Bernstein Leonard Quotes

Music . . . can name the unnameable and communicate the unknowable.

To achieve great things, two things are needed: a plan and not quite enough time.

This will be our reply to violence: to make music more intensely, more beautifully, more devotedly than ever before.

I've been all over the world and I've never seen a statue of a critic.

Music, of all the arts, stands in a special region, unlit by any star but its own, and utterly without meaning ... except its own.

Any great art work … revives and readapts time and space, and the measure of its success is the extent to which it makes you an inhabitant of that world - the extent to which it invites you in and lets you breathe its strange, special air.

I'm no longer quite sure what the question is, but I do know that the answer is Yes.

To achieve great things, two things are needed: a plan, and not quite enough time. —Leonard Bernstein, composer

Life without music is unthinkable. Life without music is academic. That is why my contact with music is a total embrace.

Inspiration is wonderful when it happens, but the writer must develop an approach for the rest of the time... The wait is simply too long.

We're neither pure, nor wise, nor good We'll do the best we know. We'll build our house and chop our wood And make our garden grow. And make our garden grow!

A writer is a person for whom writing is more difficult than it is for other people.

The point is, art never stopped a war and never got anybody a job. That was never its function. Art cannot change events. But it can change people. It can affect people so that they are changed... because people are changed by art – enriched, ennobled, encouraged – they then act in a way that may affect the course of events... by the way they vote, they behave, the way they think.

A liberal is a man or a woman or a child who looks forward to a better day, a more tranquil night, and a bright, infinite future.

Two things are necessary for great achievement: a plan and not quite enough time.

As composer Leonard Bernstein said, “To achieve great things, two things are needed: a plan, and not quite enough time.

The key to the mystery of a great artist is that for reasons unknown, he will give away his energies and his life just to make sure that one note follows another…and leaves us with the feeling that something is right in the world.” —

NO MUSE IS GOOD MUSE To be an Artist you need talent, as well as a wife who washes the socks and the children, and returns phone calls and library books and types. In other words, the reason there are so many more Men Geniuses than Women Geniuses is not Genius. It is because Hemingway never joined the P.T.A. And Arthur Rubinstein ignored Halloween. Do you think Portnoy's creator sits through children's theater matinees--on Saturdays? Or that Norman Mailer faced 'driver's ed' failure, chicken pox or chipped teeth? Fitzgerald's night was so tender because the fender his teen-ager dented happened when Papa was at a story conference. Since Picasso does the painting, Mrs. Picasso did the toilet training. And if Saul Bellow, National Book Award winner, invited thirty-three for Thanksgiving Day dinner, I'll bet he had help. I'm sure Henry Moore was never a Cub Scout leader, and Leonard Bernstein never instructed a tricycler On becoming a bicycler just before he conducted. Tell me again my anatomy is not necessarily my destiny, tell me my hang-up is a personal and not a universal quandary, and I'll tell you no muse is a good muse unless she also helps with the laundry.

I'm not interested in having an orchestra sound like itself. I want it to sound like the composer.

A work of art does not answer questions, it provokes them, and its essential meaning is in the tension between the contradictory answers.

There are two ways to think about all this. One way is that life is absurd to start with and that only a mad man goes out and tries to change the world, to fight for good and against evil. The other way is that life is indeed absurd to start with and that it can be given meaning only if you live it for your ideals, visions and poetic truths, and despite all the skepticism of all the Sancho Panzas' in the world, saddle up whatever worn out horse you've got and go after those visions.

The gift of imagination is by no means an exclusive property of the artist; it is a gift we all share; to some degree or other all of us are endowed with the powers of fantasy, the dullest of dullards among us has the gift of dreams at night - visions and yearnings and hopes. Everyone can also think; it is the quality thought that makes the difference - not just the quality of logical thinking, but of imaginative thinking. And our greatest thinkers, those who have radically changed our world, have always arrived at their truths by dreaming them; they are first fantasized, and only then subjected to proof.

...I also believe, along with Keats, that the Poetry of Earth is never dead, as long as Spring succeeds Winter, and man is there to perceive it....And finally, I believe that because all these things are true, Ives' Unanswered Question has an answer. I'm no longer quite sure what the question is, but I know the answer is Yes.

Sometime between four o’clock and dawn, Bernstein returned home with a hangover. At nine in the morning, he was awakened by a phone call from the Philharmonic’s associate manager who told him, “Well, this is it. You have to conduct at three o’clock. No chance of a rehearsal. You will report at a quarter of three backstage.

Bernstein observed that the composer was “born in the spring and died in the spring. In a sense, he lived his whole life in a springtime of creativity. All his music is springlike, newly budding, rooted in the familiar past, yet fresh and sharp, with that stinging, paradoxical combination of the inevitable and the unexpected.

A huszadik század kezdetétől fogva rosszul megírt dráma volt.

Fiatal létemre úgy véltem, minden dallamnak ismétlődésesnek kell lennie – mivel rövid zenei tapasztalatom még csak arra szoktatta hallásomat, hogy ezt várja.

1962 performance of the Brahms Piano Concerto no. 1 by Glenn Gould with Leonard Bernstein conducting the New York Philharmonic.

Bernstein nevertheless received Nixon’s highest accolade when, on the Watergate Tapes, the president is heard calling the composer a “son of a bitch.

So there I am standing in the wings. All atremble with these two little pills in my pocket … And I took them out and looked at them and said, ‘I’m going to do this on my own. I am not going to take any pills. I don’t want any aid from anybody but God,’ and I just flung them across the entire backstage and strode out, and that’s the last thing I remember until the end of the concert when I saw the entire audience there, standing and cheering and screaming. But from the time of my entrance until the time of my last exit I remember nothing. There’s nothing I can tell you. It was all a dream.

És hiszem Keatsszel, hogy a föld költészete véget mindaddig nem lel, amíg a telet tavasz követi, és van ember, aki észleli. Hiszem, hogy ebből a földből olyan zene sarjad, amely forrásai természeténél fogva tonális.

things were created by God and for God, no exceptions. Every note of music. Every color on the palette. Every flavor that tingles the taste buds. Arnold Summerfield, the German physicist and pianist, observed that a single hydrogen atom, which emits one hundred frequencies, is more musical than a grand piano, which only emits eighty-eight frequencies. Every single atom is a unique expression of God’s creative genius. And that means every atom is a unique expression of worship. According to composer Leonard Bernstein, the best translation of Genesis 1:3 and several other verses in Genesis 1 is not “and God said.” He believed a better translation is “and God sang.” The Almighty sang every atom into existence, and every atom echoes that original melody sung in three-part harmony by the Father, Son, and Holy Spirit. Did you know that the electron shell of the carbon atom produces the same harmonic scale as the Gregorian chant? Or that whale songs can travel thousands of miles underwater? Or that meadowlarks have a range of three hundred notes? But the songs we can hear audibly are only one instrument in the symphony orchestra called creation. Research in the field of bioacoustics has revealed that we are surrounded by millions of ultrasonic songs. Supersensitive sound instruments have discovered that even earthworms make faint staccato sounds! Lewis Thomas put it this way: “If we had better hearing, and could discern the descants [singing] of sea birds, the rhythmic tympani [drumming] of schools of mollusks, or even the distant harmonics of midges [flies] hanging over meadows in the sun, the combined sound might lift us off our feet.” Someday the sound will lift us off our feet. Glorified eardrums will reveal millions of songs previously inaudible to the human ear.

As for my unrestrained podium comportment: to this I will answer that that the one and only purpose my gestures serve is a musical one. I do not consciously set out to perform histrionics on the podium. If I did, it would immediately show up in the music. Phony gestures produce phony sounds. For myself, I approach what I play not from a conductor’s point of view, but from a composer’s point of view. When I conduct the 'Eroica', as I recently have with the (New York) Philharmonic, I feel as though I’m actually writing the piece.

...music has intrinsic meanings of its own, which are not to be confused with specific feelings or moods, and certainly not with pictorial impressions or stories. These intrinsic musical meanings are generated by a constant stream of metaphors, all of which are forms of poetic transformations.

Miért kell kacagásra fakadnunk, ha valaki hasra esik? Most érünk a burleszk központi kérdéséhez: minden tréfa valakinek vagy valaminek – ez lehet emberi méltóság vagy eszme, egy szó, vagy akár maga a logika – a rovására sül el, valaminek károsodnia kell, vagy megsemmisülnie, hogy megnevettessen.

Robert Kapilow is a born teacher, an enthusiast who can think on his feet, a 110 percent believer in the project at hand ... It’s a cheering thought that this kind of missionary enterprise did not pass from this earth with Leonard Bernstein. Robert Kapilow is awfully good at what he does. We need him.

Miért kevésbé közvetlen Bach zenéje, mint – mondjuk – Brahmsé vagy Csajkovszkijé? Talán a fő ok az, hogy zenéje nem nyilvánvalóan drámai. Olyannyira elkényeztettek bennünket a Bach után írt zeneművekkel, melyek alapvetően drámai természetűek, hogy már drámát várunk mindenfajta zenétől, és csalódunk és unatkozunk, ha ezt nélkülöznünk kell.

Aaron Copland, whom Bernstein had met when he was in his junior year at Harvard and who would become a lifelong friend and mentor, wrote him encouraging letters. “Don’t expect miracles,” Copland advised the young man, “and don’t get depressed if nothing happens for a while. That’s NY.” But on August 25, 1943, his twenty-fifth birthday, Bernstein got his first professional break when Artur Rodzinski, then the music director of the New York Philharmonic, chose him to become his conducting assistant. “I have gone through all the conductors I know of in my mind,” Rodzinski explained to his new assistant, “and I finally asked God whom I should take, and God said, ‘Take Bernstein.

The difference between fiction and reality? Fiction has to make sense.” —Tom Clancy “To achieve great things, two things are needed: a plan, and not quite enough time.” —Leonard Bernstein "Sharing what you have is more important than what you have." --Albert M. Wells, Jr. Sign Up to receive a quote like this each Wednesday, visit my website

But now, as we move forward through the nineteenth century, we're going to find all three strains of ambiguity increasing sharply in both quantity and intensity. By the time the century is finished this epidemic increase will have brought us to Webster's other definition of ambiguity — sheer vagueness. And that's where the aesthetic delights of ambiguity start turning into dangers.

Úgy érzem, meg kell védenem a dzsesszt azokkal szemben, akik alacsonyrendűnek tartják. Ami azt illeti, minden zene „alacsony" származású, mivel a népzenéből is sarjad, ez pedig szükségszerűen mindig földszagú. Végül is Haydn menüettjei csupán egyszerű rusztikus német népi táncok kifinomult változatai, akárcsak a beethoveni scherzók. Egy Verdi-operaária is igen gyakran visszavezethető a legegyszerűbb nápolyi halászokhoz. Emellett a zene s különösen a zenészek körül mindig ott lebegett a lenézés bizonyos árnyéka.

I believe that man’s noblest endowment is his capacity to change. Armed with reason, he can see two sides and choose: He can be divinely wrong. I believe in man’s right to be wrong. Out of this right he has built, laboriously and lovingly, something we reverently call democracy. He has done it the hard way and continues to do it the hard way — by reason, by choosing, by error and rectification, by the difficult, slow method in which the dignity of A is acknowledged by B, without impairing the dignity of C. Man cannot have dignity without loving the dignity of his fellow.

Why are we still here, struggling to go on? We are now face to face with the truly Ultimate Ambiguity which is the human spirit. This is the most fascinating ambiguity of all: that as each of us grows up, the mark of our maturity is that we accept our mortality; and yet we persist in our search for immortality. We may believe it's all transient, even that it's all over; yet we believe a future. We believe. We emerge from a cinema after three hours of the most abject degeneracy in a film such as “La Dolce Vita”, and we emerge on wings, from the sheer creativity of it; we can fly on, to a future. And the same is true after witnessing the hopelessness of “Godot” in the theater, or after the aggressive violence of “The Rite of Spring” in the concert hall. Or even after listening to the bittersweet young cynicism of an album called “Revolver”, we have wings to fly on. We have to believe in that kind of creativity. I know I do. If I didn't, why would I be bothering to give these lectures? Certainly not to make a gratuitous announcement of the Apocalypse. There must be something in us, and in me, that makes me want to continue; and to teach is to believe in continuing. To share with you critical feelings about the past, to try to describe and assess the present—these actions by their very nature imply a firm belief in a future.

Maxims If you work harder and look more closely, there's always something you can whittle away. It's when you get to the essence of your idea that you'll have something to be proud of. 196 Blunt is Simplicity. Meandering is Complexity. 13 The simplest way isn't always the easiest. 2 You can't let yourself be talked into going along with something when you know there's something better. Ever. 15 Apple encourages big thinking but small everything else. 25 Simplicity's best friend: Small groups of smart people. 26 Great ideas travel with a degree of risk. 39 Just get rid of the crappy stuff and focus on the good stuff. ~ Steve Jobs's advice to Nike. 51 The less the merrier. 54 Simplicity never stands till. 70 To accomplish great things two things are needed: a plan, and not quite enough time. ~ Leonard Bernstein, 72 Aim realistically high. 72 Never stop moving. 73 As long as you've got new ideas to share, you are free to re-present the old ones. 110 Simplicity gains power through brevity. 133 Simplicity is in a hurry. 134 Simplicity has universal appeal. 161 It's really hard to design things by focus groups. A lot of times, people don't know what they want until you show it to them. ~ Steve Jobs, 164 Take advice, not orders. 166 So it must become your nature never to relent. You never want to come out even, because in this game a tie goes to Complexity. 192

Tudjuk, a világ zenei központja Wagnerról és az általa képviselt egész túlvirágzott német romantikus mozgalomról áttolódott Párizsba. Egy kis csoport volt kialakulóban Erik Satie úttörő személyisége körül, aki úgy reagált a fenti mozgalomra, hogy egyszerűen elutasította az effajta „nagyságot". Ő csak a legegyszerűbb kicsiny zeneműveket írta, kis dallamot kis kísérettel, mint amilyen például a ma is játszott és kedvelt, higgadt Gymnopédie (…) Milyen frissen hangozhatott ez a zene 1888-ban, a súlyos német háttérrel összevetve! Satie így őrizte meg a tonalitást. A századforduló táján Satie erős hatással volt Debussyre, Ravelra, Milhaud-ra és más nagy francia zeneszerzőkre, akik tőle tanulták meg ezt az új egyszerűséget és objektivitást.

Az Eroica szimfóniáról több szót hordtak össze, mint amennyi hangjegyből áll; és úgy hiszem, ha valaki ennek pontosan utánaszámolna, elképesztő eredményre jutna. És mégis, vajon sikerült-e bárkinek is „megmagyarázni" az Eroicát? Egyáltalán visszaadható-e merő prózában az a csoda, ahogy a hangok követik egymást vagy együtt hangzanak, olyan érzést keltve, hogy mindez így és csakis így lehetséges? Természetesen nem. Bármennyire is racionalistának valljuk magunkat, e rejtélyes terület határán megtorpanunk. Egyáltalában nem túlzunk, amikor rejtélyességet vagy varázst emlegetünk: egyetlen művészetrajongó sem lehet „agnosztikus", amikor döntésre kerül a sor. Aki szereti a zenét, annak, bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, bizonyos értelemben hívőnek – művészethívőnek – kell lennie.

We are now face to face with the truly Ultimate Ambiguity which is the human spirit. This is the most fascinating ambiguity of all: that as each of us grows up, the mark of our maturity is that we accept our mortality; and yet we persist in our search for immortality. We may believe it's all transient, even that it's all over; yet we believe a future. We believe. We emerge from a cinema after three hours of the most abject degeneracy in a film such as ''La Dolce Vita,'' and we emerge on wings, from the sheer creativity of it; we can fly on, to a future. And the same is true after witnessing the hopelessness of ''Godot'' in the theater, or after the aggressive violence of ''The Rite of Spring'' in the concert hall. Or even after listening to the bittersweet young cynicism of an album called ''Revolver,'' we have wings to fly on.

lőadásaim előkészítése során minduntalan kérdezgettem magam – és kérdeztek mások is –, mi a jelentősége ennek az egész muziko-lingvisztikának? Hozzásegíthet-e Charles Ives megválaszolatlan kérdésének megválaszolásához – hová tart a zene? És ha igen, számít az? A világ inog, kormányok roppannak össze, mi meg itt zenei fonológiával, most pedig mondattannal pepecselünk. Nem az elitizmus botrányos esete ez? Nos, a maga módján az; de bizonyosan nem valamely osztály gazdasági, társadalmi vagy néprajzi elitizmusa, hanem a kíváncsiságé, az értelem e sajátos fürkésző szelleméé. Az pedig öröktől való. Csakhogy napjainkban a szépség-adta-értelem és értelem-adta-szépség kutatása még fontosabbá válik, hiszen nap mint nap középszerűség és művészet-kufárkodás csúfítja el életünket; és azon a napon, amelyen John Keats igazság-szépség ideáljának ez a keresése érdektelenné válik, valamennyien visszahúzódhatunk és bezárkózhatunk barlangunkba.

Klasszikus értékű az, ami örökké tart, mint a görög váza, vagy Robinson Crusoe, vagy Shakespeare színművei, vagy egy Mozart szimfónia. Klasszikus kor és a klasszikus érték közé viszont a legkevésbé sem tehetünk egyenlőségjelet! A zeneszerzők százai komponáltak Mozart idejében – írtak remek darabokat, melyek betartották az összes szabályokat, és elegánsak és minden kívánalomnak eleget tettek. De zenéjük mégsem maradt fenn, mert hallgatásuk közben nem érezteti meg a klasszikus tökéletességet – ezzel a hozzáadott többlettel. És éppen ez a külön valami, ez az extra az, amit szépségnek nevezünk; amit viszont szépségnek nevezünk, annak érzelmeinkhez van köze. Éppen ez rejlik Mozart zenéjében – szépség. Pl. ha ezt a gyönyörűséges dallamot hallgatjuk már korábban idézett zongoraversenyéből, ez megindít, meghat minket – érzünk valamit. A hangok e hosszú, csodálatos sorának hatására mély érzelmeket érzünk – csaknem, de nem egészen bánatosat, és nem is igazán boldogat. Nagyon sajátos érzelmeket.

(…) Vagy fél évszada a publikum már nem tekint örömteli várakozással valamely szimfonikus mű vagy opera bemutatása elé. Ha ez a kijelentés túl erősnek látszik, lőjenek vissza, és emlékeztessenek a ragyogó kivételekre, mint amilyen a Porgy és Bess (vajon show-dallamokból születhet-e opera?); Sosztakovics 7. szimfóniája (a háborús lelkesedést szinte a hisztériáig szította a rádióállomások vetélkedője); a Mahagonny (e helyi, szinte politikai jelenség)… Folytathatnánk, ám e művek kivételek, és az elragadtatás oka többnyire nem zenei eredetű. Megmarad az a visszataszító tény, hogy a zeneszerzőt és közönségét valóságos óceán választja el egymástól, és így van ez mintegy fél évszázad óta. Tudnak-e a reneszánsz óta eltelt bármely ötvenéves időszakról, amikor hasonló helyzet állt volna elő? Én nem. És ha ez igaz, drámai minőségi változást jelez zenei társadalmunkban, nevezetesen azt, hogy először élünk olyan zenei életet, amely nem alapszik a kortárs zenén. Ez tisztára XX. századi jelenség, korábban sohasem volt így.

A huszadik század kezdetétől fogva rosszul megírt dráma volt. I. felvonás: kapzsiság és képmutatás népirtó háborúhoz vezet; háború utáni igazságtalanság és hisztéria; fellendülés; összeomlás, totalitarianizmus. II. felvonás: kapzsiság és képmutatás népirtó háborúhoz vezet; háború utáni igazságtalanság és hisztéria; fellendülés; összeomlás, totalitarianizmus. III. felvonás: kapzsiság és képmutatás – nem merem folytatni. És mik voltak az ellenmérgek? Logikai pozitivizmus, egzisztencializmus, száguldó technológia, űrhajózás, kételkedés a valóságban, és általános jólnevelt paranoia, az utóbbi időben kiállítási tárgyként Washington legmagasabb posztjain. És személyes ellenmérgeink: együttcsaholás, kábítószer, szubkultúrák és ellenkultúrák, bekapcsolódás, kikapcsolódás. Helybenjárás és pénzhajhászás. Új vallásos mozgalmak rohama guruizmustól Billy Grahamizmusig. És új művészeti mozgalmak rohama, konkrét költészettől John Cage csendjeiig. Katarzis itt, purgatórium ott. És mindez egy jegyben, a planetáris halál angyalának jegyében.

És most már valóban megérthetjük, milyen jelentése van a zenének. Az, amit hallgatása közben megéreztet velünk. Végre megtettük az utolsó óriási lépést és ideértünk : most már tudjuk, mit jelent a zene. Nem kell tudnunk mindent a módosítójelekről, keresztekről és békről, akkordokról ahhoz, hogy megértsük a zenét. Ha valamit közöl velünk – nem sztorit, vagy képet, hanem érzelmet –, ha megváltoztatja bensőnket, akkor értjük. Ennyi az egész. Ezek nem extrák, mint a sztorik, vagy a képek, amelyekről korábban beszéltünk, ezek nem zenén kívüliek. Pontosan ez a zene. És mindebben a legcsodálatosabb az, hogy nincs határa azoknak a különböző érzelmeknek, amelyeket a zene sugall. Egyik-másik annyira sajátos, hogy szavakkal le sem írható. Néha nevén nevezhetjük azt, amit érzünk – ilyen pl. az öröm, szomorúság, szerelem, gyűlölet vagy lelki békesség. De vannak más érzések, melyek oly mélyek és különlegesek, hogy nincs is rájuk szavunk, és éppen ez az a terület, ahol a zene bámulatos. Megnevezi számunkra az érzelmeket, csak éppen hangokban a szavak helyett. Mindez a zene mozgásmódjában rejlik. Sohasem szabad felednünk, hogy a zene mozgás, mindig valamerre tart. Ez a mozgás többet mond el saját érzelmeinkről, mint a szavak milliói.

Fanatikus zenerajongó vagyok. Életem egyetlen napja sem múlhat el a zene hallgatása, játszása, tanulmányozása vagy a róla való gondolkodás nélkül. És mindezt nem hivatásos muzsikusként teszem. Rajongó vagyok, a zenekedvelők táborának egyik elkötelezett tagja. És ebben a szerepben (ami, feltételezem, nem sokban különbözik a tisztelt Olvasóétól), az egyszerű zenekedvelő szerepében, önként, bár boldogtalanul, be kell vallanom, hogy e pillanatban, vagyis amikor ezt írom, isten bocsássa meg, de sokkal több örömöm telik Simon és Garfunkel zenei kalandjaiban vagy a The Association által előadott Along Comes Maryben, mint az avantgarde zeneszerzők ma készülő műveinek legtöbbjében… Lehetséges, hogy egy év múlva, vagy esetleg már akkor, amikor ezek a szavak nyomtatásban megjelennek, nem állítom ugyanezt, de ebben a pillanatban, 1966. június 21-én, így érzem. A popzene tetszik az egyetlen területnek, ahol rendületlen maradt az életerő, az invenció öröme, a friss levegő érzeté. Minden más – az elektronikus zene, szerializmus, aleatorikus zene – hirtelen elavultnak látszik, belőlük máris az akadémizmus dohos szaga árad. Úgy tetszik, még a dzsessz is sajnálatosan megrekedt. A tonális zene is bizonytalan állapotban van, téli álmát alussza.

NO MUSE IS GOOD MUSE -by Rochelle Distelheim To be an Artist you need talent, as well as a wife who washes the socks and the children, and returns phone calls and library books and types. In other words, the reason there are so many more Men Geniuses than Women Geniuses is not Genius. It is because Hemingway never joined the P.T.A. And Arthur Rubinstein ignored Halloween. Do you think Portnoy's creator sits through children's theater matinees--on Saturdays? Or that Norman Mailer faced 'driver's ed' failure, chicken pox or chipped teeth? Fitzgerald's night was so tender because the fender his teen-ager dented happened when Papa was at a story conference. Since Picasso does the painting, Mrs. Picasso did the toilet training. And if Saul Bellow, National Book Award winner, invited thirty-three for Thanksgiving Day dinner, I'll bet he had help. I'm sure Henry Moore was never a Cub Scout leader, and Leonard Bernstein never instructed a tricycler On becoming a bicycler just before he conducted. Tell me again my anatomy is not necessarily my destiny, tell me my hang-up is a personal and not a universal quandary, and I'll tell you no muse is a good muse unless she also helps with the laundry. -Rochelle Distelheim ===============================

(…) Dalok, táncok, szvitek, partiták, szonáták, tokkáták, prelúdiumok, fúgák, kantáták, oratóriumok, misék, passiók, fantáziák, versenyművek, korálok, variációk, motetták, passacagliák – ötven év szakadatlan munkálkodásának fehéren izzó termékei. És mi az, ami mindezt összetartja, ami vitathatatlanul egyetlen ember alkotásává teszi? A vallásos szellem. Bach számára minden zene vallás, a komponálás a hit megnyilvánulása, a zene előadása pedig egyfajta istentisztelet volt. Minden hangjegyét egyedül Istennek ajánlotta. És ez mindegyik művére áll, legyen az egyébként bármilyen világi célzatú is. A zenekarra írt hat Brandenburgi versenyt formailag a brandenburgi őrgrófnak dedikálta, de a hangokkal istenét dicsőíti és nem az őrgrófot. Bármelyik csellószvitben vagy hegedűszonátában, a Wohltemperiertes Klavier valamennyi prelúdiumában és fúgájában istenét dicsőíti. A Bach-életmű gerince: az egyszerű hit. Máskülönben oly sok egyidejű tevékenység közepette és határidőkre hogy hozta volna napfényre, hogyan rendezte volna el mindezt a fenséges anyagot? Orgonált, kórust vezetett, iskolában tanított, gyermekei hadát nevelte, részt vett hivatalos találkozókon, szemmel tartotta a jövedelmezőbb állásokat. Bach végül is ember volt, és nem isten, de istenének embere, és jámborsága elejétől végéig áthatja zenéjét.

Every once in a while during the preparation of these lectures, I find myself asking — and others asking me — what's the relevance of all this musico-linguistics? Can it lead us to an answer of Charles Ives' Unanswered Question — whither music? — and even if it eventually can, does it matter? The world totters, governments crumble, and we are poring over musical phonology, and now syntax. Isn't it a flagrant case of elitism? Well, in a way it is; certainly not elitism of class — economic, social, or ethnic — but of curiosity, that special, inquiring quality of the intelligence. And it was ever thus. But these days, the search for meaning-through-beauty and vice versa becomes even more important as each day mediocrity and art-mongering increasingly uglify our lives; and the day when this search for John Keats' truth-beauty ideal becomes irrelevant, then we can all shut up and go back to our caves. Meanwhile, to use that unfortunate word again, it is thoroughly relevant; and I as a musician feel that there has to be a way of speaking about music with intelligent but nonprofessional music lovers who don't know a stretto from a diminished fifth; and the best way I have found so far is by setting up a working analogy with language, since language is something everyone shares and uses and knows about.

Miért vagyunk még itt, küzdve a továbbhaladásért? Most kerültünk szemtől szembe az igazi végső kétértelműséggel, ez pedig maga az emberi szellem. Mind közül a legizgalmasabb kétértelműség: hogy amint felnövünk, érettségünk jele halandó voltunk elfogadása; és mégis makacsul továbbkeressük a halhatatlanságot. Hihetjük, hogy minden mulandó, még az is, hogy mindennek vége; mégis hiszünk a jövőben. Hiszünk. Kijövünk a moziból a legnyomorultabb romlottság három órája után egy olyan filmben, amilyen a Dolce Vita, és szárnyalva jövünk ki, puszta alkotókészségén lelkesülve; tovább tudunk röpülni a jövő felé. És ugyanezt érezzük, miután tanúi voltunk Godot reménytelenségének a színházban, vagy a Sacre [du Printemps] agresszív vadságának a hangversenyteremben. Sőt a „Revolver” című album keserédes ifjonti cinizmusának hallatán is – tovább szárnyalhatunk. Hinnünk kell az ilyen alkotóerőben. Én mindenesetre hiszek. Ha nem tenném, miért bajlódnék ezekkel az előadásokkal? Semmiképp sem azért, hogy ingyen reklámot csináljak az Apokalipszisnek. Valaminek lennie kell bennünk, bennem, ami arra késztet, hogy akarjam a folytatást; a tanítás hit a folytatásban. Hogy megosztom Önökkel kritikai érzéseimet a múltról, hogy megpróbálom leírni és megítélni a jelent – alaptermészeténél fogva mindebben a jövőbe vetett szilárd hit rejlik.

It's evident that with Beethoven the Romantic Revolution had already begun, bringing with it the new Artist, the artist as Priest and Prophet. This new creator had a new self-image: he felt himself possessed of divine rights, of almost Napoleonic powers and liberties — especially the liberty to break rules and make new ones, to invent new forms and concepts, all in the name of greater expressivity. His mission was to lead the way to a new aesthetic world, confident that history would follow his inspirational leadership. And so there exploded onto the scene Byron, Jean Paul, Delacroix, Victor Hugo, E. T. A. Hoffmann, Schumann, Chopin, Berlioz — all proclaiming new freedoms. Where music was concerned, the new freedoms affected formal structures, harmonic procedures, instrumental color, melody, rhythm — all of these were part of a new expanding universe, at the center of which lay the artist's personal passions. From the purely phonological point of view, the most striking of these freedoms was the new chromaticism, now employing a vastly enriched palette, and bringing with it the concomitant enrichment of ambiguity. The air was now filled with volcanic, chromatic sparks. More and more the upper partials of the harmonic series were taking on an independence of their own, playing hide-and-seek with their sober diatonic elders, like defiant youngsters in the heyday of revolt.

Azt halljuk, hogy a művészet elkerülhetetlenül művészetkommentálássá vált; félünk attól, hogy a technika elnyeli azt, ami egykoron tartalomként volt ismeretes. Minderről azt mondják, siralmas dolog, gyenge látvány, szomorú állapot. És mégis, nézzük csak meg, hány a fentiekhez hasonló módon fogant művészi alkotás virágzik, talál lelkes követésre, és indít meg mélyen bennünket. Kell valami jónak is lennie mind e negatívumokban. És van is. Ezek a művek állandóan a jelentőségteljesség mind költőibb területei felé tartanak. Legyünk konkrétabbak: a Godot-ra várva rendkívül megindító és részvétteli antidráma. Az ürességgel és cifrasággal foglalkozó Az édes élet furcsa módon éltető, sőt ösztönző film. Nabokov antiregénye, a Sápadt tűz (Pale Fire) szenzációs mestermű, hőse, Charles Kinbote valódi antihős. Balanchine legabsztraktabb, legelvontabb balettjai bombasikerek. De Konoing képei csodálatosan dekoratívak, szuggesztívek, serkentőek és rendkívül drágák. Ez valóban igen hosszú lista lehet, ám egyvalamit nem foglalhatnék bele – valamely komoly antizene-darabot. A zene nem boldogulhat mint anti-művészet, mivel gyökerében és radikálisan absztrakt, míg a többi művészet mind alapvetően a valóság képével foglalkozik – szavakkal, formákkal, történetekkel, az emberi testtel. És amikor egy kiváló művész a valóság képét absztrahálja, vagy másik, látszatra nem odaillő képpel kapcsolja össze, vagy illogikus módon vegyíti – ez a költői formába öntés. Ebben az értelemben Joyce poétikusabb, mint Zola, Balanchine, mint Petipa, Nakobov, mint Tolsztoj, Fellini, mint Griffith. De John Cage nem költőibb Mahlernál, s Boulez sem Debussynél.

Felötlött bennem: elképzelhető, hogy valamikor, egy távoli napon a zene végül a tonalitástól elkülönítetten is létezhet. Nem tudok magam elé idézni ilyen zenét, de el akarom ismerni ennek a lehetőségét. Csak éppen ezt a távoli napot alapvető változásoknak kell megelőzniük fizikai törvényeinkben, esetleg az embernek a földgolyótól való elszakadásával. Mindez már elkezdődött az űrkutatással, az Új Öntudat, az Omega pont felé vezető hosszú úttal. Talán egyszer megszabadulunk az idő zsarnokságától, a zene harmonikus sorainak diktatúrájától. De addig valószínűleg még mindig földhöz kötöttek, földhöz ragadtak maradunk, messze az Omega ponttól, belesüppedve az olyan régimódi dolgokba, mint amilyenek az emberi kapcsolatok, ideológiai, nemzetközi és fajok közötti viszályok. Még a legvadabb képzelettel sem tudunk elszabadulni égitestünktől, a világegyetemmel foglalkozó tudósaink vágyálmai ellenére sem. Hogyan beszélhetünk az Omega pontról, amíg olyan kicsinyes „játékot" űzünk, mint amilyen Vietnam Nem, még mindig földi lények vagyunk, még mindig szükségünk van az emberi melegségre és az egymás közti kommunikációra, hála a Magasságos Égnek! És mindaddig, amíg kinyújthatjuk egymás felé a kezünket, gyógyírként fog hatni ránk a tonalitás. Nem lehet puszta véletlen, hogy fél évszázad radikális kísérletei után a legjobb és legkedveltebb atonális vagy tizenkét hangú, vagy szeriális stílusú művek azok, amelyek minden furcsaságuk ellenére megőriztek valamit a tonális háttérből; azok a művek, melyek tonális jellege a legerősebb. Gondolok itt kapásból Schönberg 3. vonósnégyesére, Hegedűversenyére, két Kamaraszimfóniájára, Berg csaknem mindegyik kompozíciójára, Sztravinszkij Agonjára vagy a Threnire, sőt Webern Szimfóniájára, vagy második Kantátájára – mindezekben a darabokban a tonalitás állandó és magabiztos szelleme kísérti a hallgatót. Minél többször hallgatjuk, annál jobban kísért. És a kísértésben megérezzük a tonalitás utáni gyötrő vágyat, az attól való, erőszakos elszakadást és a visszaszerzése iránti vak igyekezetet. És vissza is fogjuk szerezni. Éppen az átmeneti időszakunk, válságunk értelme. De új viszonyban kerülünk hozzá vissza: haláltusánk katarzisa által megújultan. A válságból, ha szerencsések vagyunk, új és szabadabb – talán személyesebb vagy esetleg kevésbé személyes: ki tudná megmondani? – fogalmakkal szabadulunk, mindenesetre a tonalitás új eszményével. És a zene mindent túlél, fennmarad.

Only then comes the fourth and last movement, the Adagio, the final farewell. It takes the form of a prayer, Mahler's last chorale, his closing hymn, so to speak; and it prays for the restoration of life, of tonality, of faith. This is tonality unashamed, presented in all aspects ranging from the diatonic simplicity of the hymn tune that opens it through every possible chromatic ambiguity. It's also a passionate prayer, moving from one climax to another, each more searing than the last. But there are no solutions. And between these surges of prayer there is intermittently a sudden coolness, a wide-spaced transparency, like an icy burning — a Zen-like immobility of pure meditation. This is a whole other world of prayer, of egoless acceptance. But again, there are no solutions. "Heftig ausbrechend!" he writes, as again the despairing chorale breaks out with greatly magnified intensity. This is the dual Mahler, flinging himself back into his burning Christian prayer, then again freezing into his Eastern one. This vacillation is his final duality. In the very last return of the hymn he is close to prostration; it is all he can give in prayer, a sobbing, sacrificial last try. But suddenly this climax fails, unachieved — the one that might have worked, that might have brought solutions. This last desperate reach falls short of its goal, subsides into a hint of resignation, then another hint, then into resignation itself. And so we come to the final incredible page. And this page, I think, is the closest we have ever come, in any work of art, to experiencing the very act of dying, of giving it all up. The slowness of this page is terrifying: Adagissimo, he writes, the slowest possible musical direction; and then langsam (slow), ersterbend (dying away), zögernd (hesitat-ing); and as if all those were not enough to indicate the near stoppage of time, he adds äusserst langsam (extremely slow) in the very last bars. It is terrifying, and paralyzing, as the strands of sound disintegrate. We hold on to them, hovering between hope and submission. And one by one, these spidery strands connecting us to life melt away, vanish from our fingers even as we hold them. We cling to them as they dematerialize; we are holding two-then one. One, and suddenly none. For a petrifying moment there is only silence. Then again, a strand, a broken strand, two strands, one ... none. We are half in love with easeful death ... now more than ever seems it rich to die, to cease upon the midnight with no pain ... And in ceasing, we lose it all. But in letting go, we have gained everything.

Anything of a serious nature isn’t “instant”—you can’t “do” the Sistine Chapel in one hour. And who has time to listen to a Mahler symphony, for God’s sake?

My generation must have despair. - Leonard Bernstein Ch 40/Dog Water Free, A Memoir

Chichester Psalms by Leonard Bernstein (1918-1990) Psalm 108, verse 2 Awake, psaltery and harp! I will rouse the dawn! Psalm 100 Make a joyful noise unto the Lord all ye lands. Serve the Lord with gladness. Come before his presence with singing. Know ye that the Lord, He is God. It is He that hath made us, and not we ourselves We are His people and the sheep of His pasture. Enter into His gates with thanksgiving, And into His courts with praise. Be thankful unto Him, and bless His name. For the Lord is good, His mercy is everlasting. And His truth endureth to all generations. Part II Psalm 23 The Lord is my shepherd, I shall not want. He maketh me to lie down in green pastures, He leadeth me beside the still waters, He restoreth my soul, He leadeth me in the paths of righteousness, For His name's sake. Yea, though I walk Through the valley of the shadow of death, I will fear no evil, For Thou art with me. Thy rod and Thy staff They comfort me. Thou preparest a table before me In the presence of mine enemies, Thou annointest my head with oil, My cup runneth over. Surely goodness and mercy Shall follow me all the days of my life, And I will dwell in the house of the Lord Forever. Psalm 2, verses 1-4 Why do the nations rage, And the people imagine a vain thing The kings of the earth set themselves, And the rulers take counsel together Against the Lord and against His annointed. Saying, let us break their bonds asunder, He that sitteth in the heavens Shall laugh, and the Lord Shall have them in derision! Psalm 131 Lord, Lord, My heart is not haughty, Nor mine eyes lofty, Neither do I exercise myself In great matters or in things Too wonderful for me to understand. Surely I have calmed And quieted myself, As a child that is weaned of his mother, My soul is even as a weaned child. Let Israel hope in the Lord From henceforth and forever. Psalm 133, verse 1 Behold how good, And how pleasant it is, For brethren to dwell Together in unity.

When did it happen? When did a form mocked as insipid, bland ‘family entertainment’ come to be associated with homosexuality? There are no statistics for these things, but, on the basis of my own unscientific research, I would say that, of the longest-running shows of the 1940s, some two-thirds had a homosexual contribution in the writing/staging/ producing department. By the 1960s, the proportion of long-runners with a major homosexual contribution was up to about 90 per cent. Certainly, it’s hard to take issue with Leonard Bernstein, who once told a friend: ‘To be a successful composer of musicals, you either have to be Jewish or gay. And I’m both.

The difference between fiction and reality? Fiction has to make sense.” —Tom Clancy “To achieve great things, two things are needed: a plan, and not quite enough time.” —Leonard Bernstein "Sharing what you have is more important than what you have." --Albert M. Wells, Jr. Sign Up to receive a quote like this each Wednesday, visit my website: michaelzbooks(DOT)com

Look at the score and make it come alive as if [you] were the composer. If you can do that, you're a conductor and if you can't, you're not. If I don't become Brahms or Tchaikovsky or Stravinsky when I'm conducting their works, then it won't be a great performance.

In 1980, “radical chic conductor Leonard Bernstein said Reagan’s election would unleash the forces of fascism in America.

In the three decades after World War II, we saw a movement to elevate culture for the masses. The middlebrow consensus, we could say, tracked with the upheaval of the modern movement in art, architecture, literature, and music. It meant publication of paperbacks of classic novels, the Great Books push, Leonard Bernstein on television, Thelonious Monk on the cover of Time, an expanding English major in colleges and universities, and so on. These days, it all seems like ancient history. Do we have a new, fruitful way to think about culture that goes beyond midcentury middlebrow? 2. If, as children, people don’t learn to love fiction, music of a

Amen! Half of the people are stoned And the other half are waiting for the next Election Half the people are drowned And the other half are swimming in the Wrong direction They call it Glorious Living And, baby, where does that leave you You and your kind? … you and your youth and your mind? Nowhere, nowhere, nowhere Half of the pеople are stoned And thе other half are waiting for the next Election …

Amen. When the thunder rumbles now the age of God is dead. And the dreams we've clung to, dying to stay young have left us parched and old instead. When my courage crumbles, When i feel confused and frail. When my spirit falters, on decaying alters. And my illusions fade. I go on right then. I go on again. I go on to say I will celebrate another day. I go on. If tomorrow tumbles, and everything I love is gone, I will face regret, All my days and yet I will still go on.

he received a letter of admonition from his mother, Jennie: “Lenny dear,” she wrote, “please don’t tell reporters of your personal views…it’s very bad taste. It will not do you much good. It may have bad repercussions. From now on you should be very conservative in your statements to the public. Just a little advice from your mother and I’m sure it will not harm you.” Bernstein did not heed his mother’s advice; and it is unsettling to discover that during the reign of J. Edgar Hoover, the Federal Bureau of Investigation kept an active file of almost seven hundred pages on Bernstein’s political opinions and activities from as early as the mid-1940s.

Life without music is unthinkable. Music without life is academic. That is why my contact with music is a total embrace

she also thought it would be helpful to send Bernstein a copy of a book of conversations I had done with the pianist Glenn Gould, who, it turned out, was one of Bernstein’s musical heroes, as well as a close and adored friend. It was a long wait, but at last, in September of 1989, Maggie telephoned to give me the good news that I had passed Harry Kraut’s audition, that Bernstein had read my book, and that he had not only agreed to give me an interview but had also suggested that we do so over dinner at his country home in Connecticut on November 20.

(In 1945, the producer Hal Wallis of Paramount Pictures seriously discussed the idea of making a “biopic” in which Bernstein would have played Tchaikovsky and Greta Garbo would have played Baroness von Meck, the composer’s patroness.)

WOW!” A GALVANIZED Igor Stravinsky reportedly exclaimed after listening to Leonard Bernstein’s astonishing recording of The Rite of Spring—a still-unsurpassed performance that Columbia Records captured more than fifty years ago in a single inspired and electrically charged recording session on January 20, 1958, in New York City.

Most important, in late 1980, Yip joined Leonard Bernstein, Arthur Laurents, and Sheldon Harnick at a news conference announcing the creation of a new musical theater program at New York University’s Tisch School of the Arts, a program that has gained international renown.