Ez újabb példa egy többség lehetséges zsarnokságára - ami, mint arra Torqueville rámutatott, a demokratikus társadalmakra demokratikus korszakokban leselkedő nagy veszély.

Ferat im-Kêferat im Guj-guj û him-him Ferat im, Ferat... Xush-xush û xum-xum Ferat im, Ferat... Ferat im, kêferat im Kar im, xebat im Jîn û felat im Va ye ez hatim Ji jor ve ez têm Diçim ber bijêr Di nav dilê min Tev gewher û zêr Ferat im... Bi him-him ez têm Bê ser û bê min Ser derya mezin Ferat im... Daxwaza millet Feratê dijwar Di ber xwe dibim Tev gerş û gemar Ferat im... Dengê sewîyan Rengê birçîyan Ez dengê şivan Xama xwendevan Ferat im... Tev ah û nalîn Giryan û qêrîn Bi çelq û lem-lem Hemî kul û xem Ferat im... Diçim pêş bi rist Wek sitêr û rist Hemî derd û kul Dikevim nav dil Ferat im... Di dilên xortan Dikelim herdem Ber pozê dijmin Ez xîp û kelem Ferat im... Ez xwendevarî Ezim hişyarî Dûr û dirêjim Gavan tavêjim Ferat im... Di nav dilan de Pir xurt û bi tîn Di nav damarên Xortanê bûm xwîn Ferat im... Di ser hevre têm Bi çelqîn û guj Di ber xwe dibim Dijminê xwînmij Ferat im, kar im, xebat im Ez kêferatim Vaye ez hatim Ji Kurdistan ve têm Pir xurt û bi tîn Ez pêta cerg Û dilê Cigerxwîn

A videó elindult, a legeslegelső kép Ricsi, ahogyan belefejel a kamerába, majd rögtön azután elindul a Papa Roach Last Resort című dala, és egyszerűen mindenki megőrül a felvételen. Andris és Robi ugrál, Kinga vörös fejjel ordít, Gábor idegesen csapkod Dave felé, aki a szabad kezével (amelyikkel nem kamerázik) a fülét pöckölgeti. Én a padomon ülve olvasok, majd visszadobom az ölembe esett szendvicset (?), Virág a székén ugrál (eredetileg egy Kispál és a Borz számra, de, ugye, ez ezen a felvételen nem hallatszik), Cortez lesöpri a padjára rakott papírokat, Ricsi meg páros lábbal tapos rajta. Zsolti a terem végéből nekifut, és kitartott karral leveri a csontváz fejét, majd pankrátor módjára rá is ugrik a földön heverő Carlosra. Ezután bevágások kajacsatáról, üdítőköpködésről, mutogatásról a kamerának (cenzúra, Dave kikockázta), metálvillák és kinyújtott nyelvek (Andris és Robi), lökdösődés (Karcsi a termünkben járt), Macu a felmosórongyot lóbálva próbál ninjitsuzni (valami japán harcművészet), Zsolti azonnal felveszi vele szemben a harci pózt, majd vágóképek következtek arról, hogy milyen sora van nálunk Carlosnak, a csontváznak. Virág megöleli, én kezet fogok vele (nálam maradt a karja), Zsolti belenyúl a szemébe, Andris és Robi bordán csapják, Kinga megpróbálja visszatenni a fejét, Cortez napszemüveget ad rá, Ricsi lefejeli, Jacques és Gábor pedig két oldalról átkarolják, amolyan „haveri" stílusban. A zene véget ért, az utolsó kép, immáron hanggal, hogy felröhögünk valamin a teremben, aztán elsötétül a jelenet. Itt azt hittem, vége, és már ki akartam nyomni, amikor még egyszer kivilágosodott a képernyőm, és Máday jelent meg, ahogyan a termünkben áll a tanári asztal mellett. – Tizenegyedik bé! Elegem van belőletek! – mondja idegesen. És ekkor tényleg véget ér a felvétel.

I enter. I’m not scared of Master Ez. I lean against the door with my eyes shut and breathe. Why did he ask me here if he wasn’t going to be waiting? “You look gorgeous,” a silky voice purrs and I jump again. “I thought you weren’t here. Why did Aaron let me in?” My voice quivers in fear- hell, yeah… I’m afraid of Master Ez. The office doesn’t get a second of my notice. Master Ez sits at his desk. He doesn’t get up. He smirks at me lasciviously. His steel eyes glow in the dim room. He commands me to look at him and I can’t stop. “I ask the questions, Regina.” The cadence is smooth, but there is an undercurrent of threat. He called me Regina, only Ezra calls me Regina. The one that was upset when I fled to the bathroom is the childlike Ezra- he probably would call me Regina, too. Master Ez calls me Queen. The true Ezra is a combination of both- an integrated personality. He’s the one talking to me. Why is HE looking at me like that? “I don’t understand that look, Ezra,” I mumble. “As I’ve said over and over, we are one in the same- Master Ez and I.” He sighs like he gets sick of pointing out that fact. “Um- yeah… but Master Ez loves ladies and they’re missing an appendage for you to enjoy,” I tease because anything else would scare the shit out of me. “Regina, Regina,” he laughs. “The Ezra I used to be liked boys. That changed- quickly and against my will. Master Ez only likes girls. Doesn’t it seem likely that if who I used to be liked boys and who manifested liked woman, that perhaps I enjoy both now? If we are to cohabitate in peace, we have certain concessions to make.

Egyes űrhajósok elmerülnek a múló dicsőség ingoványában, de ők jelentik a kivételt. Több mint 500 embernek volt már lehetősége odafentről látni a bolygónkat. Úgy tűnik, hogy a legtöbbjükben ez az élmény megerősítette vagy kifejlesztette az alázat érzését. A sarki fény vibráló, táncoló tüneménye, a Bahamákat legyezőszerűen körülvevő sekély, sziklás tenger káprázatos kéksége, a hurrikán élesen kirajzolódó szeme körül dühödten tajtékzó, hatalmas felhőörvény - az egész világ látványa gyökeresen átalakítja a szemléletünket. Nemcsak félelemmel vegyes bámulatot ébreszt, hanem mélységes alázatot is kelt.

Ő azonban mindig pontosan a tudatában volt, hogy bizonyos véletlenek valószerűtlen találkozása miatt vagyunk itt a Földön, s ez ellen nem lehet küzdeni. Az emberek azt hiszik, joguk van az élethez. Ezt hirdetik a különféle vallások és törvények, sőt az alkotmányok is, ő azonban nem így látta a dolgot. Már miért is volna jogunk olyasmihez, amit nem mi építettünk, s amit ki sem érdemeltünk? – mondogatta. Senki sem panaszkodhat azért, hogy nem jött előbb a világra, vagy nem mindig volt jelen benne; következésképp miért is panaszkodhatnánk a halálunk miatt, vagy azért, hogy nem maradhatunk tovább a világon, mindörökre?

Sahi be sen hiç Kürt oldun mu? Geçti mi çocukluğun mermilerin ışığında Yayıldı mı köyüne kan kokuları Babanı dövdüler mi köy meydanında Annenin havar çığlıkları altında İsmini soranlara ez tirkî nizanim dedin mi hiç Bir gece yarısı evin basıldı mı senin Annen müzik kasetlerini toprağa gömdü mü Abinin hiç gidip bir daha gelmediği oldu mu Bir sabah ezanında köy meydanına toplatıldın mı Size akşama kadar müsade siktirin gidin diyen oldu mu? Yakıldı mı köyün en sevdiğin kuzuda kaldımı yangınlarda Sende terkettin mi toprağını taşını suyunu kuzularını Seninde baban megrî giro mi megrî em ê vegerin rojkê dedimi Kan döktü mü gözlerin sonra şehirlerde kıro diyen oldu mu Annenle sokak sokak ev ararken kürde vermiyoruz kiraya diyen oldu mu sende yaşadın mı yoksulluğu iliklerine kadar cam sildin mi sakız sattın mı ayakkabı boyadın mı Sahibe sende aşık oldun mu çocukken bir Türk kızına Konuşmak istediginde dilinle alay edildi mi Okulda andımızı okurken senide sardı mı çılgın duygular Ama ben Kürdüm diye bağırmak istedin mi Seni çeviren polisler alın bunu kaşları yapışık Kürt olduğu her halinden belli dediler mi dövüldün mü ölürcesine karakollarda Üniversitede omzuna puşu taktın diye 11 Yıl 5 Ay ceza aldın mı? Ah ah soracak çok şey varda son olsun Be

Ő nem értette az életet. Fogalma sem volt, mért született erre a világra.Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül, hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert az életet a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán-hitre, ő áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is oly ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a legstílusosabb életmód.

– Ezt el kell mesélnem nektek – szólt Esti Kornél. – Multkor egy társaságban valaki azt mondta, hogy sohasem utaznék olyan országba, melynek nem beszéli nyelvét. Igazat adtam neki. Elsősorban engem is az emberek érdekelnek az úton. Sokkal inkább, mint a múzeumi tárgyak. Ha beszédüket csak hallom és nem értem, olyan érzés fog el, mintha szellemileg süket volnék, mintha némafilmet pörgetnének előttem, zene és magyarázó fölírások nélkül. Idegesítő ez és unalmas. – Miután mindent kifejtettem, eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezője is épannyira áll, mint minden dolognak a világon. Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszerre csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, láttatlanul, illetve hallatlanul.

Ey Welat Dûrim Ji Te" Dîsa ji te dûrim welat Dil ketye gomanên dikûr Ger dûr û nêzîk bim ji te Her dem li ser te kûre-kûr Gava ji te ez dûr dibim Ne ko ditirsim ez ji şûr Divên çarekê bikin Ji ser te rakin pî stûr Tim dar bi destê dijmin e Em têne kuştin rengê mûr Kurên te ser xistin xewê Lê ez dinalim wek bilûr Kengî ji xew rabin gelo Yan kengî em dadin tenûr Divêm bi ser çiya kevin Dîsa bikn tev qûre-qûr Welat çiqas dûrbî ji min Di dil dibî pertav û nûr Ne bes Xumênî dijmine Dijmin pirin, nêzîk û dûr Wek baz cihê kurd tim çiya Dijmin di nav xan û qisûr Dibin piyên tanga de çûn Kal û jin û bapîr û hûr Birçî û tazî û reben Çarox di pê û mil bi tûr Derd û kulan dil kirye ron Ta ko Cegerxwîn bûye tûr.

A szerelem! Két év óta növekvő szorongással töltötte el a közeledése. Most már szabad volt szeretnie; már csak találkoznia kellett vele! Milyen lesz? Pontosan nem is tudta, és nem is kérdezte magától. Ő lesz, a többi nem fontos. Csak annyit tudott: imádni fogja, és mindent megtesz érte. Együtt sétálnak ilyen esténként, mint a mai – kettesben a csillagoktól porzó ragyogásban. Egymás kezét fogják, s összesimulva mennek majd, és hallgatják egymás szívének dobogását, érzik válluk melegét, és szerelmük elvegyül a nyári éjszakák lágy tisztaságával. Annyira eggyé válnak, hogy könnyedén, gyöngédségük erejével megértik egymás legrejtettebb gondolatát is. És ez örökké így lesz; az elmondhatatlan szeretet nyugalmában.

Ez Gelek Tî Me Şeraba wan lebên lala Bi minde ez gelek tî me Bila xêra te bî cana: Nizanî ez çi birçî me? Ji baxê paxil û sîngê Eger sêvek bidî Seyda Xurînî pê ku bişkînim Diçim ser rê ku rêwî me Eger sênca rez û baxan Çirand û dest birin sêvan Dibî lêv herne ser lêvan Li min megre ku sêwî me Bi tenha ez li çolê me Serî goka di holê me Birîndari m ji wan mijgan Pêrîşani m çi xwînî me? Welatperwer bî ey xanim: Were dest deyne ser canim Birînê min qemûşk bigrin Bi jînê pir bi hêvî me De wer maçek biminde xweş Li dêm ko bisk bikin şevreş Ku ayîna te bigrim ez Ji nûve da bi zanîme? Bihayê herdû sêvên zer Li dil xistin te sed xencer Mebîne qelsemêrim ez Ji kurdên ser nişîvîme? Kurê Xesro û Guhderzim Di vê rêde gelek berzim Evîndarim ku can û dil Li ber destê te danîme Eger ez ser dibim ber pê Xwedana şal û îşerpê Dixwazim ku tu pîroz bit Di vê rê ez çi manî me? Dema çavên te yên mêrkuj Dibênim ez dibim wek mij Peyala şerbeta lêvan Kirim gawir ku yezdî me Ji te dûrim te nabînim Li ser te ez ciger xwînim Çi bêjim ko nikarim bêm Di îro ez swêdî me. Cigerxwîn Stockholm 26.9.1979

Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valóságos veszélyben saját biztonságára gondol, az a döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell. Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett. – Ez ám a csapda, ez a 22-es – jegyezte meg.

Mondd kérlek, minek tulajdonítod, hogy a zsugoriak mind hosszú életűek? Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriság maga a törhetetlen életkedv megnyilatkozása és mint minden igazi szenvedély, nem öl, hanem éltet. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a nagytávra beirányozott, állandó mohóság nem is költözködik olyan hitvány szervezetekbe, melyek idő előtt elpusztulhatnak. Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriak a köröttük feszülő ellenszenvtől acélosodnak meg, telnek el daccal, hozzátartozóik forró gyűlölete tartja őket életben, akár a jókat hozzátartozóiknak buzgó imádsága. Vannak végül, akik azt állítják, hogy a föld marasztalja őket itt, az nem engedi el, az öleli szennyes és sáros keblére, mert a zsugoriak mind oly szennyesek és sárosak, mind rokonuk, a föld.

A fáradtság, az éhség, az aggodalom ellenére Maurice Michaud nem érezte túlontúl szerencsétlennek magát. Sajátos gondolkodásmóddal bírt: önmagának nem tulajdonított különösebb jelentőséget; nem volt az a ritka és pótolhatatlan lény a saját szemében, amilyennek ki-ki önmagát látja. Szenvedésben vett sorstársai iránt szánalmat érzett, ám ez tudatos, hideg szánalom volt. Arra gondolt ilyenkor, hogy végeredményben a népességnek ezek a nagy migrációi láthatóan természeti törvényeknek engedelmeskednek. A népeknek nyilván éppúgy szükségük van az időközönkénti tömeges helyváltoztatásra, mint a nyájaknak a legelőváltásra. E gondolatban különös megnyugvást talált. Körülötte az emberek mind azt hitték, hogy a sors különleges módon sújtott le rájuk vagy a nemzedékükre; ő viszont emlékezetébe idézte, hogy mindig is voltak exodusok. Mennyien rogytak már erre a földre (és a világ összes többi földjére) vér és könnyek között, az ellenség elől menekülve, hátrahagyva az égő városokat, a gyerekeket keblükhöz szorítva; e számtalan halottra még soha, senki sem gondolt részvéttel. Utódaik szemében nem volt több jelentőségük, mint a levágott csirkének. Maga előtt látta, amint panaszos árnyaik fölkelnek előtte az úton, felé fordulnak, és a fülébe suttogják: – Előtted már mi is átéltük ezt. Miért lennél nálunk boldogabb?

Minden szervezetben, de különösen az államokban, a kormányzás problémájának két oldala van. Egyfelől, a kormányzat szemszögéből az a probléma, hogy biztosítani kell a kormányzottak belenyugvását. A kormányzottak szempontjából pedig az a probléma, hogy el kell érniük: a kormányzat ne csak a saját érdekeit vegye figyelembe, hanem az alárendeltek érdekeit is. Ha e probléma bármelyikét sikerül teljességgel megoldani, akkor a másik probléma fel sem merül; ha egyik sincs megoldva, akkor forradalom tör ki. Rendszerint azonban kompromisszumos megoldás születik. A nyers erőtől eltekintve, olyan tényezők állnak a kormányzat oldalán, mint a hagyomány, a vallás, a félelem a külső ellenségtől, és az a természetes kívánság, hogy az emberek legtöbbje vezetőt akar követni. A kormányzottak védelmére eddig csak egyetlen olyan módszert találtak, amely valamelyest hatékony, ez pedig a demokrácia.

...megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez olyan mértékben bele van szerekesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezetett sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármerre néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, a tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz, így hát ő mit tehetne, áltatja magát, azzal áltatja, hogy hagyja, menjenek a dolgok a maguk természetes útján...

Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamenre, hogy a török fölugrott ijedtében, s azt kérdte, hogy mi az. - Ez egy M betű - válaszolt Apafi. - De hát a többinek is hagyjon kend helyet. - Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz. - No hát mondja kegyelmed fennhangon, hogy mit ír. Apafi reszketve írt és mondá: - Minekutána… A basa elkapta előle dühösen a pergament, s ráordított: - Mit “minekutána” és “annakutána”! Mit cikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy, ahogy szokás: “Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme, parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy amint e levelet veszed, legottan mielőttünk Kisselyk helységében megjelenni - fejed vesztésének büntetése alatt - el ne mulaszd.” Punktum. Apafinak nagy bajába került kapacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stílusban korrespondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, ahogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.

Míg az utasok többségéhez hasonlóan a légi utazás egyhangúságának látszólag megadva magát engedelmesen leszíjazva ül az előre csomagolt étel előtt, gyakran engedi szabadjára eshetőségek között kalandozó gondolatait. Odakint, tizenkétezer méterrel a föld fölött, a vékony acélfalon és a vidáman recsegő műanyagon túl mínusz hatvan fok van. Míg másodpercenként százötven méteres sebességgel süvít az ember az Atlanti-óceán fölött, azért hódol be a könnyelműségnek, mert mindenki ezt teszi. Utastársaink azért nyugodtak, mert körülöttük mindenki más nyugodtnak látszik, és ez ránk is érvényes. Ha abból a szemszögből nézzük, hogy hány halál jut egy utaskilométerre, akkor biztató a statisztika. És mi más módon vegyen részt az ember egy dél-kaliforniai konferencián? Értéktőzsde a légi utazás, egymásban tükröződő észlelések csalóka trükkje, a közös alapba gyűjtött hit törékeny szövetsége; amíg kitartanak az idegek, és nincs bomba vagy merénylő a fedélzeten, addig mindenki virul. De ha baj van, nincsenek félmegoldások. Ha tehát, más szemszögből nézzük- hány halál jut egy utazásra-, akkor már nem olyan biztatóak a számok.

A legtöbb primitív kultúrában az emberek sohasem kerülnek komoly konfliktusba az árnyékkal, ugyanis különösebb megfontolás nélkül, zökkenők nélkül lépnek át az egyik meggyőződésből a másikba, miközben a jobb kéz tulajdonképpen sohasem tudja egészen pontosan, mit csinál a bal. Ez világosan kitetszik néhány misszionárius beszámolójából. Tesznek valamit a törzsért, amiért is a törzs megkedveli őket. De aztán egyszer csak járvány üti fel a fejét, mire a törzs tagjai azt hiszik, ennek a misszionárius az oka, és megölik. Mozgalom indult a misszionárius ellen. Utóbb megbánják, de nem haragosak vagy bánatosak a történtek miatt, és az élet megy tovább. Ez végletes példa arra, ami velünk is oly sokszor megtörténik. Az árnyék okozta konfliktus ily módon nem válik égetővé, ugyanis a dolgokat egy kissé más megvilágításba helyezzük, hogy élni tudjunk. Jók akarunk lenni, és anélkül, hogy észrevennénk, mindenféle rosszat követünk el, ha pedig rájövünk, kéznél a mentegetőzés: fájt a fejünk, avagy más követte el a hibát, avagy megfeledkezünk róla – általában így oldjuk meg az árnyékkal kapcsolatos problémáinkat. Néhány dolgot figyelmen kívül kell hagynunk, hogy képesek legyünk megbirkózni az élettel.

Tudod – mondta –, arra ment ki az egész, hogy megtudjuk, mi mindent lehet pénzen megvenni. Egyszer egy ember azt mondta, hogy ha aggódunk a világ sorsa miatt, megbolondulunk, próbáljunk meg inkább kellemesen élni. Kellemesen élni, pontosan ezeket a szavakat használta, így hát azt gondoltam, legjobb, ha alkalomadtán szerzünk egy kis pénzt, aztán majd meglátjuk, mire jutunk a kellemes élettel, ha pénzünk is van hozzá. Tulajdonképpen mindkettőnknek be akartam bizonyítani, hogy nem is lehet annyi mindent csinálni a pénzzel, és ez a mondás a kellemes életről nagy ostobaság. Mert a világ szörnyű hely, és napról napra csak rosszabb lesz, és nem számít, mennyire akar valaki kellemesen élni, attól még a világ rohadt marad, és nem érdemli meg, hogy benne éljünk. Hát mi megpróbáltuk, igaz? Annyi pénzt költöttünk rövid idő alatt, amennyit csak lehetett, és mit kaptunk cserébe? Tulajdonképpen semmit. Ételt, ami pocsék volt, a pincérek pimaszkodtak, és minél nagyobb borravalót kaptak, annál pimaszabbak voltak. Meg egy kis utazást, de a világ mindenütt egyforma, akárhová megy is az ember. Egy kis napfényt télen, de ezt könnyen megkapja az ember akkor is, ha vár, amíg nyár lesz, márpedig az az erkölcsös és tisztességes eljárás.

Apokatastasis, as is clear from some passages cited and many others, depends on illumination and instruction, which goes hand in hand with correction. This is fully consistent with Origen's ethical intellectualism, a Platonic-Socratic and Stoic heritage that is found in other Fathers as well, such as Gregory of Nyssa. How one behaves depends on what one knows and how one thinks and regards reality; will depends on the intellect and is not an autonomous force. As a consequence, evil is never chosen qua evil, but because it is mistaken for a good, out of an error of judgment, due to insufficient knowledge and/or obnubilation (e.g., Hom. 1 in Ps. 37.4; Hom. in Ez. 9.1). Hence the importance of instruction. If one's intellect is illuminated, and achieves the knowledge of the Good, one will certainly adhere to the Good. Apokatastasis itself, as the end of Book 2 of Περὶ ἀρχῶν, is described as an illumination and a direct vision of the truth, as opposed to the mere 'shadows' that the logika knew beforehand (Origen is reminiscent not only of Plato's Cave myth, but also of 1 Tim 2:4-6, that God wants all humans to reach the knowledge of the truth, and of 1 Cor 13:12 on eventually knowing God 'face to face'). Only with full knowledge is choice really free, and a choice done with full knowledge is a choice for the Good. A choice for evil is not really free: it results from obnubilation, ignorance, and passion. This is why Origen was convinced that divine providence will bring all logika to salvation by means of education and rational persuasion, instruction and illumination – or fear of punishments, but only initially, when reason is not yet developed, and not by means of compulsion, since the adhesion to the Good must be free, and to be free it must rest on a purified intellectual sight. This is why for Origen divine providence will lead all to salvation, but respecting each one's free will; each logikon will freely adhere to God, and to do so each will need its own times, according to its choices and development, so that both divine justice first and then divine grace are saved. (pp. 178-179)

Avíttas szó ez ma már: ájulás. Pedig nagyon is szalonképes volt annak idején, amikor repülősóval töltött üvegcsét dugtak még a púderozott hölgyek orra alá, hogy magukhoz térjenek. Hasznos, közszájon forgó kifogásnak számított, ha nem került sor bizonyos tettekre az ilyen-amolyan hatalmak, hatalmasságok ellen. Újabban viszont általánosan elharapódzik. Miközben újabb és újabb mentőprogramokkal igyekeznek elsikálni egynémely csődöket, amely csődök ezalatt bedőlt bankokban próbálják meghúzni magukat télire; miközben abba a hitbe ringatja magát az egész világ, hogy – ha nem is most rögtön, de legalábbis hamarosan – ránk köszönt a fellendülés, mi több: a haladás újabb korszaka; miközben a számtalan prominens egyik halogató kongresszust rendezi a másik után, mintha bőven lenne még idő: mi magunk mindeközben a teljes és egyre teljesebb behálóztatás mellett döntöttünk, mégpedig szabad akaratunkból. Elérhetők vagyunk a nap huszonnégy órájában. Megfigyelhetők vagyunk mindenütt. Egyetlen kattintással lehívhatók a személyes adataink. Ügyes-bajos dolgaink – a diszkontáruház, a mozi, a vécé – megörökítvék. Köröm nagyságú chip memorizálja szerelmünk rögös útjait. Nincs hová rejtőznünk, láthatók vagyunk mindenütt. Mások vigyázzák még az álmunkat is. Soha nem lehetünk többé egyedül. Mit lehet mármost tenni? Ájultan tartózkodom, és visszautasítom az ajánlatot. Nem hever okostelefon a szemüvegem, a dohányom, a pipám mellett, senki ne tanítson engem kimeresztett ujjal szörfölni, guglizni, twitterezni. A Facebook sem tartja számon a barátaimat, se az ellenségeimet. Elszöszmötölök csöndben a lúdtollal. Magamban dörmögök legfeljebb néha ezt-azt, a tehénlepényről, a kartézi búvárról, a hangyák haladáseszméjéről; és mégis valamiféle felsőbb hatalom igazgat engem is, névtelen hatalom, bármely névvel illessük is. Nem híreli jöttét semmiféle nesz. Táptalaja a kiokosodott ostobaság. Egykor vallási köntösbe bújtatott mindenütt jelenvalóság létére újabban tárgyilagosnak tetteti, a civil társadalom letéteményesének titulálja magát. Nem! Átlátszóvá tesz bennünket, kiüríti a memóriánkat. Leveszi a vállunkról a felelősséget. Elcsitítja a kételyeinket. A szabadság látszatával kecsegtet. Gyámkodik felettünk a háló, amelyben fickándozunk.